2015. május 22., péntek

Kettőről egyben

Most, mikor elkezdem írni ezt a posztot, még nem tudom, hogy hosszú, vagy rövid lesz-e a végére. Mert az elmúlt két meccsel kapcsolatban éppenséggel lenne mit kiadnom magamból, elmondani, miféle gondolatok, érzelmek generálódtak bennem a négy (vagyis inkább öt) félidő alatt, ugyanakkor viszont ezek a dolgok az események óta eltelt időben annyira szépen letisztultak, kikristályosodtak, hogy különösebb cikornya nélkül, a megszokott barokkos mondatszerkesztési hagyományokat hátrahagyva is érzékletesen tudom őket az elektronikus papírra vésni.

Lássuk csak a bányász-derbit!

Elmondtuk többször, többen, hogy ebben a szezonban két meccs az, ami igazán számít. Az egyik ősszel zajlott, a másik tavasszal, és mindkettőn a Dorog volt az ellenfél. Azt gondolom, ezt tudta jól a csapat is, azt, hogy nem csak nekünk, a csoportunk tagjainak, de nagyjából a többi 90 embernek is, aki még kijár, hasonló a hozzáállása és a prioritás-listája. De magának a csapattagoknak is, vagy legalábbis jó részüknek is így kellett éreznie mindenkitől függetlenül, hisz többeknek van közös múltja a megye másik nemzeti bajnokságban játszó klubjával. Ehhez képest ezen a két mérkőzésen írd és mondd, sikerült egy, azaz egy pontot szerezni és pontosan nulla darab gólt lőni. Engem azért ez egy kicsit zavar. Vagyis nagyon zavar. És különösképpen amiatt zavar, amit a meccs után tapasztaltunk mindannyian az omladozó lelátó-tákolmányt fedő szétmállott palatetőt tartó rozsdás tartóoszlopok tövében. Megmondom őszintén, nekem eddig különösebb problémám nem volt ezekkel a legénykékkel odaátról, felőlem teleirkálhatnak fórumokat bárhol, csinálják. Pingálhatnak szolidáris kiírásokat, tüntethetnek, mint a nagyok, leszarom. De azért azt mindenkinek szerencsés lenne észben tartania, hogy hol a helye és hányas a kabátja, és azt is, hogy ez a kérdés nem az interneten kerül megválaszolásra, hanem a valós térben. És nem is csak az alapján dől el, hogy mennyi zászlóval vonulunk ki, hány füstöt gyújtunk be és milyen magasra emeljük a kezünket a tapsoláskor.
Engem az erőszak nem vonz, nem éltet, nem érzem úgy, hogy azzal kellene bárki fölé kerekednem, hogy belehímzem az állába vagy arcának egyéb szabadon választott részébe a bütykeimnek a mintáját. Szurkolni, énekelgetni megyek, beszélgetni a barátaimmal, sört inni és nyerni látni a csapatomat. De azt is elfogadom, hogy vannak, akik ettől eltérő izgalmakat is meg szeretnek élni a zöld gyep körül, sokféle ember van. A lényeg: tudjuk magunkat definiálni. És ez, kedves barátaim most igaz ezekre a mutogató faszjancsikra elsősorban, de másodsorban magunkra is. Mert bizony, ha elmegyek idegenbe, és ezt nem a vendégszektor bejárata mellé parkolt autókkal teszem, hanem úgy, hogy az ellenfél városán kell végigvonulnom a meccs után hazafelé tartva, akkor legyen már bennem annyi tartás, hogy nem mutogatok és lóbálom a fityiszemet, csakis abban az esetben, ha utána ennek mindenféle következményét is fel tudom, vagyis fel merem és fel akarom vállalni. Persze az említett bebiztosított, vagyis azonnali, akadálymentes elosonás lehetőségét garantáló logisztikai felállás esetén sem gerinces cselekedet ilyet tenni, sőt, a gyávaság-faktor kijelzője akkor lengene ki igazán, de akkor legalább bele tudnék látni egy koncepciót, egy elképzelést. „Mutogatok, mert úgysem lehet bajom, szarjankó vagyok de az én bajom, de legalább tudom, mit csinálok”. De ez…
Ezek a sárcok még borzasztóan buták is.
És hogy magunkra vonatkoztatva miért említettem az önreflexió igényét? Azért, mert nekünk is meg kellene határozni végre, hogy kik vagyunk. Ha azok vagyunk, akik egy ilyen eset után megadják a vendéget elhagyó gittegyletnek, amit kért, vagyis a megrázott pofonfa termését, akkor ezt összehangoltan, megszervezetten, ésszel, a remélt és vágyott eredményt szem előtt tartva kell megtenni. Egységesen. Ha pedig nem, akkor séta haza. Partizánakciónak helye ha van is, értelme biztos nem. Persze, gyávák voltak, nem álltak meg, oké. Ha mutogatok, ha már megtettem, akkor legyen töketlenség nem megállni. De a töktelenséghez mindenkinek joga van. Csak épp elítélni nem szabad, ha egyszer a mi falloszunk sem hosszabb. Ha ugyanis az lenne, akkor nem csak várjuk, hogy megforduljon a pribékje, mután erre "megkértem" (idéztem). Mert ha engem felbosszantott valami, és azért revánsot akarok venni, akkor utánamegyek és revánsot veszek. Nem ők akartak móresre tanítani akárkit is. Ők szájhősködni akartak. Megtették. „Mi” meg ezért bebaszkodni nekik. Nem tettük. Ennyi a sztori. Nem beszélni,  pózolni kell, hanem cselekedni. Dönteni és cselekedni. Félmegoldások nincsenek.

Tököl meccsről.

Na, olyan már volt, hogy később értünk ki valahova, nem sikerült megoldani az időben történő érkezés egy ekkora országban bizony néha bajosnak tetsző problematikáját. De akkor tudtam a dologról előre, mert én is ott voltam a késők között. De olyan élményem a 16 év alatt most volt először, hogy időben ott voltam, ültem a lelátón a párommal, de bazmeg sehol senki. Én már épp kezdtem megfogalmazni a „lemondásomat” és azon morfondírozni, hogy miképpen alakítsam át úgy a blogot, hogy mikor valaki beírja a címet, csak ennyi jelenjen meg a képernyőjén: „KAPJÁTOK BE A FASZOMAT”, amikor egyszer csak befutott egy autó, „tele” jól öltözött arcokkal, és én egy kicsit fellégeztem. Mert ha az kissé mulatságos is, hogy egy órás úton is el tudunk késni, és kissé fájdalmas is, hogy ismét 2008 körüli létszámokat produkálunk (lsd. még „el vagytok ti kényeztetve a 12 fős túrákkal, nem tudjátok milyen volt Barcson meg Ajkán négyen”), de azért azt a csúfságot nehezen vette volna be a gyomrom, ha valamiféle leszervezett bojkott híre egyszerűen elkerült volna engem.
Aki meg mégis bojkottált, egyénileg, saját elhatározásból, vagy épp a Guiness Rekordok Könyvébe való bekerülésén dolgozott a „Világ leghosszabb költözése” elnevezésű kategóriában, az két dologról maradt le.

1.) A magyar mennyei bajnokságok (MB1 – MB3) mezőnyének legnagyobb össztömegű csapatáról (avagy én még ilyen sokat futó szumó-birkózókat nem láttam).

2.)


Ja, mellesleg igen szépek volak még a góljaink is... :)

Zárásképp a mottó és egyben az év poénja, Kertvárosból egyenesen Weichmichl-be: 

"Meccsre kéne járni, nem írogatni."

2015. május 8., péntek

Az utolsó

Mármint nem a szezonban, mert abban még lesz pár. De abban a (sajnos rövidke) sorban, ami az egy átlagos, amúgy semmirekellő harmadosztálybeli összecsapásnál egy szúnyogszarnyival többet érő párosításokat tartalmazza, idén mindenképp ez a végső darab. 
Csoportunk idén 16 éves, aminek nagy részét szerencsére vagy az első, vagy a másodosztályban töltöttük el, a Dorog meg ezen idő alatt pont nem nagyon tartózkodott épp ugyanakkor ugyanott, így a két klub közös múltjának a mi történelmünkkel meglehetősen szűkös a közös metszete, személy szerint egyedül az őszi, bojkottálós, napsütéses, szalag-kordonos erőlködést tudom emlékeimből citálni. Ettől viszont még tény, hogy mégiscsak a megye két legmagasabban jegyzett csapatáról beszélünk (ez egyben persze Komárom-Esztergom megye szegénységi bizonyítványa is), olyan klubokról, melyek sok nagy egyéniséget adtak már a magyar futballnak, de a világ labdarúgásának közvetlen elitjébe is többet. Emellett hasonló identitás, mindkettő a fosszilis tüzelőanyag felszínre juttatásáért olykor az életüket áldozó munkásemberek közösségének szellemiségéből nyeri mentális táplálékát.
Amit sajnálok, az csak a helyszín. Nagyszerű hír, hogy lesz "büfészolgáltatás" (remélem, hangosítás is), de meg kell mondjam őszintén, engem az előző ottani rendezvény színvonala egészen lehorgasztott. És most nem a játékra gondolok persze, bár az sem volt túl impozáns. Ám most eltekintve attól, hogy eleve nem értem, miért ott kell játszani és miért nem a saját műfüvesünkön, nem vagyok képes értelmem egyetlen működő algoritmusával sem feldolgozni, hogy miért nem lehetett gondoskodni normális (és normális helyre tett!) klotyóról, büféről, hangosbeszélőről, legalább egy kibaszott korlátfestésről, olyan dolgokról, amitől legalább egy megye egyes meccsen érezhettük volna magunkat. Mert idő éppen volt rá, készülünk már egy ideje erre az albérletre. Ami pedig a meccs végi kiürítést érinti, arról inkább nem írok egy sort sem, aki látta, nevethetett vagy sírhatott vérmérsékletétől függően. Egyetlen pozitívumként annyit lehet említeni, hogy ugyanazzal a nézőszámmal, amivel otthon hasítunk, itt gyakorlatilag telt házat teremtettünk :)

De elég a károgásból, mert nyerő szériában vagyunk, van értelmes célunk (én a dobogót annak tartom), amit el lehet érni, de nincs még zsebben, úgyhogy inkább próbáljuk kiélvezni a hátralevő hétvégéket, mert aztán egy ideig megint csak epekedhetünk ez után a borzalom után… :) 

És most már végre tényleg tessék félretenni olyan kifogásokat, hogy költözés, meg főzőverseny, meg szülinap meg babámfasza, ez az a meccs, amikor nincs kifogás. (Vonatkozik ez azokra, akik az országhatáron belül élnek :)

Vagy ahogy Béla nálam sokkal jobban megfogalmazta:


„Holnap játszik a csapatod a Doroggal. 24 fok lesz. Tele lesz a stadion. Ott lesznek a haverjaid. Mi mást akarnál csinálni? Mindenki a stadionba és hozz még egy embert!”