Quo vadis, Tatabánya?

Azt gondolom, 8 forduló elteltével ez most a legaktuálisabb kérdés nem csak a csapat, de a klub szempontjából is. Lehet, hogy magam hajlamos vagyok túlzásokba esni, hogy némiképp hevesebb a vérmérsékletem, és ennélfogva élesebb a véleménynyilvánítási stílusom az átlagnál, de ha csak egy percet szánunk rá, hogy végiggondoljuk a klub élén történt változások óta végbement eseményeket, könnyen rájöhetünk, hogy talán nem is csupán a fenti tulajdonságaimnak köszönhetem, hogy ez a felvetés kristályosodott ki bennem. Nézzük csak a legkézenfekvőbb dolgokat, ellentmondásokat. Mit is mondtak év elején a célokkal kapcsolatban? 1-6. hely valamelyike. Igazából ezen már akkor fent kellett volna akadnunk (nyilván lehet, hogy sokan meg is tették, én magam akkor még nem foglalkoztam vele különösebben), de mivel szerintem elég sokan úgy voltunk vele, hogy reálisan nézve minimum dobogón végzünk mindenképpen, tán észre sem vettük az ebben rejlő ellentmondást, hogy úgy ne mondjam totális néphülyítést, inkompetenciát. Mert ez nem cél. Ahogy valaki az nb2.hu-n is prímán megfogalmazta, cél lehet a feljutás, cél lehet a dobogó, vagy középcsapatnak lenni, nem kiesni stb. Csakhogy az első hatban végezni ebben a mezőnyben ezzel a csapattal akkor is kötelező, ha minden héten 11 egészséges játékosunk lesz, és meccsek előtt a csapat minden tagja hajnal 4-kor megy haza a Cocoon-ból. Legalábbis én valahogy ezt hittem, de így, 8 forduló elteltével kezdem azt hinni, hogy vagy én nem értek a focihoz annyira sem, mint eddig hittem, vagy olyan szinten siklottak itt ki a dolgok, hogy annak igen fájdalmas vége lesz. És nem azért mondom ezt, mert nem lehetne 6 pontot akármikor röhögve behozni, fog itt még botlani mindenki eleget, hanem azért, mert a mi játékunk viszont annyira kilátástalan, hogy mi valószínűleg még náluk is többet fogunk zacskózni. Persze ne legyen igazam, de mivel erről az előző posztban már értekeztem hosszabban, most nem megyek bele újra, sajnos pont ugyanazokat tudnám írni. Van viszont egy másik szál, ami ugyanakkor elmémben azóta lett szépen kötél vastagságúvá fonva. Ez pedig nem a csapattal, hanem a vezetéssel kapcsolatos, a szellemiséggel, az ideológiával, ha úgy tetszik. Nagyon jó dolog, hogy visszahozunk a klubhoz olyan embereket, akik anno sokat tettek értünk, és akiket tisztelünk ezért, akikre felnézünk sportemberi tetteikért. Csak abban nem lehetünk biztosak, hogy mindezek az egykori teljesítmények egyúttal azt is jelentik, hogy ők a legalkalmasabb emberek a saját jelenlegi posztjukra. Tudomásul kell venni, hogy sikeres csapatot, klubot akkor lehet építeni, ha a csapat- és klubvezető pozíciókat kompetencia, és nem marketing-szempontok alapján igyekszünk betölteni. Lehet, hogy csak én érzek szakadékot az egy évvel ezelőtti, és a mostani állapotok között, de valahogy nekem azért kellemes volt a tudat, hogy ha egy meccsen az edzőnk eléggé elítélhető módon vette a bátorságot, hogy ocsmány módon pocskondiázza azokat, akiket munkájával szolgálnia kellene, akkor 3 nap múlva egy asztalnál tudtunk vele ülni, és lényegében személyesen megkövetett minket, a klubvezetéssel egyetemben. Na most képzeljük el ugyanezt a szitut ebben az évben! Nem megy? Érdekes, és ennek biztos nem az az egyetlen oka, hogy a mostani edzőnk nem csak nekünk, de másnak sem nagyon szól semmit az egész meccsen… Egyszerűen az a kellemetlen érzés van bennem ebben az évben, hogy nem vagyunk részei a történéseknek, és ez a legrosszabb, ami történhet, ha az ezerfejű úgy érzi, kívülálló lett, nem része annak az egységnek, aminek ideális esetben a klubbal együtt ő maga is szerves alkotóeleme. És ezen aztán nagyon nem segítenek az ingyenes meccsek, a lovas bevonulás, az FFT-hátszél meg a vizezett ingyensör sem, addig legalábbis biztos nem, amíg pár hét után élesen beléd hasít az érzés, hogy ez nem azért volt, hogy jól érezd magad és boldog legyél tőle, hanem hogy befogd a pofád és fel ne emeld a szavad később valami ellen is. És ha mégis megteszed, még le is basz a facebookon „DUNA FC TATABÁNYA”…