Mondjatok már valamit!

Ti, akik ott voltatok hétvégén és segítségemre lehettek annak megfejtésében, hogy mégis mi a büdös fasz történik a klubunkkal, a csapatunkkal, mégis milyen okok vezettek oda, hogy gyakorlatilag megállíthatatlanul zuhan a rég nem látott harmadik vonalbeli szereplés felé.
Nem izgultam eddig, mert ebben a szezonban a frenetikusnak nem nevezhető őszi szégyenteljes szereplés után nagyjából biztosnak láttam, hogy innen se fel, se le, majd szépen beparkolunk a még bentmaradást érő 2-5., vagy a már csak osztályozóra "jó" 6-8. helyek valamelyikére, de még ez utóbbi eshetőség lehetséges folyományaként is csupán annyit vizionáltam, hogy legalább lesz alkalmunk egy jó kis oda-visszavágós, kupahangulatú párosderbire mondjuk a Szekszárd ellen, ahol esetleg beugrok majd pár palack Heimann Barbárért. De most már nem ezt érzem, sőt, nem is ezt gondolom. Nem szoktam különösebben előre tervezgetni, sem akkor, amikor a válogatottnak a vébé-esélyeit latolgatjuk, sem akkor, mikor valamely cél eléréséhez szükséges pontok, gólok, győzelmek számát kalkulálgatjuk. De most valahogy mégis vetettem egy kósza pillantást a hátralevő 8 ellenfelünk nevére. Nos, azt kell mondjam, a fenti érzéseim nem ez miatt alakultak ugyan, de, ami sokkal rosszabb, hogy a gondolati dúc ebből a tapasztalásból épült. Lehet pesszimistának is hívni, lehet az is vagyok, de az eddigiek alapján nem látom azokat az indokokat, amik mentén mi lennénk az esélyesek holnap a Zete, majd a Sopron, a Felcsút vagy a Gyirmót ellen. Ez négy meccs a nyolcból.

Had ne folytassam...

De cáfoljon rám a csapat, ha már voltak olyan kedvesek és tettek érte, hogy mégse legyen nihil-gazdag a szezon második fele, elérték, hogy most már én magam is elkezdjek komolyabban izgulni, akkor most már tessék újabb fordulatot beiktatni és igenis bentmaradni, ahogy az egy ilyen tradíciójú klubtól elvárható.


Ez a bajnoki szezon most már így is, úgy is komoly szégyenfolt a történelmünkben...


Ma este meg nézzünk focit, de csak miután felkötöttük a bőrgagyát. Aztán legyen végre annyi a tikitakának.

Zeman vagy Ranieri?

Néha guglizok posztírás közben meg az előtt annak érdekében, hogy ne pötyögjek le kapitális baromságokat, ne legyen gondolataim közt megbúvó fájdalmas tárgyi tévedés. Most nem teszem, mert a szubjektív álláspontoknak nem lehet utánakeresni a hálón, azok csak a saját tekervényeinkben léteznek. Mint pl. az felismerés, hogy akit most ismét a padunkon üdvözölhetünk, nem más, mint a magyar Zeman vagy a magyar Ranieri. Hogy melyik inkább, azt kerestem volna ki, de ezt elég nehéz lett volna, mert bár számokat meg statisztikákat találhattam volna szekérderéknyit, de arra bizonyosságot, hogy van külföldi, neves képviselője is annak az tréner-archetípusnak, akit amikor baj van, mindig hívhatnak, s aki mindig szívesen és azonnal jön is, s akivel bár nagy eredményeket prognosztizálhatóan nem ér el csapata, de látványos, közönségszórakoztató, sok esetben gólgazdag meccseket bármikor produkálhatnak, nos, nem igazán találhattam volna még a teljes web2-vezérelt, wikipediával ékesített virtuális térben sem.

De ez így van és kész.

Pöci bácsi, üdvözöljük újra a padon, már csak egy kérésem van: ha adott esetben a fent vizionált meccskimenetel által generált pozitív érzelmek másik végpontjáig jutnánk valamely mérkőzésen, és mi erről kedélyesen elbeszélgetnénk önnel, kérem, halassza el a telefonbeszélgetését, akkor is, ha az csak egy imitált fajta. Sőt, akkor halassza el igazán!

Hajrá, Bányász, hajrá, Pöci bácsi!

Ui.: Még mindig van néha olyan érzésem, mintha vagy figyelnének minket az illetékesek és adnának a véleményünkre (ezt adom nagyobb odds-szal), vagy értenénk valamicskét a futballhoz. Mert mintha mostanában pedzegettük volna, hogy Auréllal nem biztos, hogy jó irányba haladnak a dolgok, s hogy a mostani borús állapotokhoz képest még Pöci bácsi regnálása idején is fényesebb lett volna felettünk az ég...

Muie Romania és sírós kurvák

Most pedig olyat teszek, amilyet már rég nem: addig írok, amíg élénk az élmény, amíg még frissek a sebek, indulatból, kapásból, ahogy jön. Amúgy is ebben a szezonban meg kell becsülnöm, ha bármilyen előjelellel komolyabb érzelmek bontanak csírát lelkemben, mert a már többször említett okok miatt én ezt az idényt teljesen naturálisnak érzem, kiesés nem lesz, feljutás sem, tehát meg kell próbálni minden egyes meccset egy külön, önmagában álló kalandnak tekinteni, ez számomra az egyetlen fegyver a nihil ellen. Nos, ebből az aspektusból hasznos kirándulás volt, értek behatások, melyeket úgy tudnék a lehető legkifejezőbben összegezni, és most előre elnézést azoktól, akik esetleg valami szofisztikált mondatfűzést várnának tőlem, de ezeknek a "forrongó" állapotban megírt összegzéseknek ez is velejárója, szóval amit érzek, és szerintem a többi 5 ember is, aki rajtam kívül ott volt:

A jó édes kurva anyját az összes hisztis picsának a lelátón és a pályán egyaránt!

Veletek együtt voltam már pár meccsen életemben, láttam-hallottam már ezt-azt, de ennyi fürdős kurvát összeverődni egy meccsen, ilyen egyenletes eloszlásban még nem tapasztaltam meg. Ez a csapat és ez a tábor úgy illenek össze, mint a borsó meg a héja. Hogy melyik alakította a maga formájára a másikat, nem tudom, vagy az is lehet, hogy egyszerre nőttek ki, mint paszulyból a friss hajtás, de a lényeg, hogy az egy szem Bányász-indulót daloló, tököli "Vágó Istvánt" leszámítva mindegyik szarhatna ma éjszaka egy méretes tarajos sünt.

A csapatba nem tudok belemarni ezúttal, akkor sem, ha ennyi helyzetet nem illik kihagyni, de van ilyen, ha így játszottunk volna ebben a szezonban mindig, nem itt állnánk, az biztos. Ha Veszprémben fele ennyi lehetőségünk lesz, lesimázzuk a királynék városának aranylábúit.

És egy nagy rejtély is jutott a meccsre: hol daloltak a gyerekek?

Persze ahogy egy rejtély született, úgy egy másik megoldódott: nevezetesen, most már értjük, miért veszett össze nemrégiben Victor Piturca és Adrian Mutu.

Aki nem érti az összefüggést, fürkéssze kicsit többet a bulvárt és gondoljon a lelátó mögénk eső részének második sorára. :)

Azért akkor is: SZAR ROMÁNIA!