Az "ünneplés" után röviden szeretném összefoglalni hétvégi benyomásaimat, főképp azért, mert ezúttal elég sokan hiányoztak közülünk (apropó: az 5 óra utáni "pletycálkodás" nem mentség ám...:).
A hangulat a szokásos, a tatabányai létszám is, leszámítva minket, sajnos a "sarokban", ahogy említettem, kevesebben voltunk a megszokottnál. Szurkolgattunk, már amennyire egy olyan meccsen lehetséges, ahol a 10. percben jogtalan tizenegyest kapunk és emberhátrányba kerülünk. És itt el kell mondanom, hogy én magam a véletlenek ilyen sorozatában valahogy nemigen hiszek. Bár belátom, mennyire nehéz dolga van egy-egy ítélet meg(nem)hozatalakor a sporttársaknak, legyen szó megyei bajnokságról vagy világbajnoki döntőről, de azt akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy egy ennyire nyilvánvaló szituációban habozás nélkül egyszerűen elkaszáljon minket holmi jöttment MLSZ-bérenc. Persze lehet mondani, hogy mi elfogultak vagyunk, de ennek cáfolataként elég felidéznünk azokat a korábbi szituációkat, amikor büntetőket fújtak ellenünk (sajnos volt pár), mégpedig olyanokat, amiket mi is jogosnak láttunk. Merthogy ezeket gond nélkül elismertük. Na, ez a mostani nem volt ilyen, nagyon nem. És ha a bírónak nem is, a partjelzőnek mindenképpen látnia kellett volna, mert abból a szögből, ahol ő állt (vagyis inkább ahol állnia kellett volna), tökéletes rálátás nyílt az események középpontjára. Nem szoktam ennyit foglalkozni a játékvezetéssel, mert meggyőződésem és hitem, hogy a téves ítéletek hosszú távon kiegyenlítik egymást, de valahogy mégsem tudom nem észrevenni, hogy ha Felcsútra megyünk, mindig ez a sors vár ránk. De erre még mindig lehetne azt mondani, hogy ez akkor is csak véletlen lehet, minek keresek én összefüggéseket, hisz ugyan mi érdekében állhatna egy bírónak a Tatabánya ellenében a Videotont részesíteni jogtalan előnyben. Jogos kérdés lenne ez, valóban, ha nem ismernénk pontosan a legújabb kori magyar futballvezetés szerkezetét, háttérországát, összefonódásait. De így, hogy ismerjük, több szót azt hiszem, nem is kell fecsérelnem elméletem kifejtésére…
A sors fura fintora, avagy e csodálatos játék örök paradoxona egyébként, hogy minden nyomás ellenére - merthogy nem csak a balsors tépése előtt, de utána is - ebben a tavaszi szezonban talán most nyújtottuk a legjobb teljesítményt…
Elkeseredésre ok nincs, a lemaradás még simán behozható, ehhez bőven elég sok van még hátra, hétvégén pl. mindjárt kínálkozik is egy príma lehetőség a felzárkózásra.
A szezon előtti nyilatkozatokra gondolva azt azonban mindezek ellenére sem tudom kihagyni, hogy felvessem a kérdést: hány forduló után is álltunk a dobogón...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése