Avanti ragazzi di Tatabánya!

Forrás: Facebook/Massimilano Caroletti

Péntek reggel, mikor először hallottunk róla, még ment a poénkodás meg a gúnyolódás szír menekültekkel, olaszra változtatandó csapatnévvel. Aztán két nappal később már közös fotót készítettünk egykori olasz legendákkal, meg remélhetőleg leendő egyéb mediterrán csillagocskákkal, és akkor már valóság volt, ha még hivatalos nem is az, amiről ma már valószínűleg az egész város futball iránt valamilyen szinten érdeklődő része kvaterkázik, hovatovább polemizál.

Vérmérséklettől és világnézettől függően sokan sokféleképpen állnak a hírekhez, illetve a jövővel kapcsolatos kilátásokhoz. Van, aki a megváltó eljövetelét látja, de van, aki a talján vircsaftban véli felfedezni a klub sírásóit bundázási és pénzmosási szándékot vízionálva.

Mint mindig, az igazság természetesen most is valahol félúton lehet, de egyet azért ne feledjünk el, és szerintem elsősorban ez az, amiből ki kellene indulnunk:

Akármi is lesz, itt ők rontani a helyzeten egyszerűen NEM TUDNAK. Belőlünk hasznot húzni, a mi kárunkra előnyökhöz jutni, itt bármilyen hanyatlás előidézni, lett légyen az szakmai, gazdasági, morális, már nem tudnak, mert olyan szintű mélységekben vagyunk minden tekintetben, hogy innen már tényleg csakis azért nem mondom, hogy nincs leljebb, mert tisztában vagyok vele, hogy amíg van alattunk bajnoki osztály, és amíg hétvégente játszik valamilyen brigád a klub mezében, addig ez nem igaz, de tény, egy ilyen patinával rendelkező csapat ennyire leamortizálódva még a legújabb kori magyar futballszennyben sem volt talán.

És akkor most egyszercsak jönnek emberek, akik közül néhánynak a szándékát, motivációját lehet ugyan vitatni, firtatni, elemezni, de én magam úgy vagyok vele: ha egy hét múlva fogják magukat, csomagolnak és hazamennek, de előtte játszunk egy villanyfényes stadionavatót velük, ahol fölényes győzelmet aratunk a csodaszép csíkos mezünkben a Felcsút ellen, én már akkor örülni fogok, hogy itt voltak.

Arra azért figyeljünk, hogy posvány ide, nihil oda, érték- és érdektelenség által övezett közeg amoda, az egész bohóckodás talmi voltát is ismerve, egyvalami azért még tény marad:

A csapatunkban pályára fog lépni egy legenda, a Lazio egykori csapatkapitánya, aki egykoron 323 meccsen 102 gólt lőtt a Serie A-ban. Tehát nem, nem a Komárom-Esztergom megyei bajnokságban...

Egyébként nézegetem ezeknek a srácoknak a profiljait, és kicsit olyan érzésem van, mintha lenne egy csapat fiatal, aki kiment külföldre egy kicsit bulizni, mókázni, kalandozni a szabadidejében, amolyan YOLO alapon, focizgatnak, csajozgatnak, élvezik az életet, aztán majd ha letelt az idő, visszamennek az "igazi" életükbe, de nincs is ezzel semmi gond; mert valószínűleg ha minden meccsre borgőzzel is fognak érkezni, akkor is le fogják tudni lépni a teljes mezőnyt bekötött szemmel. Mindenesetre kicsit akkor is érdekes, hogy miért kellett nekik ehhez egészen az NB3-ig zuhanniuk, hisz mindezt röhögve megtehették volna mondjuk akár csak eggyel feljebb is, és akkor a karrierjük (már ha terveznek a sportban egyáltalán komolyabb érvényesülést) is jobban járt volna, de ez már legyen az ő bajuk. De jópofa dolog látni, hogy mintha lenne bennük egyfajta jó értelemben vett várakozás, ad absurdum küldetéstudat, mintha már-már büszkék lennének arra, hogy itt vannak, hogy részt vehetnek ebben a nagy hadjáratban.

Ami persze simán lehet parasztvakítás is, hisz egy profilt ügyesen megszerkeszteni semmiből sem tart ma már, de ha így is van, én bizony vállalom: ha már tartalom semmiképp sincs, és mindenképp szar is van a csomagban, akkor legalább addig had örüljek egy kicsit, amíg az ízléses csomagolást lehántom.

Ha csak pont ezzel a rövidke élménnyel leszek is gazdagabb egész évben, már több történt, mint ami nélkülük lett volna egy tükörsima kiesés formájában.


BENVENUTI A TUTTI E BUONA FORTUNA!