2016. augusztus 14., vasárnap

Régen még gőg, de ma góg

Axióma: A Tatabánya FC-nek szurkolok, azt szeretném, hogy jól menjen a csapatnak, hogy a történelme és hagyományai okán neki kijáró helyen szerepeljen, hogy a múltjához méltó dicső fényben ragyogjon. Mindenki, aki rosszat akar a klubnak, a szememben alávaló gazember.

Ha a következő sorok olvasása közben bárkiben kétség ébredne atekintetben, mit milyen indíttatásból, milyen lelkülettel, milyen érdekek által sarkallva, milyen értékek mentén írok, nyugodtan ugorjon vissza a kezdő bekezdésre. Ott vannak az alapok.

Azonban ettől függetlenül nem tudok és nem is akarok megkerülni néhány dolgot. Nem akarom senkinek a véleményét megváltoztatni (dehogynem...), de be kell vallanom, nem csak itt és most, nem csak ezzel a témával kapcsolatban, hanem az életben úgy un block zavarni szokott, mikor egymással össze nem függő dolgokat hozunk egymással kapcsolatba, valamint amikor az éremnek azt a bizonyos másik oldalát nem vagyunk képesek észrevenni. Mert bizony van, mindegyiknek.

És most jönne az a rész, amikor hosszasan kifejtem, hogy miért és hogyan és miképpen. Napok óta gyűlik bennem az ezzel kapcsolatos gondolati anyag, amit amolyan terápiás, feldolgozást elősegítő folyamatként magamból kiadni szándékoztam, de a helyzet az, hogy mire idáig, a szerkesztő felületig jutottam, nagyrészt kiadtam magamból mindent az fb-n a vonatkozó bejegyzések alatt elsősorban Levivel folytatott diskurzusunk során megfogalmazottak formájában. Nagyjából azokat tudnám ide bemásolni, de aki tudta és akarta, úgyis olvasta, aki meg nem, ezt se tenné. 
Persze lehet, hogy csupán az apátia kórságát terjesztő moszkitó fosott bele valamelyik mai sörömbe, de egyszerűen azt érzem, hogy a belenyugvás gonosz démona itt szűköl mellettem, és bizony egyre kevésbé zaklat fel az éppen zajló folyamatok iránya. Valószínűleg ez azért van, mert volt idő felkészülni rájuk, nem tudom. Mert azt, ami most van, azt az áldatlan állapotot, amiben jelenleg senyved klubunk, pontosan elő lehetett vételezni, és nem pusztán a tavaly szeptemberben elindult talján hódítás kezdetén, hanem annál már jóval-jóval korábban. Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom (ez nem túl hosszú idő persze történelmi távlatokban), sosem volt hosszabb időn át biztos a helyzetünk. A különbség csak annyi, bár ez nem elhanyagolható, hogy mindeközben hol az első, hol a másod, legutóbb pedig a harmadik vonalban játszott mérkőzések övezték létünk instabil mivoltát. A tavaly szeptemberi módszerváltás idejében sem lehetett tartós reményünk, tudtuk, tudnunk kellett, hogy mi lesz. Be is következett. Ami volt, mindazonáltal ajándék, láttuk, amit láttunk, ezt már senki nem veheti el tőlünk, és ezt nem is fogjuk elfelejteni soha. És bizony gaz, átkozottul gaz minden olyan felelős városvezető, aki az általa irányított település egyik legnagyobb társadalmi értékének, egy gazdag történelmi hagyományokkal, sportsikerekkel övezett múlttal rendelkező egyesületének fennmaradásáért nem tesz meg minden tőle telhetőt, de ettől még tény, a jelen helyzetben nem ők az egyetlen, talán nem is a legnagyobb hunyók. De ahogy Levi nagyon helyesen megfogalmazta, nem is az a lényeg, ki a hibás, és miért elő ez a helyzet. A kérdés az, mi lesz majd, ha újra döntéshelyzet lesz. 
Csak sajnos erre meg tudjuk a választ. Annyiszor és annyian néztek már hülyének minket, hogy az illúzióink immáron megszűntek létezni. 
Nem, nem temetem a klubot. FC Tatabánya lesz. Mások is túléltek már ilyesmit. Lényegében ez az élet rendje. Gázszerek feltűnnek, Felcsútok jönnek, Nagykanizsák, Ózdok, Komlók, Tatabányák mennek. Tulajdonképpen az érdekes inkább az, hogy ilyen sokáig bírtuk. De lesz foci továbbra is Tatabányán, és remélem, mi is kint leszünk. Megyünk is majd, ahogy eddig, és ezentúl sem az eredmények lesznek azok, amik miatt elindulunk a hétvégén. Csak eddig néha, ha csak pszeudo-szinten is, de valami kis szenvedély-szerűséget át tudtunk élni, meg tudtunk érezni. 
Ezen újabb arculcsapás, a tényleg történelmi mélységbe való zuhanás után ezt már nagyon nehéz lesz újra megtalálni. 

Persze lehet enélkül is létezni. Csak nekünk eddig sohasem kellett... 


2016. augusztus 4., csütörtök

"Élvezd, amíg van mit"

Ezen bejegyzés beklimpírozása megkezdésének bár az oka az, hogy a héten most gyűlt össze először és várhatóan utoljára minden ehhez szükséges erőforrás (ihlet, idő, gondolati anyag), azonban ettől függetlenül szimbolikus jelentőségű is egyben, hiszen az előző bejegyzésben már citált, kevéssé örömteli, ámde annál ismerősebb momentum, vagyis a nemzetközi, nota bene valódi labdarúgás tőlünk távoli galaxisában tett adott évi alacsony röppályájú szárnyalásunk utáni landolás épp pár perccel ezelőtt lépett túl utolsó stációján, vagyis minden adott ahhoz, hogy a pannon bőrkergetéssel kapcsolatos folyamatok felé fordított figyelmünk minden rezdülését a hazai bajnokságok belterjes bohóckodásának irányába tereljük.
Mégpedig azon belül is az egyik, de semmiképp sem a legmélyebb szint felé, hisz ha valaki, mi már csak tudjuk, hogy mindig van lejjebb, még akkor is, ha új régiók megismerésére, felfedezésére 2014 ősze óta nem volt alkalmunk. Nos, a jelek szerint egyelőre (még) most sem lesz, bár igaz, ami igaz, a napot ildomos annak nyugtával dicsérni csak, másképpen szólva amíg nem vágtunk neki a küzdelemsorozatnak, egészen bizonyosak nem lehetünk abban, hogy tényleg csak jövőre fogunk megismerkedni Középfölde mezőnyével. Akkor viszont menthetetlenül át fogunk esni ezen az aktuson, és ez csak akkor alakulhat másképpen, ha addig megszűnünk, és a világon senkivel nem fogunk már megismerkedni többé a pályán, amire ugyan sansz biztos van, de annyira még az én pesszimizmusom sem kiapadhatatlan, hogy a város totális felszámolást megakadályozni célzó szándékában ne legyen bizodalmam. 
Kíváncsiságból (na meg azért, mert élvezem a tevékenységet) kicsit visszaolvasgattam a blog anyagában, egész pontosan arra voltam kíváncsi, milyen érzésekkel vágtam neki az előző szezonoknak, milyen gondolatokat szórtam akkor képernyőre felvezetés, beharangozó gyanánt. 

Ezeket találtam:

Az utolsó Nb II-es szezon előtt - 2013/2014:

Az új éra beköszöntének első idénye - 2014/2015:

A teljes bizonytalanság időszakában - 2015/2016:

Akinek nincs érkezése végigolvasni, annak szerénytelenség nélkül összefoglalom a lényeget: a jelek szerint elég jól rá tudok érezni arra, mi várható a következő 10 hónap 30 fordulójának eredőjeként. Persze ezt nem a fenti jóslatom valósággá formálódási valószínűségét megerősítendő említem, hiszen ahhoz, hogy lássuk, fenti szcenárió körülbelül annyira reális, mint hogy a nap holnap reggel fel fog kelni, nem kell különösebb látnoki képesség. Sokkal inkább akarok arra utalni, hogy ahogy korábban, azokban az időkben is, amikor sok jót a pályán szintén nem remélhettünk, bízhattunk és bíztunk is abban, hogy mindettől függetlenül azért lesznek pillanataink az idényben, amikre szívesen fogunk visszaemlékezni később. Lett is, mindegyik évben. Ha egy Vasas elleni hazai győzelem az utolsó pillanatokban, akkor annyi, ha Stefalotti nagyatádi edzői debütálása, akkor annyi, ha pedig egy talján legenda pályafutása utolsó momentumainak szemtanújává válás, akkor amannyi. 
És hogy lássátok, számomra az írás olyan, mint egy emulzió elkészítése, a látszólag oldhatatlan metériám, a pesszimizmusom teljesen fel tud oldódni a várakozás bizsergésében, a végére elmondom, mitől lesz ez a szezon különböző, jelentős mértékben eltérő a 2013/2014-estől, vagyis az utolsó olyantól, ami a zöld gyepen mutatott sikerességet illetően viszont nagyon is erős analógiát mutatott az előttünk állóval. 
Egyrészt attól, hogy ami történni fog, arra az előjelek alapján prímán fel tudunk készülni, míg akkor csak sejtettük, most pontosan tudjuk, hogy ki fogunk zuhanni a picsába, és ez az év egyfajta bemutatóként, felvezetésként is szolgál majd számunkra a megyei színvonalat illetően, mégha sajnálatos módon csak a mi csapatunkat illetően is, fájó ugyanis, hogy ellenfeleink többsége azért egy Nb III-es nívót hozni fog ellenünk. Mi viszont abszolút építjük a jövő csapatát, a megyei játékosokból felépített játékoskeretünk eklatáns bemutatót tart majd abból, mi is az eltérés a két osztály között. 
A másik ok ennél is prózaibb: nem fogunk tudni annyi negatív energiát termelni (mégha bizton állíthatom, azért meg fogjuk próbálni), ugyanis ahhoz a legtöbb esetben kell egy célpont is, akire vagy amire ezt ráirányíthatja az emberfia, most viszont e tekintetben kikerült a lábunk alól a talaj, ugyanis a helyzetért tetszik vagy sem, nem lesz kit szidni... 

A játékosok? Tudják, amit tudnak, és azt biztos vagyok benne, hogy hozni is fogják... 

Massi? Persze ködösített, persze félrebeszélt, dehát azt pontosan tudtuk tavaly szeptemberben, hogy ennek ez lesz a vége, hogy ennél többet ettől várni nem lehet. Ami azt illeti, így is több jött ki belőle, mint amennyit reálisan el lehetett képzelni. Nincs, nem lehet épeszű érdeke csinálni ezt az egészet, pénze meg sosem volt hozzá.

A város? Ja, ez még szóba jöhetne. Áramlik a pénz a magyar fociba, az adófizetők, a mi pénzünk, mindenhol, csak itt nem. De ez kérem közpénz, olyan pénz, ami jobb helyre is mehetne. Mindezt úgy, hogy az egészre kb. a lőtéri vak kutya nem kíváncsi. Akkor biztos, hogy helyes hibáztatni azt a testületet, aki az ész mentén megfogalmazott érvek alapján azt mondja, nem asszisztál a léggömbök eregetéséhez...?

Cikornyás lettem, bocsánat, nézzétek el nekem. Valójában elég lett volna annyit írnom, hogy amit szeretnék, amit várok csak annyi, hogy minden ellenfelünknek egyenes gerinccel elmondhassuk 90 percen át: