2015. június 20., szombat

Nem évértékelő

Mert az vagy nem is lesz soha, vagy majd részletekben mondogatok ezt-azt az elmúlt szezonban tapasztaltak alapján bennem kialakult érzésekről, gondolatokról. Az biztos, hogy azért történt velünk elég dolog ahhoz, hogy ne lehessen egyetlen szuszra megrajzolni annak lenyomatát.
Ezt a posztot viszont pontokba fogom szedni, azon témák mentén, melyek engem aktuálisan leginkább foglalkoztatnak a tatabányai foci, illetve kis közösségünk kapcsán.

1. A mester no.1

Az első pont a gratulációé, természetesen. Egyszerűen nem lehet másképp. Gida, riszpekt, gratula! Így kell ezt valahogy, nem foglalkozni vele, hány és mekkora droid kerül elébed, előbb egy laza testcsellel el kell küldeni a lomha gólemeket vodkáért, majd a legszebb NFL-hagyományokat megidéző elkapással, LeBron James-i súlypontemelkedéssel lehalászni a zsákmányt. Megjegyzés no.1: Azért szerencse, hogy a kézilabdaválogatott ásza Nagy Laci, a focié meg Dzsudzsák, és nem fordítva... :) Megjegyzés no.2: Természetesen Gidának nem csak ezért a jelenetért, de az egész túráért jár a kalapemelés.
Aki esetleg eddig csak leírva látta, mozgóképen még nem (1:30-tól a performansz érdemi része):


2. Az utolsó hétvége

Sajnos a szezon utolsó hétvégéje számomra teljesen fehér volt maradt, minden fronton. És ez az a különös eset, amikor a két hiányzás közül az első, a meccsen kívüli találka kiesése fáj jobban. Számomra minden évben, mióta Béla és Timi hagyományt teremtett ezekből a matinékból, ez az egyik legjobban várt napja az idénynek, így különösen fáj a peches egybeesés egy másik, már korábban lefixált kötelezettségemmel. Ellenben ha már így van (meg ha nem így lett volna, akkor is), nagyon szívesen néznék és olvasnék hangulat-megjelenítő képeket és írásokat, beszámolókat. Először nem is értettem, miért nem volt képes senki egy árva karakert sem felírni, de aztán rájöttem, hogy az előző poszt komment-szempontból zárva volt, új még nem volt, régebbihez meg már biztos nem akartatok nyúlni. Mert ugye csak ez az oka? :) Akárhogy is, ehhez már lehet írni, meséljetek!
Az Újbuda elleniről az MLSZ-székházas motívumért pedig szintén legalább akkora pacsi mindenkinek, mint amekkorát Gidának küldtem eggyel feljebb.

3. A mester no.2

Gyerekek, én nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, Miskei lelépéséről. Persze valószínűleg nem kellene semmit, elment és kész, csak én ritkán tudom ilyen fehéren vagy feketén látni a dolgokat. Pedig mennyivel könnyebb lenne sokszor... Az van, hogy én kb. a tavaly nyári ankét óta mondom, rég volt ilyen edzőnk, aki emberileg és szakmailag is méltó volt arra, hogy egy ilyen múltú klub padján üljön. Ezt a vélekedésemet egyetlen egy, mégoly kellemetlen és fájó szezonbeli zacskó sem írta felül, pedig sajnos volt belőlük bőven. Ilyenkor mindig jöttek is a nagyon okos és nagyon hozzáértő megmondóemberek, fennhangon hirdetve abszolút szakmai alapú megállapításaikat, mely szerint nem ide való, nem a mi szintünk, Kiprichnek kell visszajönni stb. Na most nem mintha fenemód nagy rajongója lennék aktuális vezetőségünknek, hisz az, hogy itt vagyunk, ahol, nagyrészben az ő lelkükön szárad, de ettől még tény, hogy ez év elején gyakorlatilag a nulláról kellett elindulni és felépíteni valami teljesen újat. Ilyenkor pedig a legritkább esetben szokott az történni, amit most, a múltunkból kiindulva persze joggal vár minden Bányász-szimpatizáns, vagyis az azonnali feljebb lépés. Ettől az idénytől reálisan annyit lehetett várni, hogy kialakul egy mag, egy irány, egy gerinc, amire aztán a következő évben rá lehet építeni a tökéletest testet. Azt se feledjük, egy évvel korábban abban sem volt mindenki biztos (még közülünk sem), hogy egyáltalán bentmaradunk, hisz gyakorlatilag vagy nyugdíjas, vagy pelyhes állú volt mindenki a keretből, ideálisnak tehát közelről sem lehetett nevezni a helyzetet, melyből fakadó aggodalmakon csak némiképp tudott enyhíteni a kirajzolódó irányvonal, mely a minél több tatabányai kötődésű, vagy legalábbis érzelmű (vagy annak vélt...) játékos keretben tudása felé mutatott.
Na most ehhez képest azért volt nem egy és nem kettő olyan meccsünk, amikor nálunknál többre taksált alakulat ellen gáláztunk, legalábbis játékban és helyzetkialakításban mindenképp, ezen esetek egy részében gólok tekintetében is. Igen, nem mindig jött össze minden, sőt, ahogy említettem, hajtépés szándékát generáló pofánverésekben is volt részünk elég (had említsem itt csak a már többször citált szigetközi és óbudai hétvégéket), de összességében, ha a helyezéssel nem is (nem, nem vagyok hajlandó egy ötödik helyet elfogadható végpozícióként elkönyvelni), de a kialakult morállal, a meghonosodott mentalitással, akarással, küzdőszellemmel, és nagyrészt a játékkal elégedettek lehettünk.
Tehát én azt mondtam, maradjon az edző, mert a legrosszabb dolog, ami történhetne velünk az lenne, ha elmenne, és nem folytatódhatna, ami elkezdődött.
De megtörtént.
Bosszús voltam, mikor olvastam, nem tudtam mit gondoljak az egészről. Ahogy az elején is említettem, józan részem persze tudja, nem is kell erről gondolni semmit. De én az engem érdeklő dolgokkal kapcsolatban nem csak gondolni, de érezni is szeretek dolgokat, meg legfőképp érteni is azokat. Úgyhogy megnéztem a Digi Sport-os interjút. Amit vártam tőle, azt el is értem vele, megértettem a dolgokat. Nem mintha nem lehetett volna egyértelmű előtte is, hogy csak az élet ezeréves törvényei érvényesültek: pénz beszél, kutya ugat. Persze ő szakmai kihívásról beszél, de azért én élek a gyanúperrel, ha lett volna lehetőségünk a Budaörs fölé kínálni, talán elhomályosítható lett volna a két liga közti, amúgy nem túl éles határvonal. A vezetőség persze partner volt és nagyon kedves és megértő és minden, mondja Attila, és tulajdonképpen nekem sem szabadna más hozzáállást tanusítanom, hisz az élet ilyen, a munkaerőpiac ilyen, a kapitalizmus ilyen. Biztos mindenki így tett volna a helyében, ugye? Oké, elfogadom.
De eszembe jut még mindig, a fülemben cseng a magasztos, már-már pátoszos bemutatkozás azon a bizonyos ankéton, hogy megtiszteltetés, hogy micsoda feladat, hogy tisztában vagyok, hogy satöbbi, satöbbi. Mondhatja nekem bárki, hogy ez a két dolog abszolút nem diszjunkt, hogy a héten történtek eme hitvallásnak, ezeknek a gondolatoknak nem mondanak ellent, nem írja felül egyik a másikat, és aki ezt mondja nekem, annak el is fogadom a véleményét, mert valóban nagy múltú klub vagyunk mi még attól, hogy el lehet hagyni minket néhány zöldhasúért cserébe. Dehát én szurkoló vagyok, a szurkoló meg nem csak fanatikus, de hajlamos olykor hiszékeny és naív is lenni, és bizonyos dolgoknak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani.
De képes másra is.
Tanulságokat levonni.
Számomra is van most. Így szól.
Teljesen mindegy ki mit mond, hangzatosat, semmitmondót, okosat, butát, esetleg semmit, érzelmeset, ünnepélyeset, felvázolhat bármit, lehet hitelesnek tűnő vagy talminak tetsző, nem számít.
Pont csak az az egy dolog számít, hogy abban a hétvégi 90 percben mit látunk a gyepen lévőktől. Ez az egy dolog dönt, és az egy dolog az, aminek hinni kell.
Ez foci, nem a showder-klub. És az, aki hűséges, és kitart mindig, és aki biztosan veled lesz jövőre is, az nem az edző, nem a játákos, nem az ügyvezető, csak a lelátón melletted álló társad.

Attila, sok sikert Budaörsön, köszönjük ezt a szezont!

STEFANEKET EDZŐNEK!!!