Gyerekek, szar minden. Szar Csányi, szar Storck, szar Szalai (mindkettő) és szar Király, szar az utánpótlás és trágya az edzőképzés. Az egész közeg, amiben van, egy fos, a tévében páváskodó dilettáns "szakértők", a pénzmosó tulajdonosok, a kókler, arrogáns, de eredményt el soha nem érő sarlatán edzőutánzatok, szégyen az egész, utolsó fanatikusokat is konzumidiótákra cserélni szándékozó szövetség, úgy bűzlik a rothadástól az egész rendszer, ahogy van. És teszi mindezt évről évre egyre penetránsabban, egyre reménytelenebbül, a világ jegyzett része után egyre nagyobb távolságban kullogva.
De basszameg, hát pont ezért, a mi életünkben utoljára fordulhat elő, hogy felnőtt magyar focicsapatot élőben láthatunk világversenyen.
Pinyő kinevezésével azt hittem, az írmagja is kihalt belőlem a szenvedélynek, hogy különösen egy 24 csapatosra hígított Eb-re való kijutás reménye már nem fogja többé egykori rajongásom jégbe fagyott tömbjét kiolvasztani.
De tévedtem, és most már nem a lelkem, hanem a pezsgő hideg a frigóban.
Kurvára vágyom rá, hogy kijussunk. Ott akarok lenni, életemben először és utoljára részese akarok lenni az eseményeknek.
Csak egyvalamit kell észben tartani. Hogy ünnepelni nem szabad majd semmit és senkit a fentiek közül. Egyiknek sem lesz az érdeme ugyanis az esetleges pozitív végkimenetel.
Egy valamit viszont szabad, sőt, kell. Örülni, nagyon. Igazán ránk fér már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése