Minden héten túra

Szeretek utazni. Épp ezért annál boldogabb vagyok, minél hosszabb túrára indulhatok. Nekem Baja, Barcs (amíg volt), Veszprém, Paks és társai számítanak a legjobb szórakozásnak, és nem csak azért, mert útba esik Zámoly (azért nem elhanyagolható szempont...). Ezek a túrák persze nem önmagában a hosszuk miatt jelentenek olyan sokat nekem, hanem azért is, mert ezt a hosszúságot van lehetőségem valódi túraként megélni, vagyis veletek együtt megközelíteni a "műsor" színhelyét. Azaz, nem úgy, mint most... Mert bizonyos szemszögből ezek a Pest-közeli események számomra nagyban hasonlítanak akármelyik hazai összejövetelhez, nagyjából ugyanis a tatabányai meccsekhez hasonló távolságot kell utaznom ahhoz, hogy aktív részese lehessek. Persze tudom, hogy az "Always Away'" grupponak közel sem egyedül vagyok tagja, sőt, talán a minden meccsre "idegenbe" utazó tagok összlétszámhoz viszonyított arányát tekintve országos bajnokok is lehetünk, dehát mit tegyek, mindenkinek a maga "ügye" a legsúlyosabb... Ezt persze még véletlenül sem panaszkodásképpen mesélem, hisz ahogy mondom, igazán élvezem az éppen valamerre tartás, az utazás filozofikus szemszögből is jelentőségteljes állapotát, csakhogy az utóbbi hetek valahogy éppen úgy alakultak, hogy minden szombatra jutott egy-egy olyan kaland, élmény, eset, amit nem annyira kívántam volna magaménak tudni, s amely szorosan összefügg azzal, hogy még véletlenül sem egyetlen városrészt kell átszelnem, ha Farkas-gólokat akarok látni.
Elmesélem röviden.
Először is két héttel ezelőtt úgy adódott, hogy Csepelről hazafelé tartva a nullásról lefelé jövet egy tudatalatti sugallat arra vezérelt, hogy kipróbáljam, milyen érzés egy autópályán kilométerenként 7500 forintért haladni. Nos, tegnapelőtt, mikor megkaptam a visszaigazolást arról, hogy eme semmiképp sem a tudat irányítható szintjén vezérelt akcióm sikerrel járt, megtudtam, hogy nem jó érzés. Megvolt, köszönöm, de nem akarom újra átélni. Drága túra volt, ennyiért elmehettem volna kicsivel Szigetszentmiklóson túlra is.
Majd az azt követő héten, azaz a múlt heti, egyébiránt foci-szempontból boldog 45 percet hozó (az első félidőre boruljon jótékony feledés homálya) matiné után megint megtapasztaltam valamit, amit azelőtt nem: a gépkocsi rekordfogyasztását, aminek visszaigazolását sajnos a kilométeróra kérlelhetetlenül a "0" jelzés felé való elindulása, majd egyenletes ütemű továbbhaladása jelentette. Bizony, megálltunk. Aurélnak és az élete első Tatabánya-meccsélményét megtapasztaló kisöcsinek köszönhetően az 1.2 tonnányi vasat letereltük az útról, majd a 2 kilométerre lévő cél (Oroszlány) helyszínén tartózkodó "sárga angyalt" (kösz, apu!) segítségül hívva megoldottuk a helyzet kínálta, komikummal bőven átitatott feladatot.
Nos, mint látható, bármennyire lételemem a haladás, a valamerre való tartás, azért ezzel bizony együtt járnak olyan elemek, amelyeket olykor boldogan ignorálnék.
Remélem, ma sikerül, és marad a Budaörsön egyébként számomra azért be-bejelentkező meccsélmény. Vasas-drukkerek és fájó, szenvedő döntetlenek nélkül.

Hamarosan találkozunk.