Én kimondom!

Az az érzésem, hogy ha múlt héten is kint lettem volna, akkor valami hasonló tartalmú, témájú bejegyzés már kicsit korábban megszületett volna... És had szögezzem le itt a legelején, hogy nekem sem esik jól ilyenekről írni, egyáltalán nem. Sokkal jobban szeretnék felhőtlen szórakozásról, emlékezetes túrákról, gólgazdag győzelmekről zanzázni, csakhogy ez a szezon eddig erre semmiféle alapot nem szolgáltat. Kaptam észrevételeket vasárnap, hogy nem vagyok valami "termékeny" mostanában, ami igaz is, de ennek pont fenti sorokban ismertetett tényállás lakozik a hátterében. Az az inger, ami ér, és ami normál esetben összetolulhatna bennem egy akkora bödön szilvás gombóccá, amiből már másnak is juttatnom kell, egyelőre inkább csak szarcsimbókokká állt össze, azt meg bár keserű az íze, de megtartom magamnak, megkíméllek tőle benneteket. Vagy legalábbis ezt tettem eddig, de most önző módon könnyítek magamon kicsit, és megkérlek titeket, fogyasszatok belőle ti is, de üstöllést. :)
A helyzet az, hogy 5, azaz öt mérkőzés óta nyeretlenek vagyunk, ami még akkor is aggodalomra adna okot, ha történetesen kimondva is a bennmaradás lenne a célunk, nem valami ennél nemesebb. Ennek ellenére itt és most én nem a csapatot fogom ekézni, de nem ám, és nem csak azért, mert ezt a kártyát már kijátszottam és nincs a paklimban, hanem azért sem, mert érzésem szerint most ők érdemlik meg a legkevésbé. Hozzák, amit tudnak, teszik, amit bírnak, ez erre elég, kész. Rájuk húzni komolyabban a vizes lepedőt akkor lehetne, ha az akarás sem látszódna az esetek túlnyomó részében, ez pedig azért, ha pici józanságot erőltetek magamra, máris kijelenthető, hogy nem állja meg a helyét. De még csak nem is ez az igazi oka annak, hogy mostani virtuális nyílzáporomat nem irányukba küldöm. Sokkal inkább az, hogy van itt valami, ami a csapat aktuális szereplésénél jelen pillanatban megítélésem szerint jóval mélyebben mételyezi a tatabányai labdarúgás, a Klub fenntartható jövő irányába vezető útját. Kérem szépen, nem véletlenül nem engedték anno (és gondolom most sem) az első osztályban, hogy egy tulajdonos több klubot indítson egyszerre egyazon bajnokságban. Nem vagyok tisztában a szabályokkal, lehet, hogy a másodosztályban is így van és jelenleg is érvényes a szabályozás, de akkor viszont sokkal gyakorlatiasabban kellene megalkotni ezt a regulát, hogy papíron ne lehessen átjátszani. Mert az nem járja, hogy van egy vezetés, mely körbebástyázza magát a helyi sporttörténelem legendáival (kevésbé eufemizáló megfogalmazással élve megvásárolja őket), majd pedig ezen alapokra építve veszi magának a bátorságot, hogy úgy érezze, neki innentől jogában áll mindenkit, aki kötődik a Klubhoz, minden szimpatizánst, szurkolót, városlakót, akárkit, aki csak az eredmények szintjén is de érdeklődik az egyesület iránt, egyenként és kollektíve hülyének nézni és szarba venni. Persze, igen, a pénznek szaga van, ezt tudjuk, nem várhattuk el, hogy úgy legyen elénk perspektíva fektetve, hogy azzal nem járnak együtt bizonyos feltételek. Tudtuk ezt, nem ma szippantottuk be először a füstbombák szagát, ezért el is fogadtuk, hogy a barter része, hogy fonál köttetett köztünk és a déli megyeszomszéd székhelyének prominens képviselője között. Ez tökéletesen oké addig, amíg az ő velünk kapcsolatos céljuk egybevág a mi örökkön aktuális vágyunkkal, a minél jobb szerepléssel. És ez eddig így tűnt, még ha nem is másztuk meg ezeket a magaslatokat, de erről a tavalyi posztokban értekeztünk eleget. Viszont a nyáron fordult a kocka, nem kicsit, hanem nagyon, tulajdonképpen, és itt most megint kénytelen vagyok világosan és egyértelműen fogalmazni, az történt, amikor a szülőkhöz hazatér az addig csellengő vagy elveszettnek hitt édes gyerekük, és így a másikat, akit csak örökbe fogadtak, elkezdik a hús helyett csak krumplival etetni, s átköltöztetik az addigi szobájából a mosókonyhába, hisz azért a vér az mégiscsak vér. De ugye a papírokat aláírták, nagyon kibújni nem tudnak a másik poronty nevelése alól, így a minimálisát megadják neki, de csak azt, és csak addig, amíg meg nem találják a módját annak, hogy valahogy egy fondorlattal kitegyék a szűrét a családból.

Hát tisztelt Uraim, most jött el a pillanat, hogy kimondjam, amit érzek, és ami ott lakozik bennem meccsek óta, amivel titkon küzdök, mint amikor egy jóízűnek gondolt falat a torkodon akad, és nem tudod, hogy lenyelni vagy kiköpni lenne-e jobb, de abban biztos vagy, hogy akármerre indul el, jól már nem jársz, viszont az is biztos, hogy ott nem maradhat. Én se akarom, ezért felköhögöm inkább: az utóbbi pár meccsen felütötte a fejét bennem a bacilus, mely érzéseimre olyan hatást gyakorolt, minek szimptómái: nem bosszant igazán, ha gólt kaptunk, nem örülök őszintén és tiszta szívből a góljainknak, és ha nem nyerünk, egyfajta perverz, elfojtott elégedettséget érzek, mentségemre szolgáljon, meg tudom magyarázni.

Azt érzem ugyanis, hogy az esetleges harmadosztályú tagságunk kellő munícióját szolgáltatna nevelőszüleinknek arra, hogy végleg elváljanak tőlünk és kitegyenek a mosókonyhából, ki a szabad utcára. És én (lehet, hogy sokakkal ellentétben) hiszek abban, hogy nem vesznénk el a nagyvilágban sem, el tudnánk magunkat tartani, és tennénk mindezt szabadon, az elátkozott mostohák sarokba küldése, kukoricára térdepeltetése nélküli új életünk minden percét élvezve...

Mert ez egy rabság, álcázott és negédes ugyan, de attól még a lánc a golyóval ott van a lábunkon...

Végül szokás szerint, mert nem szeretek csak szövegelni, mikor a web2 lehetőségei ennél jóval gazdagabbak, íme 2 videó, amit ilyen-olyan módon, de a poszt írása alatt ott motoszkált a fejemben...