Szurkolói fórum Tatabányán

A Tatabánya Futball Club szurkolói fórumot tart 2012. december 4-én 17:00 órától a Földi Imre Sportcsarnok VIPtermében. A klub szeretettel várja minden kedves szurkolóját.

Szerintem aki tud jöjjön...

A legnagyobb OFF

A mostani miniposzt a focihoz egyáltalán nem kötődik, de a nagy univerzum hármas pillér-rendszerének (Szex-Foci-Zene, ugyebár, aki elfelejtette volna) másik oszlopához nagyon is, és mivel Bélával a Dominóban szőr mentén megemlítettük a két kereskedelmi elméletben hasonló tematikájú, a valóságban egymástól nagyon is eltérő kivitelezésű hétvégi show-műsora közt húzódó kanyon-méretű szakadékot (és ezen a ponton eme bejegyzés mégis kapcsolódik a mai délután futball témájú részéhez, látjátok, minden mindennel összefügg), úgy éreztem meg kell mutatnom, mire is gondoltunk. Pláne, ha már az előbb, kis Voice-tárgykörű virtuális körsétám során rábukkantam erre a csodára, akit Szolnoki Dórának hívnak, és bizony, arra vetemedett, hogy egy énekversenyen hibátlan produkcióval álljon elő. Hallgassátok meg, és ha még nem tettétek, barátkozzatok össze a zenevilág legnagyobb formátumú és legpenetránsabb hatású műfajával, a jazz-zel.

Én kimondom!

Az az érzésem, hogy ha múlt héten is kint lettem volna, akkor valami hasonló tartalmú, témájú bejegyzés már kicsit korábban megszületett volna... És had szögezzem le itt a legelején, hogy nekem sem esik jól ilyenekről írni, egyáltalán nem. Sokkal jobban szeretnék felhőtlen szórakozásról, emlékezetes túrákról, gólgazdag győzelmekről zanzázni, csakhogy ez a szezon eddig erre semmiféle alapot nem szolgáltat. Kaptam észrevételeket vasárnap, hogy nem vagyok valami "termékeny" mostanában, ami igaz is, de ennek pont fenti sorokban ismertetett tényállás lakozik a hátterében. Az az inger, ami ér, és ami normál esetben összetolulhatna bennem egy akkora bödön szilvás gombóccá, amiből már másnak is juttatnom kell, egyelőre inkább csak szarcsimbókokká állt össze, azt meg bár keserű az íze, de megtartom magamnak, megkíméllek tőle benneteket. Vagy legalábbis ezt tettem eddig, de most önző módon könnyítek magamon kicsit, és megkérlek titeket, fogyasszatok belőle ti is, de üstöllést. :)
A helyzet az, hogy 5, azaz öt mérkőzés óta nyeretlenek vagyunk, ami még akkor is aggodalomra adna okot, ha történetesen kimondva is a bennmaradás lenne a célunk, nem valami ennél nemesebb. Ennek ellenére itt és most én nem a csapatot fogom ekézni, de nem ám, és nem csak azért, mert ezt a kártyát már kijátszottam és nincs a paklimban, hanem azért sem, mert érzésem szerint most ők érdemlik meg a legkevésbé. Hozzák, amit tudnak, teszik, amit bírnak, ez erre elég, kész. Rájuk húzni komolyabban a vizes lepedőt akkor lehetne, ha az akarás sem látszódna az esetek túlnyomó részében, ez pedig azért, ha pici józanságot erőltetek magamra, máris kijelenthető, hogy nem állja meg a helyét. De még csak nem is ez az igazi oka annak, hogy mostani virtuális nyílzáporomat nem irányukba küldöm. Sokkal inkább az, hogy van itt valami, ami a csapat aktuális szereplésénél jelen pillanatban megítélésem szerint jóval mélyebben mételyezi a tatabányai labdarúgás, a Klub fenntartható jövő irányába vezető útját. Kérem szépen, nem véletlenül nem engedték anno (és gondolom most sem) az első osztályban, hogy egy tulajdonos több klubot indítson egyszerre egyazon bajnokságban. Nem vagyok tisztában a szabályokkal, lehet, hogy a másodosztályban is így van és jelenleg is érvényes a szabályozás, de akkor viszont sokkal gyakorlatiasabban kellene megalkotni ezt a regulát, hogy papíron ne lehessen átjátszani. Mert az nem járja, hogy van egy vezetés, mely körbebástyázza magát a helyi sporttörténelem legendáival (kevésbé eufemizáló megfogalmazással élve megvásárolja őket), majd pedig ezen alapokra építve veszi magának a bátorságot, hogy úgy érezze, neki innentől jogában áll mindenkit, aki kötődik a Klubhoz, minden szimpatizánst, szurkolót, városlakót, akárkit, aki csak az eredmények szintjén is de érdeklődik az egyesület iránt, egyenként és kollektíve hülyének nézni és szarba venni. Persze, igen, a pénznek szaga van, ezt tudjuk, nem várhattuk el, hogy úgy legyen elénk perspektíva fektetve, hogy azzal nem járnak együtt bizonyos feltételek. Tudtuk ezt, nem ma szippantottuk be először a füstbombák szagát, ezért el is fogadtuk, hogy a barter része, hogy fonál köttetett köztünk és a déli megyeszomszéd székhelyének prominens képviselője között. Ez tökéletesen oké addig, amíg az ő velünk kapcsolatos céljuk egybevág a mi örökkön aktuális vágyunkkal, a minél jobb szerepléssel. És ez eddig így tűnt, még ha nem is másztuk meg ezeket a magaslatokat, de erről a tavalyi posztokban értekeztünk eleget. Viszont a nyáron fordult a kocka, nem kicsit, hanem nagyon, tulajdonképpen, és itt most megint kénytelen vagyok világosan és egyértelműen fogalmazni, az történt, amikor a szülőkhöz hazatér az addig csellengő vagy elveszettnek hitt édes gyerekük, és így a másikat, akit csak örökbe fogadtak, elkezdik a hús helyett csak krumplival etetni, s átköltöztetik az addigi szobájából a mosókonyhába, hisz azért a vér az mégiscsak vér. De ugye a papírokat aláírták, nagyon kibújni nem tudnak a másik poronty nevelése alól, így a minimálisát megadják neki, de csak azt, és csak addig, amíg meg nem találják a módját annak, hogy valahogy egy fondorlattal kitegyék a szűrét a családból.

Hát tisztelt Uraim, most jött el a pillanat, hogy kimondjam, amit érzek, és ami ott lakozik bennem meccsek óta, amivel titkon küzdök, mint amikor egy jóízűnek gondolt falat a torkodon akad, és nem tudod, hogy lenyelni vagy kiköpni lenne-e jobb, de abban biztos vagy, hogy akármerre indul el, jól már nem jársz, viszont az is biztos, hogy ott nem maradhat. Én se akarom, ezért felköhögöm inkább: az utóbbi pár meccsen felütötte a fejét bennem a bacilus, mely érzéseimre olyan hatást gyakorolt, minek szimptómái: nem bosszant igazán, ha gólt kaptunk, nem örülök őszintén és tiszta szívből a góljainknak, és ha nem nyerünk, egyfajta perverz, elfojtott elégedettséget érzek, mentségemre szolgáljon, meg tudom magyarázni.

Azt érzem ugyanis, hogy az esetleges harmadosztályú tagságunk kellő munícióját szolgáltatna nevelőszüleinknek arra, hogy végleg elváljanak tőlünk és kitegyenek a mosókonyhából, ki a szabad utcára. És én (lehet, hogy sokakkal ellentétben) hiszek abban, hogy nem vesznénk el a nagyvilágban sem, el tudnánk magunkat tartani, és tennénk mindezt szabadon, az elátkozott mostohák sarokba küldése, kukoricára térdepeltetése nélküli új életünk minden percét élvezve...

Mert ez egy rabság, álcázott és negédes ugyan, de attól még a lánc a golyóval ott van a lábunkon...

Végül szokás szerint, mert nem szeretek csak szövegelni, mikor a web2 lehetőségei ennél jóval gazdagabbak, íme 2 videó, amit ilyen-olyan módon, de a poszt írása alatt ott motoszkált a fejemben...

...köldökzsinór

Írtam én már ide sokféle lelkiállapotban, mindenféle motivációval. Volt, hogy frappáns akartam lenni, előfordult, hogy szórakoztatónak akartam mutatni magam, esetenként olyan vad gondolatom támadt, hogy ízléseket próbálok árnyalni, urambocsá terelni. De mindenesetre az esetek többségében volt valami mögöttes, az adott témán túli másodlagos szándékom. Most jubiláló poszt jön. Most egyszerűen csak azt tudom ebben a percben, hogy jazzt hallgatok, Irsait kortyolgatok, s közben szeretném kiírni magamból az érzéseimet. Nyugi, nem az egyéni szocproblémáimról lesz azért szó, hanem azokról az érzéseimről, amik a jelenleg tatabányai labdarúgás felső, mindenki számára észlelhető rétegéhez kötődnek. S hogy aki akarja, jobban átélhesse a poszt születésének miliőjét, menten linkelek egy dalt, ami épp szól a hangszóróból, a teljes hitelességhez pedig tessék kibontani egy Irsait is (Béla, neked ér a barackos Ice Tea)!

Szóval az érzéseim. Egész egyszerűen lehangolóak. Mondjuk el kell mondanom mindjárt ezen a ponton, hogy bármilyen érdekes ez az ambivalencia még számomra is, de a meccsre járási kedvemre vajmi kevés hatással vannak ezek az érzések, azaz amikor a szombat közeledik, még csak meg sem próbál engem megkörnyékezni az otthonmaradás démoni kísértése, más szóval az, hogy márpedig kint leszek, teljesen egyértelmű minden másodpercben. Tulajdonképpen hétfőtől kezdve várom, hogy újra rám virradjon a szombat reggel (na persze azért előtte többnyire már megülöm a péntek este eljöttét is…) és számolhassam a hátralevő órákat az indulásig. Azt hiszem, ez már nem fog változni az ősz hajszálaim növekedésével arányosan, ez már elrendeltetett akkor, mikor először láttam meccset úgy, hogy kezemben nem távirányító volt (anakronisztikus „szerzői  kép”, hisz amikor én zöld füvet láttam a dobozban, még nem volt remote control). És az is biztos, hogy az adott (legalább) 2 órának a lelátón töltött minden percét maradéktalanul élvezem… …ha nem nézek le a pályára. És itt ebben a percben megvilágosodott számomra az is, hogy idén miért „érzékelek” a korábban megszokottnál kevesebbet az odalent történtekből. Egyszerű önvédelmi okokból. (És itt kérek bocsánatot Stefitől és mindenkitől, aki velem ellentétben képes a meccs után a 90 percről klinikai pontosságú leletet adni, én a mérkőzés hevében mégis olykor markáns ellenvéleményt merészelek ezekkel szemben megfogalmazni, merthogy ezen opponens álláspontra ezek alapján semmilyen jogalapom nincsen). Ugyanis minél többet próbálnék a fehér vonalak szegélyezte területen belül történő eseményekre összpontosítani, annál több idegszálamat tenném önként a természet irreverzibilis folyamatainak pusztító martalékává. Mert volt már jó félidőnk? Igen, volt. Voltak jó periódusaink? Igen, voltak. Csak kérdem én, meg tudnánk-e ezeket számolni (és most itt mindenkit beleértve, azokat is, akik nem kímélik magukat, és fent említett intenzitással irányítják figyelmük sugarát a gyep irányába) egy kezünkön? Előzetes mea culpa arra a halvány reményű esetre vonatkozóan, ha erre csak én válaszolnék igennel. Egyszerűen a következő a bajom, bár ezt már írtam korábban: ezt eddig ennél jóval gyengébb kerettel, általunk gyengébbnek tartott edzőkkel is simán hoztuk, SŐT! És most talán ez az amúgy semmitmondó szócska a leghangsúlyosabb. Pontszámban, helyezésben mondjuk ugyanitt voltunk, csakhogy olykor, szezononként legalább 2-3 alkalommal voltak olyan másfél óráink, amikor parádé volt, PARÁDÉ! Örömfoci, ha elillanó életpályával is, de legalább mutatóba. A mostani szezonra jutókat nem tudom felidézni hosszan. ZTE, oké, Kaposvár második félidő, Győr egy része, rendben, elfogadom, de ez  elég lenne egy feljutásra ácsingózó csapattól? Szerintem kurvára nem.

De gondolkodtam máson is. Ami még nagy probléma, legalábbis számomra. Mert akárhogy próbálnám csupán „sportszakmai” szempontok alapján megközelíteni a témát, mindig fel kellene ismernem, hogy az én aktuális attitűdömet nem csak az ebben a koordináta-rendszerben elhelyezkedő mutatók határozzák meg. Naná, hogy nem, szurkoló, érző ember volnék, vagy mifene. A legnagyobb tumor nem ám a halovány szereplésünk, de nem ám. Ami számomra a legnagyobb hatékonysággal mételyezi a 2012/2013-as nekibuzdulás eddigi lefolyása alapján kirajzolódott összbenyomást, az a csapattal való személyes kapcsolat totális hiánya. A klubhoz való kötődésemet tudom definiálni, de ami a jelenlegi az FC Tatabányát megszemélyesítő brigáddal kapcsolatban elmondható lenne etekintetben, az nagyjából leírható egy hófehér lap formájában. Tavaly legalább volt egy Farkas Janink, akiről amúgy nem tudtunk sokat, nem tudtuk igazán ki ő, honnan jött, milyen ember, ha éppen nem játszott és ott ült a lelátón, simán elintéztük egymást egy „Helló”-val, nem kérdeztük hogy van éppen és mit ebédelt, de volt két óra hetente, amikor (legalábbis látszólag mindenképpen) ő értünk volt, mi pedig érte, volt valami láthatatlan, ámde nagyon is érezhető fonal közte, és így rajta keresztül a pálya másik kékmezes 10 embere és a korláton túl felszabadító kikapcsolódást hajszoló többi 8-10 muksó között. És higgyétek el, az ilyen érzések azért kellenek. Nem csak gólokból, pontokból, helyezésekből kerül megalkotásra az építmény, mely otthona lesz a soha el nem múló emlékek bővülésre szánt családjának, hanem ehhez hasonló sodronyokból is. Ezért mondom azt, hogy a szezon megkezdése előtt felvázolt célunk elérése lehetőségének émelyítő illatánál is jobban hiányzik, hogy végre újra őszintén és tisztán doboghasson a szívem, mikor kifut a 11. Mert ott van az a bizonyos összeköttetést megalapozó…

(Itt a végén levezetésként kérlek hallgassátok meg kérlek azt a számot, amire "lecseréltem" a poszt elején még uralkodó jazzt. A mostani hangulatomhoz már ez illik jobban :) )

Skint & Demoralised - When Saturday Comes

Vers mindenkinek

 A következő strófák egy kortárs alkotó tollából származnak, legyen a mai napunk hiteles mottója, ültessük mondanivalójának magvait lelkünk futballszerető termőföldjének kiemelt parcellájába, s hangolódjunk vele a mai meccsre a lehető legautentikusabb módon.

A futball nem ártalom,
Így ebbe fojtom bánatom,
Ez az, ami kell nekem,
Hiszen ez az életem!

Ui.: A szerzője egyelőre maradjon titokban, aki ma délután a  meccsig kitalálja és helyesen megválaszolja nekem, vendégem egy sörre. Figyelem, internetes segítséget igénybe venni nem lehet! :)