Legyünk büszkék!

A "mire is?" obligátnak tűnő kérdésre persze ismerve a blog tematikáját nyilván adná magát a válasz, hogy a hétvégi kupagyőzelemre, de amellett, hogy persze gratulálok a csapatnak tiszta szívemből, ennek az eseménynek a mérsékelt relevanciájára nyilván távolmaradásunk is kellőképp rávilágított. Amire tehát most a címmel céloztam, az nyilván az a csapat, aminek múlt hét eleje óta talán, de péntek óta minden bizonnyal az egész ország elkötelezett szimpatizánsává, lelkes szurkolójává vált, azaz a magyar férfi kézilabda-válogatott (vagy férfikézilabda-válogatott, kinek hogy tetszik.) És ezen nem változtat a tegnap este sem, és nem változtat a holnapi meg a holnaputáni eredmény sem, maximum pozitív irányban, ha minden úgy alakul, ahogy azt mindannyian szeretnénk, de függetlenül ezen eredményektől, az, ami a múlt héten történt, már mindenképpen adott ennek a nemzetnek egy jó adag muníciót, hitet, reményt, örömöt, olykor bizony extázist (magam a francia meccset sajnos nem láttam, de tekintve az azt megelőző két meccs izgalmait, el sem tudom képzelni, mit éltem volna át pénteken). Mert én bizony úgy vagyok vele, hogy nekem ezek a sportsikerek, főképp a labdajátékok esetén sokkal tágabb értelmezési kört jelentenek, olyan érzéseket generálnak bennem, amik túlmutatnak egy-egy világesemény adott meccsének végkimenetelén, kiváltképp persze, ha ilyen dramaturgiával születnek. De egyébként is, adott egy nemzet, ami valahogy önmagába kódolta (és nem belé kódolták, figyelem, lényeges különbség!) a vesztes szerepét, a "nekünk úgyse fog sikerülni" mantráját. Érdekes egyébként, de eme "mentális chip" megléte még az oroszok elleni utolsó időkérés percében is bizonyságot nyert a kapitány akkor szavai által, amit egyébként akkor az azt megillető felháborodottsággal fogadtam, viszont a következő két meccsen egyértelműen kiszerelték ezt chipet a fiúk mind a 10 milliónk legnagyobb örömére, és akkor az lett, amit mindig szeretnénk látni, minden sport minden eseményén, hogy amit tudunk azt megtesszük, nem kevesebbet, nem többet, nem veszítünk a végén, nem kapunk ki "mert magyarok vagyunk", nem omlunk össze, és nem az ellenfelet látjuk a végén rítus táncot járni.

És olyankor nagyon jó azt érezni, hogy legalább 18-an biztos vannak az országban, aki tudják, hogy magyarnak lenni nem balsors...

Ezt pedig muszáj elküldenem Katalóniába.