5 perccel ezelőttig nagyon pozitív várakozásaim voltak a szombati nappal kapcsolatban, de aztán jött egy sms Bélától. Nem akarom erre a témára kihegyezni ezt a posztot (és nem azért, mert nem fontos téma, hanem azért, mert ennek itt és most nem erről kell szólnia), de néhány gondolat erejéig muszáj leragadnom.
A problémákat, az ügyet értem, érzem, én is a magyar lelátókon élem a hétvégéimet, én is gondolkodó embernek tartom magamat. Azzal is maximálisan azonosulok, hogy bármilyen ügy mellett kiállni, mely közösségeket sújt, csak közösségileg lehet, egységesen. Épp ezért vetem meg magam is azokat pl., akik a szkennelés elleni akciókban nem állnak be a sorba, még akkor is, ha nem értek egyet a tiltakozás módjával és pontosan még az elvi hátterét illetően is akadnak fenntartásaim. Szerintem ha az az érdeke az ellenfélnek, hogy kinn maradjunk, akkor nem jó fegyver azzal előállni, hogy kinn maradunk, önszántunkból. De ha egyszer van egy központi döntése a közösségnek, hogy ez van, akkor ezt "kell" csinálni, nincs mese. Itt nincsenek egyének. De fontos kihangsúlyozni, hogy egy ilyen fajsúlyos kérdésben viszont mindenképp szükség van arra a bizonyos központi döntésre, mert a meccsre járással kapcsolatban az, hogy megyünk meccsre vagy nem, gyakorlatilag a lehető legnagyobb, minden alapot meghatározó kérdés. Nincs ennél fontosabb princípium. De aki a meghozott állásponttal szembeszegül, már nem tagja a közösségnek többé. És minél több ilyen egyén van, az ádáz szörny, a hatalom annál inkább kerül közelebb céljához: a közösséget bomlasztotta, szétszedte. Ennél nagyobb veszélye nincs ennek a most zajló folyamatnak. Kihal a szellemiség.
Azt hittem, nálunk más lesz, mi kivételek vagyunk, és nem csak azért, mert kevesebben vagyunk, hisz ennyi embert sem könnyű egységgé formálni, pláne, hogy igen különböző vérmérsékletű és ideológiájú emberből áll. Inkább azért hittem ezt, mert eddig úgy tapasztaltam, hogy itt másképp mennek a dolgok, talán az alapértékekből fakadóan.
És akkor most ér az öklös az állcsúcsomon, hogy nem, a Deákné vásznának szövetdarabkájaként lógok a kerítések mellett évek óta.
Gyerekek, hét közben Béla írt egy sms-t, hogy kötelező meccs van Dorogon, ki a faszom és miért gondolta úgy, hogy ő nem jön?? Hogy a faszomba? Eddig betagoltátok magatokat a csoportba, jó volt együtt utazni, beülni a céges autóba, most meg kitaláljuk, hogy mi tüntizünk, mert azt csinálja a Fradi meg az Uppe meg a Dió meg az összes nagy? Oké, csinálja, vasárnap Pesten tünti, aki tud, menjen is, álljon oda, mert a miénk is az ügy.
De nem a mi meccsünkön, addig nem, amíg együtt nem döntöttünk úgy! A kurvaéletbe, ez egy tábor, akik együtt csinálnak dolgokat! Vagyis csináltak. De valami eltörött. Bennem biztos.
És akkor innen jön az, amit a szombatról amúgy akartam írni, de mivel ember vagyok és nincs rajtam egy kapcsoló, ami a bennem kavargó érzéseket kikapcsolja, ez a rész meg a következő két nap már biztos nem lesz ugyanolyan, amilyen lehetett volna, de azért megpróbálom leírni, miért is vártam a szombatot annyira.
Nos azért, mert bármilyen mélyre is csöppentünk év elején és bárhova is kerülünk még az előttünk álló jövőben (mindig van lejjebb, ugye), akkor is vannak és lesznek olyan alkalmak, hétvégék, események, amik valamilyen okból kifolyólag egy adott közösségnek, egy mikrokörnyezetnek fontosak, fontosabbak, mint a többi. Amit vársz már a sorsolás pillanatától kezdve, ami bizsergést okoz, ahogy közeledik a hét, és amiről az utolsó hétben kiderül, hogy az érintett régióban olyanokat is érdekel, foglalkoztat, akik lehet, hogy az egész évben csak ennek kapcsán fordítják figyelmüket a hajdan állandóan az érdeklődésüket lekötő terület felé. És ilyen meccsek lesznek, amíg foci a foci, minden osztályban, minden bajnokságban.
Nekünk most jött el az egyik. Lesz tavasszal egy visszavágó, de ugye ez az, ami ráadásul idegenben van, és a túra az mindig túra (vagyis volt eddig, lásd fent).
Megyei rangadó, két Bányász csapat, akik ritkán találkoznak. Két csapat, ami a magyar labdarúgás történetének számost legendáját adta, nevelte ki, dicső múlt, igazi nemes párharc.
Az a meccs, amin ott kell lenni, és pont.
Egész héten egyébként az a dalunk ment a fejemben, melynek első strófája a poszt címét is adja, miközben azon járt az agyam, hogy ha végre brígölök ide valami felvezető félét, annak mi legyen a címe. Mire rájöttem, hogy mint mindig, a megoldás most is az orrom előtt van, de olyan közel, hogy emiatt nem vettem észre.
Két klub, hasonló identitással, de most, ezen a hétvégén csak egy lehet az úr. Most "a" Bányász, az bizony a kék-fehér lesz.
