2014. február 28., péntek

Respect Szolnokra!

Tényleg, őszinte hittel remélem, hogy holnap megtesszük az első igazi, nem csak papíron annak számító tavaszi lépést a bennmaradás felé vezető, minden bizonnyal rögös úton. Nem lesz bennem semmi kétség, tudat- vagy érzelmi hasadás, minden rezdülésem kívánni fogja fent vázolt végkimenetelt. Szolnok számomra teljesen semleges hely, nem kívánok neki nagyobb reklámot csapni az előző posztban linkelt Copy-videó által esetlegesen keltett látszat ellenére sem. Copyt nagyon bírom, akartam egy zenét berakni, kapcsolódott a témához, ennyi. Nem köt az Alföld középpontjához semmi, nem érzek irántuk semmit. Habár... Mindez inkább csak múlt időben igaz, egészen a mai ebéd előtti pillanatokig, amikor is az én kedves, drága Ádám barátom, a Szolnok melletti Nagykörű község delegáltja rá nem világított egy súlyos földrajzi hiányosságomra megyéjük székhelyének Tiszavirág nevű hídjával kapcsolatban. Mert mióta tudom, hogyan építenek hidat Szolnokon, azóta kicsit szerelmes lettem beléjük. Mutatok egy felülnézeti képet minden további magyarázat helyett:






Azért a holnapi nap fő dala mégsem ez, hanem:

2014. február 24., hétfő

Egy vágyott kapufa

2013. november 30. és 2014. március 1. Egy időszakot két oldalról behatároló töréspontok. Hogy stílszerűek maradjunk, a kapufák. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen (lehet, hogy ennek az az oka, hogy nem szoktam az ilyen részletekkel foglalkozni, de most valahogy feltűnt), hogy a futballősz utolsó fordulója az utolsó őszi, a tavaszi szezon első napja pedig pontosan az első tavaszi napra essen. Az már csak a sors különös, és ezesetben részemről nagy boldogsággal üdvözölt iróniája, hogy az ilyen korrektül körülhatárolt tél a szó klasszikus értelmében minden volt, csak nem tél. Ez persze a legcsekélyebb mértékben sem jelenti azt, hogy a végét ne vártam volna ugyanúgy centit vágva, mint bármikor máskor. Mert az nem a zimankó mértéke által rám rótt kihívások függvénye, hogy három hónapnyi futballmegvonást követően epekedek-e már néhány, a hajamat égnek állítóan botrányos, valamelyik szántóföldre hajazó játéktéren magyarosh csibészséggel elővezetett töketlenkedés "élményéért". Ez van, ha az emberre a sors a magyar foci mazochista házastársának hálátlan szerepét rótta, akit kedvese bizony az unikornisénál jóval több szaruképződménnyel látott már el...
Eltelt tehát lassan a dél-európai tél, és jön egy olyan tavasz, ami elé azt kell mondjam, őszinte bizakodással tekintek. Nem tudom, ki hogy látja, de számomra a télen történtek valahogy hitelt adtak a klubot jelen pillanatban irányító szakmai és vezetői stábnak. Ott Ajkán mintha történt volna valami. Lehet persze, hogy csak bebeszélem magamnak, mert szeretném azt hinni, hogy így van, de onnantól kezdve érzem azt, hogy mintha számítanánk újra, mi, tatabányai focidrukkerek, de különösen mi, az a 10-15 ember, akik hóban-fagyban, télen nyáron, pénzt, időt stb., de ezt most nem fogom leírni, mert agyfaszt kapok a közhelyektől :). Ilyet én Győző óta nem éreztem, és most lehet azzal jönni, hogy azzal sem mentünk sokra, meg azzal is, hogy dehát Veér úr kiállása és stílusa így meg úgy, de én erre mind azt mondom, hogy nálam az első a szándék. És ezek az emberek jót akarnak a csapatnak, ez teljesen nyilvánvaló. Bozsiknak is most már nyugodtan mondhatjuk, kötődése van a városhoz, a klubhoz, és ott megtette azt, amit nem biztos, hogy mások is megtettek volna (három szó: Pöci, Felcsút, telefon), és megtisztelt minket azzal, hogy kijött és egy lélektanilag igen labilis szituációban elmagyarázta a bizonyítványt. Korrekt. Ne felejtsük el azt sem, hogy a mi forrásaink azért nem éppen Janukovics-szintű belvízből táplálkoznak, utolsó előtti helyen állunk, szerény büdzsével, ezek alapján bőven fülig érő vigyorral az orcánkon konstatálhattuk volna, ha a Péter által a Legajkán említett 2-3 igazolásnak a fele realizálódik. Ehhez képest meglett a duplája, ráadásul a pedigréjüket illetően olyan arcok személyében, akik a mostani keretünket tekintve minden kétséget kizáróan felfelé húzzák az átlagot és akikkel kiegészülve egészen egyszereűen nem lehetünk benne ennek a mezőnynek a 3 legrosszabb csapatában. Nem lesz egyszerű, nem sétagalopp lesz, de nem baj, annál nagyobb lesz az eufória a végén, mert meg fogjuk csinálni. Ha másért nem, hát azért, mert követtük azt az utat, amit a legnagyobb klubok szoktak csak: játékospolitinkánkkal gyengítettük meg az egyik fő riválisunkat. Jó-jó, ezek az említett nagy klubok ezt úgy sztokták, hogy leigazolják ellenfelük legjobbjait, mi viszont ennek egy betyárosabb módját komponáltuk: Szabó Bencét elengedtük Apukáéknak, a BDSRSTNT!

Minden jó, minden szép, alig várom hogy lássam a Zagyvát a Tiszába csorogni!