Szavakban...

...mármint a hétvégéről, természetesen. Hiszen bár nyakunkon a következő, a záró forduló, azért az teljesen egyértelmű, hogy az előző hétvége Bélának köszönhetően már bekövetkezett képes megidézése után annak szöveges értékelése sem maradhat el. És akkor ezen a ponton a következő óhajt vagyok köteles megfogalmazni: KÉREK 10 MILLIÓ FORINTOT! Jogos a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? A válasz egyszerűbb, mint bárki hinné: az előző szombat számomra azt igazolta, hogy az én kéréseim mintha meghallgattatnának odafent. Ezért talán nem árt kipróbálni, hátha tartós ez a helyzet… :) Ugyanis lássuk csak, mit is kívántam, mit kértem én múlt pénteken, miért fohászkodtam a fociistenhez: jó idő, tisztes létszám, remek hangulat és persze három pont. S mi lett meg ezek közül? Minden! 3 autóval utaztunk le, ugyan kis kompromisszumot vállalva Zámolyt a hagyományokkal szakítva elkerülve, ám cserében időben megérkezve, kis bajai városnézés keretében a Petőfi-szigetet beiktatva, s ott alternatív focipálya-lehetőségeket lelve, majd pedig a már-már olaszos főtéren áthaladva megérkezvén a vendégszektorral (s a legutóbbi alkalommal ellentétben sajnos sörcsappal is) ellátatlan objektumba nekiláttunk egy olyan 90 percnek, amilyen az utóbbi évek tendenciáit figyelve tulajdonképpen csakis az őszi utolsó fordulókban adatik meg, akkor viszont mindenképpen. Hisz emlékezzünk csak a tavalyi évre (ha nem megy, akkor használjuk eme blog adta remek lehetőséget, s keressük vissza az akkori nagyon tömör rezümét): az utolsó túrán 5-1-re nyertünk Hévízen egy szintén remek hangulatú, dalolásokkal telített meccsen. További párhuzam a nagy távolság, ennek kapcsán azt hiszem, most már egyértelműen kezd kőbe vésődni a tétel: élménygazdag kirándulásokhoz sok kilométer szükségeltetik. A mostani találkozóról hosszas szakmai elemzést nem lennék képes alkotni (ami azt illeti, rövidet sem), de abban biztos vagyok, hogy amíg megvan a győzelem, addig a többségünk a taktika vagy bármilyen játékelem analizálásának lehetőségét szíves-örömest beáldozza az egyéb hangulati elemek által elvont figyelmünk oltárán. Márpedig hangulat, az volt dúsan, gyakorlatilag az 1999 óta, a szép emlékű Los Banditos megalakulása óta kialakult dal-repertoárunk nagy részét elővezettük legalább ízelítő jelleggel, láttunk egy fej nélküli piros ruhás bácsit (vagy a bajai Mikulás volt?), a végén megvolt a köszönet a pályáról, nem volt pacsi, tehát minden úgy volt, mintha csak így terveztük volna.



Most már csak egy valamire kell készülni idén. A Salvatore és Pikantó fémjelezte jövő szombatra. Előtte meg persze kiélvezni az utolsót az utolsó ellen…