Rég nem jelentkeztem itt, és most sem leszek hosszú. Pedig történt egy s más a Sport utcában lejátszott MTK-fakó elleni meccsünk óta, melyen a pár évvel ezelőtti thaiföldi utam óta először láttam élőben igazán hiteles harcművészeti bemutatót. Lepörgött életem leghosszabbként megélt szezonja, volt egy Eb, ahol kaptunk egy kis ízelítőt abból, milyen is lehetett volna az elmúlt harminc évünk, hogy aztán ezen hét csütörtökére az sors anesztesének utolsó infúziócseppje is felszívódjon vérünkből és ismét éber állapotunkban egy jó mélyet szippanthassunk a magyar klubfutball húgyszagú mocsarából.
Most azonban inkább a szűkebb pátriánk fociéletének környékén (nem) történtekről kívánok pár szót ejteni.
A tavalyi év egyes időszakában a megyei szereplés lehetőségének toposza gyakran látott vendég volt a lelátókon folytatott beszélgetéseink során. Most nem mondom, hogy akkor ezt kizárólag az aktuális események okozta pillanatnyi elkeseredés valóságot elferdítő mivolta váltotta ki, azt viszont állítom, ilyen valós, ilyen közeli, ilyen húsba markolóan életszerű még sosem volt az első negyedik vonalban játszandó ütközetünk víziója. Feljutásról beszélnek még mindig a vezetésben, pedig a kérdés számomra egyelőre inkább az, hogy vajon a Leicester tavalyi bajnoki címe, vagy a mi jövő évi bennmaradásunk számítana-e nagyobb csodának. Szavak vannak, lózungok repkednek bőszen, de egyelőre semmi más. Két kérdés mindenesetre erősen foglalkoztat engem.
Az első, hogy Pepét vajon mivel győzték meg, vajon mi az, ami őt itt tartja? Tegyük fel, hogy megkapja a pénzét, na de szakmai hiúság az smafu? Mert ebből jól nem jöhet ki, az biztos. Persze lehet, hogy erre a kérdésre egyszerűbb a válasz, mint sejteném, hisz ugye dolgozni muszáj, és az ember azokból a lehetőségekből tud válogatni, amiket felkínálnak neki... (Én már csak tudom.)
A másik kérdésem viszont némileg akadémikusabb. Úgy szól, hogy vajon mi a faszért kell a fészbukon olasz nyelven ajvékolni annak, aki teljesen jogosan, és kulturált hangnemben fel vagyon kérdezve? Vajon mi az, amit mentségére fel tud hozni azon kívül, hogy idén még nem igazolt külföldi állampolgárt? Vajon tényleg a fejéhez kell vágni az istenadtának, hogy aggódni mer csapatáért, mert fél attól, hogy azok után, hogy valaha még az első osztályban szerzett érmeket és a nyugati profi klubok felett aratott győzelmeket ünnepelhette, most várhatóan végig kell néznie, ahogy szeretett csapatára az Nb3-ban fognak haute couture-zakókat varrni?
Nem tudom, őszintén szólva nem tudom, kell-e nekünk, szükségünk van-e nekünk erre az előttünk álló idényre. Mármint ott, ahol azt a tervek szerint tölteni fogjuk. Mert meccsek persze kellenek, de én még emlékszem a 2013/2014-es szezonra, de az akkor szerzett élményeket nem igazán sírom vissza. Félek, hogy lassan elő lehet venni egy rég nem látott drapit, meg egy dalt bizonyos cipőkről és testvarratokról.
Ne legyen igazam.
2016. július 24., vasárnap
2016. május 13., péntek
2016. május 7., szombat
Nem én akarom, tényleg!
Isten lássa lelkem, tényleg nem akarok hadjáratot folytatni szegény Peti úr ellen, de ha egyszer annyira magas labdákat kínál fel, kénytelen vagyok kezdeni velük valamit...
Legújabb faramuci megállapításának a múlt heti meccsről készült városi tévés bejátszásban voltam fültanúja. Eszerint azért (is) vagyunk nehéz helyzetben, mert a csapat katasztrofális állapotban van erőnlétileg.
Most kiindulva abból, hogy a pillanatnyi erőállapot nyilván egy hosszabb megelőző időszak következménye, kérdem én, akkor ez a helyzet kinek a felelőssége is? Igen, elsősorban a közreműködő edzői garnitúráé, na de nekik meg ki is a közvetlen felettesük? Mert szerintem a szakmai igazgató. És bár nekem egyre halványulnak az emlékeim azzal kapcsolatban, hogyan is működnek ezek a dolgok egy munkahelyen, de valami olyasmi dereng, hogy a főnök felelős a beosztottjai teljesítményéért, vagyis, ha azok nem végeztek megfelelő munkát, akkor valamit ő sem csinált jól.
Szép a nyíltság és az őszinteség, de a szó veszélyes fegyver tud lenni...
Holnap hajrá, Bányász, hajrá, Peti, mindent bele, a Sport utcában finom a szendó és hideg a sör!
Legújabb faramuci megállapításának a múlt heti meccsről készült városi tévés bejátszásban voltam fültanúja. Eszerint azért (is) vagyunk nehéz helyzetben, mert a csapat katasztrofális állapotban van erőnlétileg.
Most kiindulva abból, hogy a pillanatnyi erőállapot nyilván egy hosszabb megelőző időszak következménye, kérdem én, akkor ez a helyzet kinek a felelőssége is? Igen, elsősorban a közreműködő edzői garnitúráé, na de nekik meg ki is a közvetlen felettesük? Mert szerintem a szakmai igazgató. És bár nekem egyre halványulnak az emlékeim azzal kapcsolatban, hogyan is működnek ezek a dolgok egy munkahelyen, de valami olyasmi dereng, hogy a főnök felelős a beosztottjai teljesítményéért, vagyis, ha azok nem végeztek megfelelő munkát, akkor valamit ő sem csinált jól.
Szép a nyíltság és az őszinteség, de a szó veszélyes fegyver tud lenni...
Holnap hajrá, Bányász, hajrá, Peti, mindent bele, a Sport utcában finom a szendó és hideg a sör!
2016. április 30., szombat
Magyarosításról
Van ugye a hasonló dilemmákkal bírkozó csapatok szurkolóinak örök kérdése, hogy azt mondja: legyen a csapatunkban minél több helyi/magyar arc, mindegy, milyen eredménnyel, vagy pedig igenis az számít, hogy minél magasabb osztályban érjünk el minél jobb eredményeket, ha kell, 11 kínai gömbkergetővel. Erre a kérdésre persze mindenkinek megvan a saját, vérmérséklete, beállítottsága, világnézete és még ki tudja, mi minden tényező által meghatározott válasza. Ez így is van rendjén, nem láthatjuk egyformán a világ egyetlen szegmensét sem, itt és most tehát nem az objektív igazság megtalálására szeretnék kísérletet tenni.
Azonban roppant módon kíváncsi vagyok a véleményetekre azzal kapcsolatban, hogy vajon helyes-e az a retorika, amit a klub követ az utóbbi hetekben az edzőváltással és szakmai célokkal kapcsolatban. Jó, itt a klub helyett írhattam volna konkrétan WU2-t is, mert ő az, aki minden médiamegjelenése alkalmával aprólékosan taglalja a csere mögött meghúzódó motivációkat. Sietve szeretném megjegyezni, hogy nekem egyébként minden, ezzel ellentétesnek tetsző megnyilvánulásom ellenére emberileg semmi problémám nincsen a figurával, nem is lehet, hisz régebben, még a bajusz-érában édesapámra emlékeztetett a fizimiskája (a szája fölül a haja hosszúságának növelésére átcsoportosuló szőrzet korszakában meg inkább egy hobóra), de ezt akkor sem értem.
Azt mondja, Bruno papának azért kellett mennie, mert nem rakta be a magyarokat, mert "nem vette figyelembe a klub érdekeit, csak a sajátjait". Most mindamellett, hogy értem én, hogy magyarokat szerettek volna játszatni Pepéék, de ha egyszer már a keretben sem volt annyi és olyan minőségű pannon harcos, akikkel eredményekben lehetett volna bízni, akkor mit csináljon szerencsétlen? Vagy a "saját érdek" ezesetben azt jelentené, hogy játszatta a gyerekeit? Jelzem újra, az a két srác a csapat legjobbjai közé tartozott. Annyit el tudok képzelni, hogy az említett szókapcsolaton esetleg szakmai hiúságot kell érteni, vagyis a galád Giordano bácsi szeretett volna minél jobb eredményeket elérni. Hisz végtére is mégiscsak jobban fest a CV-ben a magasabb szezonbeli helyezés, meg amúgy is, olyan pályafutással, mint az övé (vagy amúgy bármilyen egészséges sportolói lelkülettel), az ember igenis csakis arra tud belső késztetést érezni, hogy a csapatát győzelemre vezesse, és ennek érdekében a rendelkezésre álló erőforrások, vagyis jelen esetben rendelkezésre álló játékoskeret adta lehetőségek teljes kiaknázása mellett tegye le a voksát. Én ezt egy normális dolognak tartom. Ha van egy negyven fős keretem, akkor kiválasztom, kik azok közül a legjobbak, és azokat játszatom. Ezt tette ő is.
Tulajdonosi illetve szakmai vezetés oldalról ugyanez pedig úgy néz ki, hogy ha nem akarok külföldieket a csapatban, mert a "jövő csapatát" építem, akkor elküldöm a meglévő légiósokat, felbontom velük a szerződést, stb. De arra ne kérjem már az általam kiválasztott trénert, hogy szándékosan gyengébb csapatot küldjön fel, sőt, semmire ne kérjem, a helyes ugyanis az, ha mindenki, akárcsak a suszter, marad a saját hatáskörében. A tulaj pénzt szerez és fizeti belőle az alkalmazottait, az edző meg megpróbálja a legjobb csapatával megnyerni a lehető legtöbb mérkőzést.
Hobó meg most adja magát, mintha csakis az emlegetett magyarosítás szellemisége vezérelné minden társult kényszer nélkül. És tényleg nem kötekedésből, csak az érmét kicsit körüljárni próbálván az utolsó bekezdésben összefoglalom vázlatszerűen a változásokat a kommentjeimmel kiegészítve:
Amadio -> Rigó -- Amadio sérült
Pelagias -> Farkas -- Pelagias sérült
Giordano -> Demjén -- Giordano Giordano fia, kegyvesztett
És még leírok annyi darab tényt, ahány ponttal szeretném, ha gazdagabbak lennénk estére.
Tény I.: A MOTIM ellen 5 magyar volt a kezdőben
Tény II.: Ketten közülük az edzőváltás előtti utolsó meccsen is kezdők voltak, egy pedig csereként állt be.
Tény III.: Jó esély van rá, hogy a sérültek felépülése után a szám 3 lesz (Nacho és a tatai görög játszani fog szerintem.)
Akkor hogy is van ez?
Azonban roppant módon kíváncsi vagyok a véleményetekre azzal kapcsolatban, hogy vajon helyes-e az a retorika, amit a klub követ az utóbbi hetekben az edzőváltással és szakmai célokkal kapcsolatban. Jó, itt a klub helyett írhattam volna konkrétan WU2-t is, mert ő az, aki minden médiamegjelenése alkalmával aprólékosan taglalja a csere mögött meghúzódó motivációkat. Sietve szeretném megjegyezni, hogy nekem egyébként minden, ezzel ellentétesnek tetsző megnyilvánulásom ellenére emberileg semmi problémám nincsen a figurával, nem is lehet, hisz régebben, még a bajusz-érában édesapámra emlékeztetett a fizimiskája (a szája fölül a haja hosszúságának növelésére átcsoportosuló szőrzet korszakában meg inkább egy hobóra), de ezt akkor sem értem.
Azt mondja, Bruno papának azért kellett mennie, mert nem rakta be a magyarokat, mert "nem vette figyelembe a klub érdekeit, csak a sajátjait". Most mindamellett, hogy értem én, hogy magyarokat szerettek volna játszatni Pepéék, de ha egyszer már a keretben sem volt annyi és olyan minőségű pannon harcos, akikkel eredményekben lehetett volna bízni, akkor mit csináljon szerencsétlen? Vagy a "saját érdek" ezesetben azt jelentené, hogy játszatta a gyerekeit? Jelzem újra, az a két srác a csapat legjobbjai közé tartozott. Annyit el tudok képzelni, hogy az említett szókapcsolaton esetleg szakmai hiúságot kell érteni, vagyis a galád Giordano bácsi szeretett volna minél jobb eredményeket elérni. Hisz végtére is mégiscsak jobban fest a CV-ben a magasabb szezonbeli helyezés, meg amúgy is, olyan pályafutással, mint az övé (vagy amúgy bármilyen egészséges sportolói lelkülettel), az ember igenis csakis arra tud belső késztetést érezni, hogy a csapatát győzelemre vezesse, és ennek érdekében a rendelkezésre álló erőforrások, vagyis jelen esetben rendelkezésre álló játékoskeret adta lehetőségek teljes kiaknázása mellett tegye le a voksát. Én ezt egy normális dolognak tartom. Ha van egy negyven fős keretem, akkor kiválasztom, kik azok közül a legjobbak, és azokat játszatom. Ezt tette ő is.
Tulajdonosi illetve szakmai vezetés oldalról ugyanez pedig úgy néz ki, hogy ha nem akarok külföldieket a csapatban, mert a "jövő csapatát" építem, akkor elküldöm a meglévő légiósokat, felbontom velük a szerződést, stb. De arra ne kérjem már az általam kiválasztott trénert, hogy szándékosan gyengébb csapatot küldjön fel, sőt, semmire ne kérjem, a helyes ugyanis az, ha mindenki, akárcsak a suszter, marad a saját hatáskörében. A tulaj pénzt szerez és fizeti belőle az alkalmazottait, az edző meg megpróbálja a legjobb csapatával megnyerni a lehető legtöbb mérkőzést.
Hobó meg most adja magát, mintha csakis az emlegetett magyarosítás szellemisége vezérelné minden társult kényszer nélkül. És tényleg nem kötekedésből, csak az érmét kicsit körüljárni próbálván az utolsó bekezdésben összefoglalom vázlatszerűen a változásokat a kommentjeimmel kiegészítve:
Amadio -> Rigó -- Amadio sérült
Pelagias -> Farkas -- Pelagias sérült
Giordano -> Demjén -- Giordano Giordano fia, kegyvesztett
És még leírok annyi darab tényt, ahány ponttal szeretném, ha gazdagabbak lennénk estére.
Tény I.: A MOTIM ellen 5 magyar volt a kezdőben
Tény II.: Ketten közülük az edzőváltás előtti utolsó meccsen is kezdők voltak, egy pedig csereként állt be.
Tény III.: Jó esély van rá, hogy a sérültek felépülése után a szám 3 lesz (Nacho és a tatai görög játszani fog szerintem.)
Akkor hogy is van ez?
2016. április 29., péntek
Mindenhol jó
Posztjaim többségében (amennyiben nem lenne amúgy is egyértelmű), adok valami rövid magyarázatot arra, hogy az adott iromány címe mire is utal. A mostani esetben például arról van szó, hogy a fenti jelige két értelemezésben is megfogalmazódott bennem a elmúlt hétvégén átélt események konklúziójaként, és nem, egyik értelmezés sincs kapcsolatban a jól ismert közmondással.
Viszont azzal nagyon is, hogy az előző szombaton bármelyik városban is találkoztam össze szerény közösségünk mélyen tisztelt tagjaival, mindenhol roppant kellemes perceket, órákat töltöttünk együtt Mórtól Tatabányáig. Vagyis egész pontosan Móron és Tatabányán :) Nyilván nem lenne reális azt várnom, hogy minden hétvégén töltsünk együtt több időt a lelátón kívül, hogy találkozzunk meccs előtt valahol vagy maradjunk mérkőzés után egy kvaterkára, de néha azért igenis kell, és nem csak év végén meg egyszer nyáron. Jól esik dumálni egyet úgy is, hogy a figyelmünket nem osztja meg holmi pöttyössel történő komolytalan játszadozás néhány emelettel lejjebb. Nem mintha a tárgyalandó témák többsége nem a közös szenvedélyünk köré csoportosulna ilyenkor is, de pont ezért kellenek ezek az alkalmak, amikor ennek a vélemény- és információcserének mélyebb rétegeibe áshatunk le. Persze sokáig erre volt is lehetőség egy-egy hosszabb túra alkalmával a kocsiszekrények képezte guruló Faraday-kalitkák ölelésében, de mostanában az ilyen attribútumú utazások meglehetősen ritkák lettek, bár sajnos jó eséllyel még mindig gyakoribbak, mint amennyire az elkövetkező években várhatóak. Lényeg a lényeg, jól esett kicsit beszélgetni, borozgatni a vár mögötti park sűrű lombkoronáinak árnyékában, majd a pincészet kevéssé vendégmarasztaló falai között, még akkor is, ha a csoportnak csak egy kisebb frakciója képviseltette magát. Legyen ilyen máskor is!
Aztán jött a szombat második etapja, ami mégiscsak a fő program volt. Hát uraim, nem kell mondanom, ez az az élmény, amit mindig keresünk, amiért még mindig kint vagyunk, és amiért remélem, hogy mindig kint is leszünk. Egyszerűen van olyan, hogy minden összeáll, és még az a tényező is pozitív előjellel tesz hozzá az összképhez, amit ha lehetett volna előzetesen megválasztani, biztos, hogy nem írunk fel a kívánságlistára, utalván természetszerűleg az egész napos hibátlan időjárás után a nyakunkba zúduló, létezését illetően eredendően leginkább csak az esernyőipar számára üdvözlendő folyadéktömegre. Mert gondoljunk csak bele, hogy vajon a bőrig ázás biztos tudatából táplálkozó dac nélkül is biztosan végignyomtuk-e volna a hiriget úgy, ahogy azt végül megtettük... Ez most valahogy így volt kerek, ürge-üzemmódban, a 2007-es (?) győri előadás light-verzióját elővezetve.
És itt kapcsolok rá a cím második értelmezésére, mert azt gondolom, hogy ha szezononként van akár csak egy olyan délután/este, ami így jön össze, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy hol játszunk éppen, melyik bajnokság melyik osztályában, lesz elegendő muníciónk ahhoz, hogy át tudjunk lendülni az ilyen alkalmak után sajnos óhatatlanul beköszönő mélypontokon. Mert itt most engedjétek meg nekem, hogy ki merjem jelenteni, ezt a meccset sem a színvonal miatt éltük meg elsősorban olyannak, amilyennek (Stefi, ne feledd, ilyenkor én mindig az átlagról beszélek, nem a nagyatádi licensszel rendelkezőkről), és ezt még akkor is bátran állíthatom, ha utólag, videón már a gólokat is láttam, és megállapíthatom, valóban szépségdíjas volt mindegyik. De nem ez számított, lám, hisz ott és akkor nekem egyik dugó sem vetült rá a retinámra, mégis teljes volt az eksztázisom, ergo ugyanez az eredmény két szél által befújt döncivel is hozta volna ugyanezt az eufóriát. Kellett, hogy legyen izgalom, kellett, hogy szar kezdés és még szarabb folytatás után összeszedjük magunkat, és két gombócot a nálunk a táblázaton sokkal előrébb elhelyezkedő ellen neccébe diktálva behúzzuk az egyébként a bajnokság végkimenetele szempontjából tökéletesen érdektelen triászt. Ilyen pedig lesz jövőre is, meg azután is, de talán még három év múlva Hagymák ellen a járásiban is, az ilyen élményeket bárhol megkaphatjuk :)
De hogy ne pesszimista legyen a végkicsengés, had mondjam el, minek örültem még a fent lefestett élmény-gejzíreknél is jobban. Nos, annak a jelenségnek, amit én most csak "3.VONAL-szindromának" nevezek magamban... Azt a büdös kurva életit, hát nagyképűek vagyunk, igen, meg basszuk meg, hogy nem szurkolunk és cifrázza még mindenki, ahogy jónak látja, de azért na... Egy harmadosztálybeli, nem zászlózó, (Gyula engedélye nélkül) nem tüzező és pirózó, Trianont és a románokat mérsékelt módon szájára vevő, csúcsán 15 embert felvonulatni képes gittegylet volnánk, de valahogy mégis csillogó szemeket és izgatottságtól kipirosodott arcokat látok az alsóbb sorokban olyan srácokon, akik még meg sem fogantak akkor, amikor a Los Banditos drapin már rég száraz volt a festék...
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem kell győritől, dorogitól, senkitől semmilyen elismerés, bármilyen visszaigazolás, vélemény, semmi.
Nekem ez a tapasztalás pontosan elég, hogy azt érezzem, az elmúlt 17 év minden perce megérte.
HOLNAP TALÁLKOZNK!
Viszont azzal nagyon is, hogy az előző szombaton bármelyik városban is találkoztam össze szerény közösségünk mélyen tisztelt tagjaival, mindenhol roppant kellemes perceket, órákat töltöttünk együtt Mórtól Tatabányáig. Vagyis egész pontosan Móron és Tatabányán :) Nyilván nem lenne reális azt várnom, hogy minden hétvégén töltsünk együtt több időt a lelátón kívül, hogy találkozzunk meccs előtt valahol vagy maradjunk mérkőzés után egy kvaterkára, de néha azért igenis kell, és nem csak év végén meg egyszer nyáron. Jól esik dumálni egyet úgy is, hogy a figyelmünket nem osztja meg holmi pöttyössel történő komolytalan játszadozás néhány emelettel lejjebb. Nem mintha a tárgyalandó témák többsége nem a közös szenvedélyünk köré csoportosulna ilyenkor is, de pont ezért kellenek ezek az alkalmak, amikor ennek a vélemény- és információcserének mélyebb rétegeibe áshatunk le. Persze sokáig erre volt is lehetőség egy-egy hosszabb túra alkalmával a kocsiszekrények képezte guruló Faraday-kalitkák ölelésében, de mostanában az ilyen attribútumú utazások meglehetősen ritkák lettek, bár sajnos jó eséllyel még mindig gyakoribbak, mint amennyire az elkövetkező években várhatóak. Lényeg a lényeg, jól esett kicsit beszélgetni, borozgatni a vár mögötti park sűrű lombkoronáinak árnyékában, majd a pincészet kevéssé vendégmarasztaló falai között, még akkor is, ha a csoportnak csak egy kisebb frakciója képviseltette magát. Legyen ilyen máskor is!
Aztán jött a szombat második etapja, ami mégiscsak a fő program volt. Hát uraim, nem kell mondanom, ez az az élmény, amit mindig keresünk, amiért még mindig kint vagyunk, és amiért remélem, hogy mindig kint is leszünk. Egyszerűen van olyan, hogy minden összeáll, és még az a tényező is pozitív előjellel tesz hozzá az összképhez, amit ha lehetett volna előzetesen megválasztani, biztos, hogy nem írunk fel a kívánságlistára, utalván természetszerűleg az egész napos hibátlan időjárás után a nyakunkba zúduló, létezését illetően eredendően leginkább csak az esernyőipar számára üdvözlendő folyadéktömegre. Mert gondoljunk csak bele, hogy vajon a bőrig ázás biztos tudatából táplálkozó dac nélkül is biztosan végignyomtuk-e volna a hiriget úgy, ahogy azt végül megtettük... Ez most valahogy így volt kerek, ürge-üzemmódban, a 2007-es (?) győri előadás light-verzióját elővezetve.
És itt kapcsolok rá a cím második értelmezésére, mert azt gondolom, hogy ha szezononként van akár csak egy olyan délután/este, ami így jön össze, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy hol játszunk éppen, melyik bajnokság melyik osztályában, lesz elegendő muníciónk ahhoz, hogy át tudjunk lendülni az ilyen alkalmak után sajnos óhatatlanul beköszönő mélypontokon. Mert itt most engedjétek meg nekem, hogy ki merjem jelenteni, ezt a meccset sem a színvonal miatt éltük meg elsősorban olyannak, amilyennek (Stefi, ne feledd, ilyenkor én mindig az átlagról beszélek, nem a nagyatádi licensszel rendelkezőkről), és ezt még akkor is bátran állíthatom, ha utólag, videón már a gólokat is láttam, és megállapíthatom, valóban szépségdíjas volt mindegyik. De nem ez számított, lám, hisz ott és akkor nekem egyik dugó sem vetült rá a retinámra, mégis teljes volt az eksztázisom, ergo ugyanez az eredmény két szél által befújt döncivel is hozta volna ugyanezt az eufóriát. Kellett, hogy legyen izgalom, kellett, hogy szar kezdés és még szarabb folytatás után összeszedjük magunkat, és két gombócot a nálunk a táblázaton sokkal előrébb elhelyezkedő ellen neccébe diktálva behúzzuk az egyébként a bajnokság végkimenetele szempontjából tökéletesen érdektelen triászt. Ilyen pedig lesz jövőre is, meg azután is, de talán még három év múlva Hagymák ellen a járásiban is, az ilyen élményeket bárhol megkaphatjuk :)
De hogy ne pesszimista legyen a végkicsengés, had mondjam el, minek örültem még a fent lefestett élmény-gejzíreknél is jobban. Nos, annak a jelenségnek, amit én most csak "3.VONAL-szindromának" nevezek magamban... Azt a büdös kurva életit, hát nagyképűek vagyunk, igen, meg basszuk meg, hogy nem szurkolunk és cifrázza még mindenki, ahogy jónak látja, de azért na... Egy harmadosztálybeli, nem zászlózó, (Gyula engedélye nélkül) nem tüzező és pirózó, Trianont és a románokat mérsékelt módon szájára vevő, csúcsán 15 embert felvonulatni képes gittegylet volnánk, de valahogy mégis csillogó szemeket és izgatottságtól kipirosodott arcokat látok az alsóbb sorokban olyan srácokon, akik még meg sem fogantak akkor, amikor a Los Banditos drapin már rég száraz volt a festék...
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem kell győritől, dorogitól, senkitől semmilyen elismerés, bármilyen visszaigazolás, vélemény, semmi.
Nekem ez a tapasztalás pontosan elég, hogy azt érezzem, az elmúlt 17 év minden perce megérte.
HOLNAP TALÁLKOZNK!
2016. április 23., szombat
Ezerjó
Bár az edzőváltás kapcsán most a média felől megint egy kicsivel több fény vetült a klub körüli eseményekre, azért nekem még mindig fogalmam sincs, hogy mi is zajlik jelenleg az FC Tatabányánál. Tény viszont, hogy ez a típusú bizonytalanság érzés egyáltalán nem ismeretlen, az idők folyamán megtanultam, megtanultunk együtt élni vele. Ennek birtokában pedig marad a kölcsönzött szlogen:
A mai napon a csapatra váró feladat sikeres megvívásához pedig még plusz motivációt találni is könnyű, és nem csak azért, mert nagy valószínűséggel az egyik leendő feljutóval mérkőzünk meg, hanem azért is, mert megint egy olyan csapat lesz az ellenfelünk, aki ellen az aktuális harmadik vonalbeli vegetálásunk során még pontot sem sikerült szereznünk.
Ráadásul megint villanyfény, ugyanannyi néző, mint bármelyik honi élvonalbeli meccsen, számtalan honfitárs a gyepen, minden adott tehát, hogy élményekkel telve zárjuk az estét.
De ha azt mégsem sikerül, a délutánt akkor is úgy fogjuk, pár kilóméterrel arrébb a fakanalak forgatóinak és Szent Györgynek köszönhetően.
Minden jó, ha Ezerjó!
2016. április 9., szombat
Csak a Dorogot, végre már!
„Holnap játszik a csapatod a Doroggal. 24 fok lesz. Tele lesz a stadion. Ott lesznek a haverjaid. Mi mást akarnál csinálni? Mindenki a stadionba és hozz még egy embert!”
Egy idézet Bélától, majdnem egy évvel ezelőttről, mely a napra pontosan 11 hónappal ezelőtt megrendezett, a maival megegyező felállásban lejátszott mérkőzés felvezetőjeként fogalmazódott meg a médiában rendre feltűnő vezérünk gondolataiban. Eltekintve a várható időjárásra vonatkozó passzustól, a tételmondatok teljes érvénnyel bírnak a mai napon is. Ezen a meccsen egész egyszerűen muszáj ott lenni.
És ha már ott vagyunk, jó lenne végre látni valami eredményt is a megye jelenlegi legmagasabban jegyzett klubja ellen, mert ez eddig nem igazán sikerült. Sajnos a régóta tartó regresszónknak ez a harmadik vonalbeli (vég?)állomása egyelőre nem csak a folyamat megfordulásának reményével nem világított be bennünket, de még azt a soványka alamizsnát sem adta meg nekünk, hogy a valamilyen okból a többinél fontosabb meccsek némelyikén, horribile dictu, akár az egyiken megízlelhettük volna a győzelem mámorító nedűjét. Pedig, ha a tavalyi Győr-fakót nem, de az idei "igazit" odasoroljuk a Dorog mellé a kiemelt "célpontok" közé, ez bizony már a hatodik próbálkozásunk lesz, melyen a mérleg elkeserítő: 1 pont, 1-5-ös gólkülönbség.
Mivel ez a szezon már régóta a kutyáké, a következővel meg fogalmunk nincs, hogy mi lesz, másképp fogalmazva jó esély van arra is, hogy hosszú ideig maximum városi "rangadókban" találjuk meg az aktuális szezon kiemelkedő eseményeit, talán az utolsó esély arra, hogy egy igazán tartalmas élménycsomagot vigyünk magunkkal az utolsó Nemzeti Bajnokságok valamelyikében töltött időszakunkról.
A tavaly tavaszi meccsünket felvezető posztomnak akkor a következő címet adtam: "Az utolsó".
Ott és akkor én csupán a szezon érdemi részére gondolva végeztem a keresztelőt, fájdalom, a mai beharangozót ha ugyanígy címezném, már szélesebb lenne az értelmezési tartomány...
De a kesergés, picsogás kevéssé lélekemelő világából vissza a derű, a remény, a várakozás, a felfokozott izgalmak kandelláberek tetejéről bevilágított mezejére!
Este meccs, megyei rivális ellen, akik jelenleg erősebbek nálunk (a táblázat és a közelnúlt alapján mindenképpen), várhatóan sok, vagy legalábbis a megszokottnál több néző, jobb hangulat, húzzuk már be végre!
HAJRÁ, TATABÁNYA!
Egy idézet Bélától, majdnem egy évvel ezelőttről, mely a napra pontosan 11 hónappal ezelőtt megrendezett, a maival megegyező felállásban lejátszott mérkőzés felvezetőjeként fogalmazódott meg a médiában rendre feltűnő vezérünk gondolataiban. Eltekintve a várható időjárásra vonatkozó passzustól, a tételmondatok teljes érvénnyel bírnak a mai napon is. Ezen a meccsen egész egyszerűen muszáj ott lenni.
És ha már ott vagyunk, jó lenne végre látni valami eredményt is a megye jelenlegi legmagasabban jegyzett klubja ellen, mert ez eddig nem igazán sikerült. Sajnos a régóta tartó regresszónknak ez a harmadik vonalbeli (vég?)állomása egyelőre nem csak a folyamat megfordulásának reményével nem világított be bennünket, de még azt a soványka alamizsnát sem adta meg nekünk, hogy a valamilyen okból a többinél fontosabb meccsek némelyikén, horribile dictu, akár az egyiken megízlelhettük volna a győzelem mámorító nedűjét. Pedig, ha a tavalyi Győr-fakót nem, de az idei "igazit" odasoroljuk a Dorog mellé a kiemelt "célpontok" közé, ez bizony már a hatodik próbálkozásunk lesz, melyen a mérleg elkeserítő: 1 pont, 1-5-ös gólkülönbség.
Mivel ez a szezon már régóta a kutyáké, a következővel meg fogalmunk nincs, hogy mi lesz, másképp fogalmazva jó esély van arra is, hogy hosszú ideig maximum városi "rangadókban" találjuk meg az aktuális szezon kiemelkedő eseményeit, talán az utolsó esély arra, hogy egy igazán tartalmas élménycsomagot vigyünk magunkkal az utolsó Nemzeti Bajnokságok valamelyikében töltött időszakunkról.
A tavaly tavaszi meccsünket felvezető posztomnak akkor a következő címet adtam: "Az utolsó".
Ott és akkor én csupán a szezon érdemi részére gondolva végeztem a keresztelőt, fájdalom, a mai beharangozót ha ugyanígy címezném, már szélesebb lenne az értelmezési tartomány...
De a kesergés, picsogás kevéssé lélekemelő világából vissza a derű, a remény, a várakozás, a felfokozott izgalmak kandelláberek tetejéről bevilágított mezejére!
Este meccs, megyei rivális ellen, akik jelenleg erősebbek nálunk (a táblázat és a közelnúlt alapján mindenképpen), várhatóan sok, vagy legalábbis a megszokottnál több néző, jobb hangulat, húzzuk már be végre!
HAJRÁ, TATABÁNYA!
Akit érdekel és/vagy aki unatkozik, elolvashatja az eddigi Dorog-meccs előtti felvezetőket:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)