A műtét sikerült

Apró szépséghiba, hogy a beteg sajnos meghalt. A blogolás egyik legalapvetőbb attribútuma, hogy ott bizony a szerző abszolút szubjektív véleményével találkozik az, aki megtiszteli látogatásával, ad absurdum figyelmes és értő olvasásával az elektronikus naplót és annak szellemi atyját, ebből pedig direkt módon következik az, hogy állításaival vitatkozni nem csak lehet, szinte kötelező. (Hogy értelme van-e, amennyiben eme állítások saját belső érzések kinyilatkoztatására irányulnak, mint jelen esetben, az más kérdés.) És én bizony most bátorkodom azt állítani, hogy számomra ez a szombat délutáni matiné több volt, mint amit az eredményjelző a végén adott. Vagy hogy úgy mondjam, az aktuális összesített élményem pontszámának és a meccs végkimenetele értékének egymáshoz viszonyított aránya régen volt ilyen magas. Kövezzetek meg, de élveztem ezt a két órát. Helyesebben inkább egy óra ötvennyolc percet... A vége kurvára nem tetszett és nagyon lehangolt, ez teljesen egyértelmű, hogy miért, az nagyjából kikövetkeztethető a jegyzőkönyvből azok számára, akik még Görögországban, Balatonon vagy munkában voltak. Így kikapni rendkívül bosszantó és maróan fájó, mindig, mindenkor, mindenki ellen. Ami viszont előtte történt, az pályán és azon kívül is rendkívül reménytkeltő a szezon hátralevő részére vonatkozóan. Mert mire vártunk kb. 2-3 éve elsősorban és mindenekfelett? Hogy legyen a csapatnak valamiféle arculata, stílusa, rendszere, egysége. És bár egy meccs után nagy magabiztossággal ugyan nem merem kijelenteni, hogy az idő, mikor mindezek már alapvető jellemzőinkké nemesültek, elérkezett, a jelek mindenesetre markánsan ez irányba mutatnak. (Itt kell gyorsan hozzátennem, hogy az az egy meccs csak nekem - meg a többségünknek - egy meccs, az igazi Bányász-drukkerek, akik nem nagyképűek, már láttak több edzőmeccset is, és amennyire az elmesélésekből tudom, megfogalmazásom többé-kevésbé összecseng a bennük kialakult képpel.) Ez pedig mindenképp bíztató, no meg az is, amit egy ideje szintén nem láttunk Tatabánya-meccsen, hogy tudniillik az illetékes edzőnk az első pár perc elteltével már a technikai zóna határait feszegetve heves temperamentummal instruálja tanítványait. Igen, nyilván nem ETTŐL fogunk garantáltan az ellen fölé kerekedni, de az ilyen mentalitás, az effajta attitűd hiányában egész biztosan nem.
Ennyit a csapatról, többet két okból sem, egyrészt kevés egy meccs a komolyabb szentenciák mondatokba fűzéséhez, másrészt nem vagyok sem bognár, sem zombori, de ahogy korábban mondtam, még Stefi vagy Zoli sem. És van egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy ami a legmeghatározóbb élményem volt, az nem a csapathoz, hanem a következőkben ismertetésre kerülő szürreális jelenetsorhoz és annak magától éretetődő folyományaihoz volt köthető. De mielőtt bármit mondanék, mutatok egy képet, amit után talán felesleges is lesz minden szó...



Bizony. Megvettem a sörömet (és a POGÁCSÁMAT), majd idén először felbattyogtam. Szokás szerint nem csörögtünk össze senkivel, nem beszéltük meg, ki lesz ott és ki nem, mert az nálunk úgy van, hogy amikor meccs van, akkor kimegyünk és ott vagyunk. Aki tud. Aki nem, az nincs ott. Ez ilyen egyszerű. Persze ez egyben mindig ad egyfajta izgalmat, rejtvényt, bizonytalanságot, hogy na, ma vajon az "alap" mondjuk 15-ből hánynak sikerült helyesen alakítania a programját. De azért meglepetések e tekintetben inkább csak negatív előjellel várhatóak, mert az a bizonyos 15 jól körülhatárolható és nemigen bővülget felfelé. Lényeg a lényeg, harmadiknak érkeztem. Mert ketten már ott voltak, akik foglalták nekünk a helyet...
Megmondom őszintén, kb. 6 éve vártam erre a pillanatra. Engem bizony üstöllést elfogott egy olyan kellemes érzés, amire már rég vártam, s amire azon a napon nem is nagyon számítottam, és bizony nagyon megörültem neki. Levi ugyan kb. kétszer kijött az elmúlt években, de sajnos egyik látogatása sem ragasztotta őt vissza a lelátóra, pedig reménykedtem benne akkor is, de ez e két legendás arc így együtt már nem volt küztünk több mint egy olimpiai ciklus óta (hogy az időmértékek megfogalmazásánal kicsit stílszerű is legyek az aktuális eseményeknek megfelelően). Persze vannak köztünk újak is, olyanok, akik őket tényleg csak az elmeséléseinkből ismerik, meg olyanok is biztosan akadnak, akik mostani élménybeszámolómat túlzottan patetikusnak vagy csöpögőnek fogják tartani és nem értik majd, miért misztifikálom túl ezt a dolgot, ha egyszer a srácok sok-sok éve "szarnak ránk" meg az egész lelátóra, de tudjátok mit? Leszarom mindezt. Én itt és most egyszerűen azt mondom, hogy Levinek és Lórinak, Lórinak és Levinek ott a helye a lelátón, mert velük többek vagyunk, nem két emberrel, hanem olyan hangulattal, olyan sok nevetéssel, amit szeretném, ha nem kellene újabb 6 évre nélkülözni.

Srácok, először Ajka, aztán a többi szép sorban, rendben? Imádlak titeket, üdv újra "itthon"!