És nem elsősorban, sőt, egyáltalán nem is az eredmény miatt. Akkor sem, ha ezzel gyakorlatilag szerintem kijelenthetjük, hogy idén nem fogunk feljutni, hisz vesztett pontok tekintetében immáron 13 a hátrányunk a még feljutást érő helyen tanyázó, de a hétvégén pihenő 'Óvárral szemben. Igaz, ez a kávé valószínűleg nem most főtt le, hanem már ősszel, hisz azért a táblázatra pillantva már a tavasz elején sem lehetettek vérmes reményeink, mert a 12. helyről rajtolva a legritkább esetben szoktak bármilyen ország bármelyik osztályában feljutásért harcolni a sorozatok végén, de a szurkoló már csak olyan, hogy amíg a matek nem szól közbe, remél, akkor is, ha optimizmusa józan ésszel nézve csupán kincstári lehetne. A 10 pont az amolyan határesetnek tűnt, ledolgozható talán-talán, de abban nem volt vita, hogy ehhez minden meccset nyerni kell. Nos, amennyiben ezt elfogadjuk alaptételnek, nem állíthatjuk, hogy a tavaszi szezon túlságosan nagy részét tölthettük volna a remény bizsergető medencéjében úszkálva... Részben ugyan a korai kezdésnek is köszönhetően, de végül úgy alakult, hogy nem csak a csillagászati, de még a meteorológiai tavasz eljöveteléig sem húztuk ki. Félreértés ne essék, nem akarom temetni a csapatot, hisz pont a fent említettek miatt - vagyis hogy a legszebb természettudomány, a matematika törvényei még nem mondtak ítéletet felettünk - nincs még véglegesen kijelölve a jövő évi desztinációnk, de annyi mindenesetre kiderült, hogy nem, még mindig nem vagyunk mindenkinél jobbak ebben a ligában.
Mert én bizony már-már hajlottam arra, hogy ezt higgyem. Természetszerűleg ez nem mérvadó, hisz én magam képes vagyok végletekben gondolkodni (az olaszok első meccsei után például tükörsima kiesést vizionáltam), de mindezek mellett úgy tippelem, azért az utolsó 6-7 meccs mindegyikét megtekintők közül sokan érezhették úgy, hogy a munka beérett, és teljesen mindegy, hogy ezek után a tabella melyik régiójában tartózkodó ellenfél kerül elénk, fel fogjuk ültetni arra a bizonyos rollerre. Mert igaz ugyan, hogy ebben az időszakban nem igazán játszottunk a tabella első feléhez tartozó opponenssel, de az a különbség, ami a játék minden elemében kirajzolódni látszott csapatunk és az aktuális másik klub között, elegendőnek tűnt ahhoz, hogy abból még a jobbak ellen is maradjon egy gólnyi többlet megteremtéséhez elegendő differencia.
Csakhogy sajnos ismét kiderült, a valóság nem minden esetben egyezik meg a szurkolói elme ábrándjaival... Ezzel azonban nincs is semmi baj, annyi történt, hogy kikaptunk az egyik legnagyobb riválisunktól, ami mindamellett, hogy érzelmi szempontból persze a lehető legrosszabb, ami történhetett, pláne hazai pályán, pláne az utolsó pillanatokban, de ha pusztán az eszünkkel nézzük, nem egy olyan momentum, ami alapján bármilyen szentenciát kellene megfogalmazni.
A kamilozás (ismertebb régi nevén csovicsozás) spejzba helyezésének most tehát nem ez a kiváltó oka, hanem egyszerűen az, hogy nem szeretem a picsogást. Pontosabban fogalmazva, ott, ahonnan jött, nem tartom helyénvalónak. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb leírtam, fenntartom a kollektív jogot arra, hogy éppen az említett érzelmi sokkhatás okán egy ilyen élmény után igenis fájjanak a történtek, sebeket ejtsen az, ha épp a Győrtől és épp így szenvedünk vereséget.
Továbbá nem tartom helyesnek a nézőszámmal való elégedetlenkedést, akkor sem, ha én is elégedetlen vagyok vele, és én is szeretném, ha jóval többen járnának, annyian mondjuk, mint az Aurél által ma reggel posztolt fotókon látható időkben, vagy ha nem annyian, akkor mondjuk ezren. De sajnos tudomásul kell venni és érdemes innentől kezdve kiindulási alapnak tekinteni, hogy a magyar fociban lassan még az első osztályban is ritkán vannak ezren. Jó, oké, egy rangadó megmozgathatna több embert, ez valóban így van, de sajnos úgy gondolom, ezek azok a szituációk, amikor már hatása van annak, hogy 11 külföldi van vagy mondjuk 5 tatabányai vagy környékbeli arc a csapatban. Úgy tűnik, körülbelül ennyi ember az, akik tűzön-vízen át, mindig, akármilyen összetételű kezdővel is megyünk fel, kint lesznek, mert szeretik a KLUBOT, mert kötődnek a KLUBHOZ. Vannak még sokan, rengetegen, persze, akik szintén szeretnék, hogy jó foci legyen a városban, de mivel az most nincs (ez most nem a csapat bírálata, de ez ettől még a magyar harmadosztály), nincsenek kint. Valószínűleg az első osztályban kijönnének akkor is, ha 11 kínaival játszanánk, de a harmadosztály csak akkor lenne vonzó számukra, ha látnák a szomszédot játszani, vagy a szomszéd fiát, az egykori bányász-kolléga unokaöccsét, vagy a kedvenc kocsma pultos lányának tesóját. Mivel viszont egyszerre két faktor is kiesett, ez a réteg távol marad, amiért lehet szomorkodni, de sajnos illik megérteni. Viszont nem feltétlenül elegáns relativiztálni a dolgot és egy olyan helyzetben lévő klub látogatottsági adataival összevetni a sajátunkat, ahol most a közelmúltban történtek miatt értelemszerűen a dackorszak kellős közepén vannak, és nagyrészt helyi fiatalokkal harcolnak nem is reménytelenül az eddigi helyük visszafoglalása felé vezető út első állomására való becsekkolásért.
Tényleg nem akarom, hogy úgy tűnjön, az eddigi hozzáállásom 180 fokban fordult, mert nem is fordult semmit, én egyszerűen mindig azt próbálom visszatükrözni, aminek fénye épp "rám" esik, de épp ezért nem mehetek el szó nélkül az mellett sem, hogy bármilyen hálásak vagyunk is azért, hogy egy időre legalábbis ki lettünk húzva a csávából és fel lett villantva a reménynek egy halvány sugárnyalábja a szemünk előtt, azért azt ne várja senki, hogy ettől mindjárt vakok is legyünk és semmi mást ne is akarjunk látni.
8 meccs, 7 győzelem, sok milliós adósság eltüntetése, Massi, köszönünk mindent és maradj örökre, de ne legyen ez minden egyes elégedetlen hang megjelenésekor az orrunk alá dörgölve.
A neheze ugyanis még csak most jön. Mutassátok meg, hogy a tettek is vannak olyan erősek, mint a szavak. Én hiszek nektek.
HAJRÁ, BÁNYÁSZ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése