2012. október 25., csütörtök

Ne! Csak nihilt ne!

Két bejegyzéssel korábban még arról értekeztem, hogy egy feszültségmentes szezon hitében eltávolítottam magam a reményektől, melyek a feljutásról szóltak, így próbálván meg idegszálakat és szívkoszorúér-épséget megőrizni magamnak. A helyzet az, hogy én azt akkor komolyan is gondoltam, az azt megelőző meccsről (Haladás) hazafelé tartván még elmélkedtünk is erről Bélával, akivel nagyjából és egészében azonos véleményen voltunk e tekintetben. Nos, a hétvégén a milliomodik bizonyítéka is megszületett annak, hogy az ember, vagy legalábbis annak véleménye kevéssé konstans, az egyes dolgokhoz fűződő viszonyunk időről időre újraértékelődik a minket szüntelenül érő impulzusok borotvaéles tükrében. Most arról lehetne egy külön fejezeten keresztül értekezni, hogy a legutolsó paksi meccs mennyire volt szöges ellentéte az azt megelőzőnek (mondjuk sokkal jobban illeszkedett abba az általános világképembe, amit a paksi fociról már jó ideje megformáltam, de az előző túra akkor is magasra tette a lécet), mert ilyen ingerszegény és pongyolán megrendezett eseményen még az olykor tényleg esélykiegyenlítős falunapi sör-kupák színhelyét és rangját idéző egy-egy másodvonalbeli állomásunkon sem tettük tiszteletünket, de a fájó az, hogy ez a délután még így sem emiatt maradt számomra egy olyan luk az emlékezetemben, amit ha nem tömnék be ezzel az írással, tán visszavonhatatlanul áldozattá válna a hétvégék agysejtpusztításainak oltárán. Nem, a bajom nekem ebben a júniusi időjárással beköszönő szombati matinéban az volt, hogy abszolút hidegen hagyott, ami a pályán történt. Tapsoltam a góloknál, amiket lőttünk, kicsit kurvaanyáztam azoknál, amiket kaptunk, de ha ki kellene például emelnem egy játékost a mieink közül, akkor csak azért tudnám megemlíteni Mórit, mert tudom, hogy két gólt lőtt. És nálam itt le is zárul azon tényezők sora, amik a pályán történtekből karcolták magukat bele ingertáblám egyébiránt rózsavirág-érzékenységű mezejébe. Ilyen már vagy rég volt, vagy soha, de annyit mondhatok, hogy katasztrofálisan szar érzés, amit nem akarok soha többé újra átélni. Soha. Bányász-meccsen ne. Majd ha Eger-Siófok meccset nézek megint, akkor előjöhet, de amíg a mi klubunk a pályán van, nem szeretnék újra ilyen nihilt átélni. Bosszankodjak inkább egy-egy vereség miatt, átkozzam a sorsomat, hogy megint végig kellett szenvednem egy-egy kínkeserves döntetlen, hogy látnom kellett egy gyalázatos teljesítményt, korholjak, szenvedjek, idegeskedjek, forrongjak, a lényeg: érezzek valamit. Mert basszameg erről szól ez a csodálatos játék, a világ legszebb olyan aktusa, amit sok-sok férfi művel együtt, itt márpedig emóciók kellenek, ettől lesz olyan emberi, olyan méltó, olyan élettel telt.

És én élni akarok!

Ennek örömére hallgassunk meg egy jó kis pörgős Russkaja-számot, aztán utána még magatoktól is hallgassatok jó sok ska-t!

2012. október 16., kedd

Újszülötteknek

Meg azoknak, akik valami fatális véletlen, force maejure okán nem jutottak ki a vasárnapi matinéra. Mert egyébként ez egy értékes két óra volt, mindenkinek érdemei szerint jutott a javakból. A csapat pont annyi buzdítást kapott, amennyit hullámzó teljesítményével az utóbbi hetekben kiérdemelt, a hangszálaink így pont annyira lettek igénybe véve, amennyire ilyenkor illik, mi a második félidőben pont olyan játékot kaptunk, amit már régen várunk, és volt egy olyan másfél-két perc is, mely annyira volt felszabadult és vidám, amelynek során olyan mélyről feltörően és őszintén kacaghattunk, ahogy ebben a vészterhes bús magyar valóságban minden hányatott sorsú polgártársunknak kijárna. Azt hiszen nem túlzok, ha kijelentem a szezon nagyjából fertályánál, hogy a 2012/2013-as idény legintenzívebb kollektív rekeszizom-tornáját abszolváltuk azon videó megtekintése közben/után melynél többet megtekintett ugyan van a világhálón (például ez), de egy fociőrült számára szórakoztatóbb aligha.

Némi malíciával teszem hozzá, hogy mi, akiket a szárnyaló gilice Európa centrumában unt meg tovább cipelni, azt külön értékeljük, hogy ezúttal ama bizonyos momentum, mely ebben a szezonban elnyerte a "Humor-bonbon-emlékdíjat", kivételesen nem pályán történt meg. Mert történt ez már másképpen is korábban...

Szóval akkor a hibázóknak (akik számára szombaton nyílik alkalom a javításra):


És bónuszként egy meglepetés - mindenkinek (de főleg a tamáskodóknak...):


Ui: Titkosítva volt az ünnepelt személyiségi jogainak védelmében, szóval nem nézhette meg mindenki, azért nem lelt rá a kereső, de ötven-egynéhányan így is átérezhették a pátoszt. :)

2012. október 14., vasárnap

Felszabadultan

Ami engem illet, én bizony lélekben feladtam az idei feljutásról szőtt álmokat, és javaslatom alapján mindenki, aki még nem tette, ugyanígy tesz. Nem másból, önvédelemből. Még mindig le lehet dolgozni 7 pontot, naná, majdnem a szezon háromnegyede hátravan még, ennyi idő alatt ennél nagyobb különbségek is olvadtak már el ebben a sportágban, de egyfelől sem a Felcsút, sem a Misleny nem nagyon akar hibázni, másfelől mi viszont annál többször, és én már öreg vagyok ahhoz az idegeskedéshez, amit a bajnoki címbe vetett hit vetületében ezek a zacskók okoznak. Pár poszttal korábban elmélkedtem egy bizonyos vágyamról az ingázó eredménylistánk stabilabbá tételével kapcsolatban, de mára be kell látnom, erre vajmi csekély az esély. Szeretjük Aurélt, mert persze, nincs vele gond, olykor még fel is áll a padról, ég benne a tűz, akarja a dolgot, ez a tavalyi langyos pad-temperamentum után üdítő változás, de az az igazság, hogy lehet itt Pöci bá, köcsög Herédi, piás Kipu, vagy most Csertői, valahogy a helyzet, az összkép mintha nem nagyon akarna változni. Bent leszünk a 6-ban, arra mindig jók vagyunk, de egy dobogóról már nem nagyon álmodozhatunk. És ahogy említettem, abba meg már belefáradtam, egy-egy jobb meccs vagy szebb eredmény után a következő héten kapom a csapattól a sallert, majd dühtől elhomályosított elmével számolgatom, vajon be lehet-e még hozni az épp aktuálisan meglévő hátrányt, vagy sem.
Nem, mostantól szép nyugodtan akarok megnézni minden mérkőzést, ha nyerünk, jó, ha nem, akkor az is jó, hisz nem veszítettünk el vele semmilyen sanszot (mármint egy ideig, mert azért idén nem olyan nehéz kizúgni sem, de abban azért bízom, hogy ennek réme komolyabban nem fog fenyegetni), és így lehet egy felszabadult, vidám két órám minden hét utolsó két napjának egyikén.

Mint pl. ma, amikor ráadásul a sorminta alapján győzelem következik. Ezúttal azt remélem, nem bomlik meg...

Hajrá, Bányász!

2012. október 9., kedd

Egy kép ezer szó helyett

Nem tudom, készült-e valaha olyan lelátói kép, amely ennél jobban kifejezte volna az adott meccs egészének miliőjét és az azt megtekintőkre gyakorolt hatásait, mint a felsőgallai fedezet eme expozíciója.

Fotó: Hagymási Bence






Legfőképpen azért, mert bár az egyénekben külön-külön és a tagokban kollektíven is kavargó érzések, gondolatok szövegbuborékok nélkül is egészen világosan leolvashatók róla, mégsem tudom ez alapján megállapítani, hogy a meccsnek pontosan melyik szakaszában is készült. Ettől eltérő kisugárzást árasztó képet ugyanis nagyjából 31 másodpercig lehetett volna készíteni, azalatt viszont még élesíteni sem lehet az objektívet. A következő 90+ percnek viszont hű lenyomata, ami itt látható, ezért most hosszan nem is elemezném az események láncolatát, s ennek ezúttal tényleg nem az a tanulság az oka, melyet benzinkutas találkozásunk alatti beszélgetésünkkor szűrtem le, vagyis hogy minél többet írok, annál kevesebb eséllyel fogtok ti hozzászólni. J Azt a groteszk apróságot azért még rögzítem (hátha nem emlékeznénk már rá, mikor pár év múlva  a régi  posztokat böngészgetjük majd), hogy felettünk, a mi kis mikrokozmoszunkban  akkor ragyogott a legfényesebben a nap, mikor odafent betolatott mögénk a „híres” Szombathelyi-Hegységrendszer (én biza tényleg annak láttam…), mert ilyen hosszúságú és hevületű éneklést szerintem nem produkáltunk kb. sok éve, már ezért megérte elmenni, köszi szépen.


És még egy személyes felismerés: bár földrajzból érettségiztem, egy nap alatt kétszer buktam meg belőle a virtuális szintfelmérőn, nem csak a hegységeket nem ismerem ugyanis, de azt sem tudtam, hogy (leg)Ajka ilyen közel van (legalja)Szombathelyhez. „Rózsika” néni a hulladozó vakolattal meg a takarítatlan betonkaréjjal együtt ezt is megmutatta nekem…