Ami engem illet, én bizony lélekben feladtam az idei feljutásról szőtt álmokat, és javaslatom alapján mindenki, aki még nem tette, ugyanígy tesz. Nem másból, önvédelemből. Még mindig le lehet dolgozni 7 pontot, naná, majdnem a szezon háromnegyede hátravan még, ennyi idő alatt ennél nagyobb különbségek is olvadtak már el ebben a sportágban, de egyfelől sem a Felcsút, sem a Misleny nem nagyon akar hibázni, másfelől mi viszont annál többször, és én már öreg vagyok ahhoz az idegeskedéshez, amit a bajnoki címbe vetett hit vetületében ezek a zacskók okoznak. Pár poszttal korábban elmélkedtem egy bizonyos vágyamról az ingázó eredménylistánk stabilabbá tételével kapcsolatban, de mára be kell látnom, erre vajmi csekély az esély. Szeretjük Aurélt, mert persze, nincs vele gond, olykor még fel is áll a padról, ég benne a tűz, akarja a dolgot, ez a tavalyi langyos pad-temperamentum után üdítő változás, de az az igazság, hogy lehet itt Pöci bá, köcsög Herédi, piás Kipu, vagy most Csertői, valahogy a helyzet, az összkép mintha nem nagyon akarna változni. Bent leszünk a 6-ban, arra mindig jók vagyunk, de egy dobogóról már nem nagyon álmodozhatunk. És ahogy említettem, abba meg már belefáradtam, egy-egy jobb meccs vagy szebb eredmény után a következő héten kapom a csapattól a sallert, majd dühtől elhomályosított elmével számolgatom, vajon be lehet-e még hozni az épp aktuálisan meglévő hátrányt, vagy sem.
Nem, mostantól szép nyugodtan akarok megnézni minden mérkőzést, ha nyerünk, jó, ha nem, akkor az is jó, hisz nem veszítettünk el vele semmilyen sanszot (mármint egy ideig, mert azért idén nem olyan nehéz kizúgni sem, de abban azért bízom, hogy ennek réme komolyabban nem fog fenyegetni), és így lehet egy felszabadult, vidám két órám minden hét utolsó két napjának egyikén.
Mint pl. ma, amikor ráadásul a sorminta alapján győzelem következik. Ezúttal azt remélem, nem bomlik meg...
Hajrá, Bányász!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése