2015. december 24., csütörtök

Mi mást kívánhatnék: BUON NATALE!

Nem egyszerű, ám annál eseménydúsabb évet zárunk, drága barátaim. Sok minden volt benne, voltunk mélyen, nagyon mélyen, voltunk magasabban - legalábbis ami a pillanatok érzését illeti -, és vagyunk most egy olyan helyzetben, ami legalábbis magában hordozza a reményt, a lehetőségét, az esélyét annak, hogy leszünk még közel ahhoz a szinthez, ahol nekünk lenni kell.
De a mai napon űzzünk el magunkból minden kételyt, és adjuk át szívünket a boldogságnak, a békének, a szeretetnek, és legfőképpen annak az érzésnek, ami számomra az év utolsó etapjának legfontosabb, legtöbbet jelentő hozadéka: az összetartozás lelket elárasztó melegségének, a közösségben, egységben létezés erejéből fakadó legyőzhetetlenség tudatának, a tisztító erejű örömének egy felbecsülhetetlen értéknek:

hogy van sportcsaládunk.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

BUON NATALE PER TUTTI!

Stílszerűen hallgassuk meg az egyik legszebb és legkedveltebb olasz karácsonyi dalt!

2015. november 27., péntek

Gruppo Giordano

Valami egyszerűen nem fért a fejembe. Amikor megérkeztek szebb jövőnk reménysugarai, az első körben igazolt spílerek névsorában szerepelt az edző fiának, Rocco Giordano-nak a neve is A BKV meccs után pedig, mikor ezek a bizonyos nevek napvilágra kerültek, a képet nézegetvén és barátom, a google segítségét igénybe véve próbáltam beazonosítani az arcokat, amolyan ki-kicsoda téren történő okosodás reményében. Ekkor megállapítottam, hogy a kis Giordano pont az a srác, akit először leginkább egy 15 éves nápolyi utcagyereknek néztem, egy talján galeri perememberének, egy fiúcskának, akit valamelyik játékos az utcán talált, megsajnált, és azóta elvisz magával a saját pénzén néhány egzotikusabb kirándulásra, hogy világot lásson. De nyugodtan tegye fel a kezét az, akinek a képen köztem és a Kapitány között látható suhanc láttán más benyomása van.

Aztán szép sorban jöttek a meccsek egymás után, de a gyerek csak nem lépett pályára, ami persze a konkurencia ismeretében nem is volt különösebben csoda. (Akinek e mondatot olvasván nem jelzett az irónia-radarja, menjen el megszereltetni.)
Majd eljött az MTK elleni meccs, ahol végre a figlio bemutatkozott, mindjárt a kezdőcsapatban és mindjárt góllal. Ezen a meccsen én nem voltam kint, a történtekről tehát csak szöveges formában értesültem nyugtázva, hogy ezek szerint tényleg nem csak igazolása van, de még tán haszna is. 
A következő héten aztán ismét kezdett Füreden, s akkor már én is láttam, de valami nem stimmelt. Ott szaladgált kilences mezben a pályán az "edző fia", de az valahogy kurvára nem úgy festett, mint a nápolyi utcagyerek. Ennek ugyanis focista külseje és focista felépítése volt, mellé pedig maszkulin arcberendezése, tehát két dologra tudtam gondolni. Az első az, hogy esetleg a kis Giordano-t annyira megviselte rövid tatabányai tartózkodása, hogy azalatt tíz évnyit öregedett, a másik lehetőség szerint pedig valami ordas nagy igazolási csalásnak volnánk szemtanúi, és a kissrác igazolásával mondjuk egy olyan embert játszatunk, aki valami miatt a saját nevén erre nem lenne jogosult. Mert bizony hétről hétre nézegettem a felállást, több helyen, a hivatalos MLSZ adatbankon is, de mindenhol Giordano szerepelt, vagyis elírás, az első szereplések meg a vagy 40 játákosunk sokszor már követhetetlen kavalkádjából fakadó azonosítási probléma nem jöhetett szóba. 

Na de aztán.

A héten valamelyik nap, nem az e témában meglévő zavartságom okán, de valamit keresgéltem a virtuális világban, mikor rátaláltam erre az oldalra és megvilágosodtam:


Hááá, bizony, nem egy, de egyenesen két fiát is magával hozta a jó öreg Bruno papa, szóval a pályán valóban az ő fia volt eddig is, nincs igazolási simli, sem biológiai csoda, egyszerűen nem a kisebbik, hanem a nagyobbik purdé szaladgál a gyepen és rugdos gólokat általában a bal kapufa tövéből. 
Így tehát a három családtaggal a Giodano família házi klubja lettünk. :) 

Hogy a nagyobbik gyerek ideszerződéséről miért nem lehetett sehol hallani, és hogy a kicsi miért nincs a keretben sem, de az oldalunkon sem a játékosok listájában, az már egy másik történet, lesz majd szó ilyen kérdésekről még a szünetben. Az egyik következő bejegyzésben például szeretném majd összegezni, hány játékos van, akiről azt hallottuk az ősszel, hogy leigazoltuk, mégsem volt még a padon sem soha...

Forrás: Facebook.com/Marco Giordano

2015. november 23., hétfő

Élmény: 10; meglepetés: 0

Nehezen indult ez az év, a felcsillanó remény ellenére nehezen is folytatódott, de azért a végén csak-csak helyére kerültek a dolgok, vagy legalábbis annyi szent, hogy szívet-lelket melengető élményekkel feltöltve majszolhatjuk majd a mákos bejglit. Hogy a végén ez mire lesz elég, hogy meglesz-e az, amire a szezon megkezdése előtt még gondolni sem mertünk, de amit a talján mentőcsomag landolásakor gyakorlatilag azonnal tényként kezeltünk, hogy aztán pár további kör lepörgése után apátiánk tengermély gödrének aljáról újra egy távoli univerzum alig pislákoló fényforrásának lássunk csupán, az már nem csak rajtunk múlik. Az a színvonal, amit most képvisel csapatunk játékban, bátran ki merem jelenteni, messze kiemelkedik a mezőnyből, és ha most kezdődne a bajnokság, veretlenül nyernénk meg a ligát, de sajnos a végeredménybe be fogják számítani az első 9 fordulót is…
Mindenesetre jelenleg a még feljutást jelentő helyen álló Mosonmagyaróvár mögött tíz pont a lemaradás, ez minden, csak nem a behozhatatlan kategória.

A szombati utolsó játéknap a szezon dereka óta tartó exponenciálisan felfelé ívelő javulás méltó csúcsa volt eredményben, játékban is, de mindenekelőtt lelátói élményekben. Bebizonyosodott az, amit már eddig is tudtunk, de merőben más érzés volt róla a saját otthonunkban újabb bizonyosságot nyerni: az igazi futballmeccseket akkor játsszák, amikor a napkorong már a látóhatár mögé húzódott. Amikor befordultam a Ságvári útra és megláttam a fényárban úszó reflektorokat, bevallom férfiasan, én bizony elérzékenyültem, jól eső borzongás járta át testemet. Sokszor érkeztem már valamilyen okból kifolyólag az átlagosnál nagyobb hőfokú érzelmekkel telítve az aktuális matinéra, de most minden korábbinál metszőbben hasított belém gondolat: itt valami olyasmi élmény vár rám, ami hasonlít azokra, amik az "igazi" foci színterén generálódnak. J
És úgy is lett. Minden úgy történt, ahogy az igazi, az igazi magyar fociban szokás. Néhány megveszekedett még mindig próbálta jól érezni magát, de pár másik lelki beteg agyhalott ezt mindenáron szerette volna megakadályozni.

Lehet villanyfény, lehet első-, másod- vagy harmadosztály, néhány dolog sosem fog változni. De ez most az a nap volt, amikor egyszerűen nem érvényesülhetett más akarata, csak a miénk. Had plagizáljak Levitől:

„Akkor ez 1-0”.

2015. november 21., szombat

S lőn!

Ma este, pontosabban ma délután végre, hosszú-hosszú várakozás után felgyúlnak a fények a tatabányai labdarúgó stadionban is. Ez az aktus még akkor is fontos mérföldkő a klub históriás könyvében, ha nem a zöld gyepen véghezvitt felejthetetlen diadalról, vagy egy versenysorozatban elért kiváló eredményről fogunk megemlékezni később, amikor felütjük majd az almanachot. 
A pályán az elmúlt százöt évben sokszor ragyogott már a világosság vezetékeken érkező luxok segítsége nélkül is, hisz meteorként hasító csillagok zöme töltötte be fényével nem csupán a fehér vonalak által határolt zöld mezőt, de az azt óvó dajkaként körülölelő betonkaréjon magának helyet kiharcoló sportbarátok szívét is.

Viszont egyrészt egy ideje az ilyen csillagok már más, a Grosics Stadiont (és a többi magyar pályát…) nem tartalmazó bolygórendszer körül keringenek, másrészt régóta, nagyon régóta várjuk, hogy megtapasztalhassuk, milyen villanyfényes hazai meccsen látni a saját csapatunkat, így azt gondolom, igenis van okunk rá, hogy a mai délután eljövetelét egy szokásos bajnoki előtt jelentkezőnél jóval nagyobb várakozással övezzük.

Ironikus, hogy bár volt ígéret rá első osztályban, volt tervezet a Kánaán reményét felcsillantó pénzcsapra való rácsatlakozásunk másodosztályú időszakában, mégis a nemzeti bajnokságok legalsó szintjéig kellett lesüllyednünk ahhoz, hogy tényleg megtudjuk, milyen is négyrészes árnyékkal rendelkező játékosok pöttyös utáni hajszáját bámulni.

De akárhogyan is, a lényeg, hogy eljött a nap, ugyan nem Bányász-napon, ahogy előzetesen reméltük (tudva az eredményt, ez nem is baj), de talán jobb is így, hisz így egy végre valóban összeállt csapat adhat az esemény rangjához méltó díszelőadást.

S mivel a magunk eszközeivel mi is hasonló módon tervezünk a körítéshez hozzájárulni és emlékezetessé tenni a napot, arra gondoltam, ráhangolódásképp összeszedek pár mementót korábbi hasonló „performanszaink” közül. Igaz, rá kellett jönnöm, nagyon sok ilyet nem tudok felidézni, hogy most ez a gyenge memóriám miatt van vagy a szabályok már túl régen szigorodtak meg és ezért fért kevés ilyesmi a múltunkba, azt majd elmesélitek kint. J


2006. szeptember 17., Vác-Tatabánya (eredmény: 2-2). Szerintem az eddigi leglátványosabb. 

2005. szeptermber 18., Tatabánya-Győr (eredmény: 3-3). A legösszetetettebb.

2013. augusztus 3. Ezt se feledjük. :) Bár ez nem a mi napunk volt. :)


És hogy a végére legyen egy kis kitekintés arra, hogyan is csinálják ezt nagyban, íme a számomra egyik legmeghatározóbb görögtűz-témájú élmény mozgóképes dokumentuma.


Melegítsük fel a ma estét!

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2015. november 14., szombat

"Hajrá, fegyverbe hát!"

Mert itt most nincs Trianon, itt most nincs csigaevés, itt ártatlan emberek vannak, aki szerették volna békében, nyugalomban élni az életüket, de valami sötét, normál ésszel valószínűleg soha meg nem fejthető és meg nem érthető erőnek köszönhetően ezt nem tehetik tovább.
Részvétem és együttérzésem a teljes francia társadalomnak.
A szörnyű az egészben az, hogy igazából nem tudható pontosan, ki is az igazi ellenség. Persze látszólag egyértelmű, hogy az iszlám, mert ugye ki más, de az én álláspontom ebben az esetben is az, mint általában mindennel kapcsolatban, amit nem ismerek mélyen, minden részletéig, vagyis, hogy nem biztos, hogy a dolog ilyen fekete vagy fehér. Részletesebben ebbe belemenni nem is érdemes és nem is akarok, a lényeg, hogy nyilván a világ nagy része valóban tiszta szívvel és tevékenyen harcol a terrorizmus ellen, de azért bizonyos körök és bizonyos szintek az iszlámon kívül is érdekeltek lehetnek abban, hogy az emberek féljenek és rettegésben éljenek. Márpedig ezen lélekállapot fenntartása a terrorizmus első számú célja.
És ebből egyben következik is az, hogy amit mi, egyszeri emberek megtehetünk az ellene való harcban az nem más, mint hogy nem engedjük magunkra rátelepedni az egyébként ilyenkor teljesen természetesen módon feltörő félelmet és aggodalmat. Nehéz, mert most már a nyakunkon érezzük a leheletét ennek a mocsoknak, hisz nyilván nem csupán Franciaország, hanem egész Európa volt tegnap este az áldozat. De nincs más választás és nincs más eszközünk.

És akkor most életünk legnagyobb szenvedélyéről és két kedvenc tárgyáról essen pár szó.
Tudjátok, amikor az ember ilyeneket lát, akkor kicsit mindig megnyugszik és felmelegszik a szíve:
Ne legyen színház, ne legyen Amerika, ne legyen plasztik az egész, nem kell, hogy úgy legyen családi esemény, mint egy vasárnapi kirándulás a Pilisben, vagy egy hétköznap este a Jászaiban, de az nagyon is rendben van, hogy ha egy klánban mindenki, és nem csak apa az, akit megfertőzött a világ legkellemesebb betegsége, akkor igenis tudják ezt az örömöt együtt, egymással megosztva is megélni.
Amikor végignézel a kezdés előtt pár perccel a tömött szektorban és azt látod, hogy még most is, a teljes kilátástalanság időszakában, a legnagyobb nihil közepén is itt van több mint ezer magyar a világ minden tájáról 2000 kilométerre a hazától, hogy átélje, hogy részese legyen, hogy végre 30 év után tényleg megtörténni lásson valamit, akkor a csodálkozásod mellé azért vegyül nem kevés meghatottság, jól eső borzongás is. Sokféle ember, sokféle identitással, személyiséggel, értékrenddel, jó nagy részükkel a magánéletben, de egy túrán sem tudnánk 10 percnél többet együtt lenni, de ott és akkor nem ez a fontos, hanem az, hogy mindenkinek ugyanazért dobog a szíve: Magyarország győzelméért. Nem csak Norvégia, vagyis nem elsősorban Norvégia, hanem a múlt és jelen fájdalmai, a mindennapok keserűsége, nehézségei, küzdelmei, a rengeteg átélt kudarc, letargikus pillanat ellen.

És bármi lesz is vasárnap, ezt a győzelmet learattuk, mindegy, hogyan, kinek és minek a segítségével, itt semmi más nem számít, mert aki kivívta, azok mi voltunk.

Örüljünk neki tiszta szívből.

Az ilyen válogatott meccsek után a tapasztalatok alapján a bajnokikra is jobb hangulatban és nagyobb számban látogatnak ki az emberek, ez nyilván ma sem lesz másképp, amihez esetünkben az is rátesz egy nagy lapáttal, hogy egy hét kimaradt, előtte viszont lendületben voltunk, hármat húztunk be egy hét alatt és ismét látható közelségbe került az első két feljutó hely valamelyike. Persze, hogy 12 pont az mennyire látótávolság vagy mennyire csak a kincstári optimizmus mutatja annak, azon lehet elmélkedni, én személy szerint most úgy szeretném látni, hogy igenis az, igenis még nem reménytelen a helyzet, egyik előttünk lévő sem emelkedik ki annyira a mezőnyből, hogy ne tudna ennyit elveszíteni 18 forduló alatt. Más kérdés persze, hogy ezt most nem egyiknek vagy másiknak kellene megtennie, hanem egyiknek és másiknak, vagyis mindegyiknek, de volt már ilyen a történelemben. Ami viszont számomra ennél, vagyis a feljutás esélyének visszatérésénél is fontosabb az az, hogy végre megint úgy mehetek ki az adott bajnokira, hogy nem kell attól tartanom, hogy mi leszünk azok, akiknek 90 perc erejéig a piros krumpliorrú figura szerepét osztják ki. Ilyenben akkor bíztam legutóbb, mikor az olaszok az első meccsükre készültek, de akkor ugye hamar le lett hűtve vágyakozásom forrongó üstje, most viszont a szekvenciává terebélyesedett pontgyűjtő hadjárat okán talán megalapozottabbak a remények. És akkor itt és most jó strucc módjára nem emlékeztetem magam arra, hogy a mesterhármasunk felépítésében partnerként elénk került alakulatok a táblázat melyik régiójában állomásoznak.
Amíg az adott meccs élvezetet nyújt, mármint plusz, a pályán történő események által generált élvezetet is azon túl, hogy jól eldumálunk a lelátón, addig én nem foglalkozok semmilyen más körülménnyel, nem érdekel, hogy 9 vagy 11 külföldi van-e a kék vagy fekete mezben, nem érdekel, hány pontja van az ellennek, csak élvezem, hogy a semmilyen múlttal nem rendelkező kiscsapatokhoz kötődő emberek végre nem azon élcelődnek, hogy pénzmosoda lett a nagy múltú csapatból, hanem szépen megkapják a maguk kis oktatófilmjét a látványos, közönségszórakoztató fociból.


Aztán sírva mennek haza J

2015. október 13., kedd

Jár nekünk!

Gyerekek, szar minden. Szar Csányi, szar Storck, szar Szalai (mindkettő) és szar Király, szar az utánpótlás és trágya az edzőképzés. Az egész közeg, amiben van, egy fos, a tévében páváskodó dilettáns "szakértők", a pénzmosó tulajdonosok, a kókler, arrogáns, de eredményt el soha nem érő sarlatán edzőutánzatok, szégyen az egész, utolsó fanatikusokat is konzumidiótákra cserélni szándékozó szövetség, úgy bűzlik a rothadástól az egész rendszer, ahogy van. És teszi mindezt évről évre egyre penetránsabban, egyre reménytelenebbül, a világ jegyzett része után egyre nagyobb távolságban kullogva. 
De basszameg, hát pont ezért, a mi életünkben utoljára fordulhat elő, hogy felnőtt magyar focicsapatot élőben láthatunk világversenyen. 

Pinyő kinevezésével azt hittem, az írmagja is kihalt belőlem a szenvedélynek, hogy különösen egy 24 csapatosra hígított Eb-re való kijutás reménye már nem fogja többé egykori rajongásom jégbe fagyott tömbjét kiolvasztani.

De tévedtem, és most már nem a lelkem, hanem a pezsgő hideg a frigóban. 

Kurvára vágyom rá, hogy kijussunk. Ott akarok lenni, életemben először és utoljára részese akarok lenni az eseményeknek.

Csak egyvalamit kell észben tartani. Hogy ünnepelni nem szabad majd semmit és senkit a fentiek közül. Egyiknek sem lesz az érdeme ugyanis az esetleges pozitív végkimenetel.

Egy valamit viszont szabad, sőt, kell. Örülni, nagyon. Igazán ránk fér már.


2015. október 2., péntek

Jön a tré


Olyan ez a szezon, mint valami hullámvasút. Elkeserítő kétgólós mínusz kezdésként Sárváron, majd euforikus, utolsó perces egyenlítés ugyanott. Aztán lehangoló vereségsorozat rúgott gólok nélkül, amiből felrázott a módszerváltás, mikor lett végre marketingünk, szép mezünk, nemzetközileg ismert legendánk, pornóproducerünk, vagyis minden, mi szem-szájnak ingere. Ám aztán szép lassan kiderülni látszik, hogy beljebb (vagyis a táblázat szempontjából feljebb) velük sem vagyunk, s ami rosszabb, játékban sem előrébb. De legalább még van remény, a hírek szerint forrás is (nem csak rádió formájában), hosszú távú tervek. Kicsit ugyan gyanús, kicsit ugyan megkérdőjelezhető hitelű, de legalább van. A játékbeli javulás lehetőségének szikrája is felcsillan egy újabb ponttal megtámogatva, de a következő héten megint teljességgel kilátástalan produkció az év egyik legfontosabb meccsén, a megyei derbin. S mindezek után, mikor azt hitted, ez a bizonyos vidámparki játékvonat már épp levitt a lejtő aljára, akkor jössz csak rá, hogy a sínek alja igazából a levegőben van valahol, vagyis simán át lehet őket szakítani és még lejjebb zuhanni vagy akár ki is lehet billenni a pályáról és a teljes szerelvénnyel beledőlni a szakadékba. Vicces, mikor azon morfondírozunk, vajon van-e lejjebb, s valaki emlékeztet, hogy persze, hiszen ugye ott a Megye 1. Papáim, szólni szeretnék, hogy az még nem a gödör alja. Nem csak a nemzeti ligának, de a Komárom-esztergominak is van ám még két szintje az első alatt, hahó! Tehát a jövő évi újabb rekorddöntés, vagyis a klub történetének legalsóbb ligás szereplése után még mindig lesz nem is egyszer, de kétszer módunk arra, hogy tovább írjuk a történelmet.Tudom, ezek most nagyon zord és nagyon megrázó gondolatok így olvasva, de alighanem közületek a legtöbben ezt már ugyanúgy végigrágták magukban, ahogy én magam. Fájó kimondani, nagyon fájó, de egyszerűen már nem nagyon van mibe kapaszkodni. Mert lássuk csak.

1.) A város egyértelművé tette, hogy neki nem kell foci. Hiába a korábbi hangzatos szavak Nb2-ről, aztán Nb3-ról, mostanra világos, hogy felőlük fel is lehetne szántani a pályát.

2.) Helyi szponzor nincs és nem is lesz, hisz miért adna pénzt egy profitorientált vállalkozás olyan helyre, ahonnan abból soha semmit nem fog viszontlátni? Soha nem értettem azokat a hangokat, melyek ezért hibáztatták a helyi cégeket. Egyszerűen fel kell fogni, hogy így, ebben a formában nincsen semmilyen reklámértéke a sportágnak, a klubnak, ebből egyetlen centet sem lehet visszakapni, és nem pénzben mérhető haszonnal sem lehet kalkulálni. Feneketlen kút. Akkor lehetne - esetleg - számítani ilyen konstrukcióra, ha arra a városvezetés kötelezné a vállalkozásokat valamilyen formában. De itt meg életbe lép az első pont.

3.) A digók. Hát igen, pontosan sosem lehetett tudni, miért jöttek, mit akarnak, mi a koncepció, bár aki ott volt a találkán, tán tisztábban lát nálam. Konteóink voltak, meg azért létezett, illetve én továbbra is létezőnek gondolok egy olyan lehetőséget, hogy lévén ez egy menedzseriroda, mely (papíron!) abból él, hogy játékosokat ad-vesz, valóban érdekelt abban, hogy a kötelékébe tartozó spílerek fél évig ne heverjenek parlagon, ugyanis úgy kurva nehéz elsózni őket a következő merkátón. Márpedig ha nincs egy saját klubja, ahol azt játszat, akit akar, akkor bizony azok, akiket nem adtak el a határidőig, nagy eséllyel maximum a diszkókat látogathatják még akkor is, ha szerződés nélkülieket lehet igazolni idény közben is. Csak addigra már kialakulnak a keretek, és elég kis esély mutatkozik általában arra, hogy ilyenkor egy sosem hallott latin tinédzserben lássa meg egy edző az esetlegesen a bajnokság közepén felfedezett lukak betömésének ideális eszközét.
Azzal viszont, hogy vettek egy klubot, elérték, hogy ilyen rizikófaktorral ne kelljen számolni, így játékban maradhatnak az árucikkeik, ami még akkor is jobb, mint a pihenés, ha ez a bizonyos játék csak a magyar harmadosztályban zajlik. Keresett tehát ehhez egy klubot, ami magyar (hisz itt él, magyar a neje, itt a családja), és lehetőleg a másodosztályban van vagy ahhoz maximum egy évnyi közelségben (egy első osztályú klub túl drága, a másodosztálynál lejjebb meg már drasztikusan csökkennek a játékpercek értékei). Nagy szerencséjére talált is egyet, melynek ráadásul van szép múltja, felújított, hangulatos, sok nagy csatát látott stadionja, és történetesen a színe ugyanaz, mint szíve legkedvesebb klubjának és hogyhogy nem a város tetején hatalmas kőalapzaton ott áll a már említett kedvenc csapatának kabalaállata... Mi kell még?
Csakhát ugye hiba csúszott a számításba, kiderült, hogy a nézése meg a járása bajos ugyan a ligának, de benne helytállni ettől még nem lesz könnyebb abban az esetben, ha a teremtő csak korlátozott képességekkel ruházta fel az ember talján (ibériai, latin, szerb, stb.) gyermekét. 
És ilyenkor jön az, amiről most az első hírfoszlányokat Stefanek edző úr már kiszivárogtatta, hogy ugye elkezdik keresni a menekülőutakat. Amivel sajnos azt kell mondjam, a világon semmi baj nincsen. Mármint számunkra persze van baj, nem is kicsi, az ő részükről viszont ez teljesen érthető lépés. Másodosztályra terveztek, ez már biztosan nem fog összejönni (hagyjuk már a telet meg a felkészülést, meg a ciprusi hátvédeket, annyi közünk van ehhez a bajnoksághoz, mint kurvának a gyónáshoz), mi a szarért szenvednének itt még egy évet? Más kérdés, de ez már az ő bajuk és nem is tartozik ide, hogy ha nem találtak maguknak másodosztályú csapatot, és így kötöttek ki nálunk, akkor valószínűleg ezután sem fognak, meg ha találnának is, épp most bizonyosodott be, hogy ide is kevesek, akkor egy erősebb versenysorozatban vajon hogy állnának meg a lábukon? 
De a lényeg, hogy a jelek szerint ez nem csak az első, de az utolsó idényünk is velük, és igazából ezért nem lehet haragudni rájuk. Elsősorban maguknak okoztak ezzel plusz kiadásokat, és gondolom, jó nagy csalódást is azzal, hogy megmérettetek, és könnyűnek találtattak. Az, hogy velük is ki fogunk esni, kellemetlen meglepetés nekem is, de szó sincs arról, hogy idejöttek, és egy addig jól működő rendszert tönkrebasztak, és aztán mikor elmennek, itt hagynak minket a szarban. A szarnak, vagyis a fosmocsárnak már érkezésükkor is a mélyén voltunk, már csak a fejünk lógott ki egy kicsit, vagy talán csak a fejünk búbja. Kicsit kiemeltek ebből, hogy megint kapjunk egy kis levegőt, de sajnos a karjuk nem elég erős ahhoz, hogy ki is húzzanak belőle...
Kérdezhetitek nyugodtan, hogy miért vagyok ilyen pesszimista és miért vagyok ilyen lemondó, mikor még van hátra jó pár meccs, ami alatt még simán meglehet a jövő évi kvalifikáció az újabb harmadosztályú évre, ráadásul a múlt héten még én is lelkes voltam a második félidő láttán és egy felfelé ívelő szakasz eljövetelét vizionáltam
Az egyszerű válaszom az, hogy persze, hogy lelkes voltam, hisz szurkoló vagyok, minden jóba próbálok belekapaszkodni akkor is, ha a jóság csillagai halványan pislákoló magányos égitestek csupán a reménytelenség sötét égboltján. Ám mivel szurkolói mivoltom mellett józanul gondolkodó értelmes ember is vagyok, tudom, hogy a dolgokat összességében kell értékelni és megítélni, és ha így teszek, és minden eddig megtapasztalt tényező eredő vektorát mustrálom, arra jutok, hogy ez bizony kevés, nem vagyunk elegendőek ide sem. Ami persze akármekkora szégyen is, még mindig nem jelentette volna a lelépést az NB-s osztályokból, mert ahogy év elején többször írtam is virtuális röpiratra, itt az indulás annak fog megadatni, akinek elég pénze van, és nem feltétlenül annak, aki kiharcolta azt a pályán. Csak amikor ezt gondoltam, ezt mondtam, abban a hitben éltem, hogy ha a tavaly év eleji porhintés ellenére a másodosztály nem is, azért legalább, minimum a harmadik vállalható egy megyeszékhely városának, egy ekkora lélekszámú településnek, ahol ilyen hagyományai vannak ennek a gyönyörű sportágnak.

No, ebben nem is tévedtem. Egy ekkora városnak, egy ilyen hagyományokkal rendelkező településnek minden bizonnyal vállalható is. Meg kisebbeknek is. Olyanoknak, ahol a közgyűlésnek fontosak a közügyek. 

A tatabányainak nem fontos. 

TATABÁNYAI ÖNKORMÁNYZAT: A KURVA ANYÁTOKAT!

Ez már sokszor volt itt, ezen az oldalon is, de ennél ritkán volt aktuálisabb (bocs, Aurél):

2015. szeptember 25., péntek

Egy hátra, egy előre

Hátra:

Ez így rendben volt. Nem az eredmény, mert engem a döntetlen ahogy soha, úgy most sem elégített ki, még akkor sem, ha kétgólós hátrányból értük el az utolsó percben. De a személyes szocproblémáimon túl is azt kell mondjam, az egy pont nekünk körülbelül annyit ér most, mint műfűnek a locsolás, kurvára nem vagyunk előrébb vele akkor sem, ha a bennmaradás a célunk, és akkor sem, ha ennél valóban vérmesebb remények lakoznak valakiben. S ha már itt tartunk, egy kellemes, jóleső mosoly kiváltására nektek is bátran ajánlom az alábbi összeállítás 4:43-nál induló részét.


Amiből én elsősorban arra tudok gondolni, hogy ez a gruppo tényleg komolyan hitte, hogy itt még ebben az évben bajnokok lehetünk, ami egyfelől a mostani helyezésünket és pontszámunkat nézve tényleg vicces, másrészt viszont, ha eszembe jut, mit láthattak a ragazzik például a BKV pálya gaznőtte lelátóján ülve, és mi járt az én fejemben ugyanazokban a pillanatokban, akkor azt kell mondanom, teljes joggal táplálhattak ilyen reményeket, mert az már abban a pillanatban megvilágosodhatott előttük (előttünk pedig még korábban), hogy bizony a magyar harmadosztálynál gyengébb versenysorozatot valószínűleg csak a magyar alsóbb osztályokban lehet találni, a világ más részein aligha. Amiben kicsit tévedhettek, az talán a saját képességeik helyes megítélése lehetett, mert azt azért nem árt figyelembe venni, hogy ezek a dzsokatórék többek között azért is vannak itt, mert ennél jobb helyre nem sikerült elpasszolnia őket az Ags 23-nak. Lehet, hogy a rosszmájúság mondatja velem és óriásit tévedek, de mintha az első pár játéknapon a srácoknak a fejében még élénken ott élt volna a Sport utcában szerzett benyomások összessége, és azt gondolták, itt mindenkit, hátrakötött kézzel is karóba húznak. Sajnos nem így lett.
Ez baj, mert most kevesebb pontunk van a kelleténél, de annyiban meg igenis hasznos volt, hogy így talán a szezon hátralevő részét komolyabban fogják venni és tudatosítják magukban, hogy bizony a stoplis magától még a pannon terciában sem lő gólokat. Ők viszont szerencsére megtették szombaton háromszor is, ami most már tényleg át kell, hogy szakítson minden gátat, le kell, hogy tépjen minden béklyót és innentől jöhet a dara. Nekem a második félidő igenis tetszett. Mentünk előre, tudatosan, szervezetten, jók voltak a hosszú indítások, volt szélsőjáték, voltak helyzetek, vagyis a legszebb tavalyi meccseinket idézte a játék képe, azzal a kevéssé örömteli analógiával kiegészítve, hogy mint a legtöbb ehhez hasonlatos összképű előző idénybeli meccsen, most sem sikerült behúzni a mattot.
Lesz ez még máshogy.
Még valamiről, pontosan valakiről szót kell ejtenem. Igen, szegény új portásunkról. Szegény, mondom, miközben én magam is pontosan tudom, hogy elsősorban ő volt a fő oka annak, hogy nem nyertünk. De. Had jegyezzem meg először is azt, hogy egy hiba a saját kapu előtt az pont úgy jelent mínusz egy gólt az ellenféllel való összevetésben, mint egy baki az ellenfél ketrecénél (egy kihagyott nagy helyzet képében). Ez még akkor is így van, ha ezt nem szoktuk emlegetni, és a ziccereket elpuskázó támadókat a legritkább esetben állítjuk csak pellengérre. Ez a futball igazságtalansága, de mivel évszázados hagyomány, együtt élünk vele. Másodsorban viszont, higgadt fejjel azért látni érdemes azt is, hogy ez a flótás nem akart rosszat egyszer sem, egyszerűen minden balul sült el neki, három gyors szituáció, amikor valamit csinálni kellett, és sajnos háromszor nem volt szerencséje, mert sokszor bizony csak ennyin múlnak a dolgok. Igen, ez bizony "nokedli", de ugyanakkor azokat az analógiákat, hogy aszongya "ha én ennyit hibázok a munkahelyemen, engem kirúgnak" nem tartom helyénvalónak, leginkább azért nem, mert nem hiszek abban, hogy a jóhiszeműen meghozott döntések esetén bekövetkező nemvárt végeredmény esetén bárhol is egyből az eltávolítás eszközéhez nyúlnának. Aztán lehet, hogy csak nekem van az átlagosnál jobb helyem :).
Mostanában egyébként ezen esettől függetlenül is sokat agyalok azon, kit miért lehet és kell felelősségre vonni (nem csak a futballban, hanem úgy általában), ki mikor és milyen mértékben hibáztatható bizonyos tetteiért abban az esetben, ha adott pillanatban, amikor cselekedni kellett, az illető a legjobb tudása szerint és a legtisztább szándékkal hozott meg egy döntést és járt el aszerint. Ilyenkor általában arra jutok, hogy bántani csak azt érdemes, aki szándékosan olyan döntést hozott, hogy azzal ártson másnak, rosszat okozzon valakinek. Persze ha arról van szó, hogy valaki nem képes rá, hogy kiválassza az adott helyzetekben a jó megoldást, mert nincs meg hozzá az ehhez szükséges ismeretanyaga, rátermettsége, akármilye, akkor kijelenthetjük, hogy nem alkalmas az adott feladatra, de akkor egyszerűen ki kell cserélni egy olyanra, aki meg képes.
Nem tudunk mindannyian varrógépet javítani. :)

Ezenfelül pedig nem mindenkiben van ám annyi emberi tartás, gerinc, hogy mindezek után szembenézzen tettei súlyával, és önnön felelősségét nem elkendőzni próbálván odaálljon azok elé, akiknek cselekedetei következményei leginkább fájdalmat okoztak, és nem egyszer, de kétszer kérjen tőlük felmentést, megbocsátást. Bemehetett volna egy szó nélkül az öltözőbe. Mert nem tudhatta mi vár előttünk rá, lett volna olyan hely, ahol röpült volna felé egy s más például.
Nem heroizálom tovább, de nálam emberből jeles, kapusként meg majd meglátjuk.

Jaj, ki ne hagyjam. Teljesen jó, hogy egyre többen állunk a kanyarban. Lehet, hogy mégsem vagyunk olyan nagyképűek? (Válasz: dehogynem).

Gyertek, gyertek bátran máskor is!

Előre:

Ide minek bármi. Dorog, idegenben, bojkottmentesen először az elmúlt nem tudom, hogy hány évben. Mi a faszom lehet ennél jobb?

2015. szeptember 19., szombat

Egy kibaszott góóóól!

Vagyis Un bastardo gol, de ugye még egyszer nem lesz olasz cím, addig legalábbis nem, amíg parádé nem lesz. Mármint nem "parádé", mint mondjuk két hete, hanem valódi, olyan, amilyenek apropóján és amilyenek tiszteletének megéneklésére annak idején a vonatkozó rigmus megszületett.
Felcsapva a futball világában valaha elhangzott és később szállóigévé vált gondolatok képzeletbeli lexikonját, most mondhatnám, hogy "Egyszer valaki nagyon beleszalad majd a késbe", sőt, mondom is, egyrészt, mert ennek nyilvánvalóan így kell lennie, másfelől pedig azért, mert úgy vélem, ez pont most bekövetkezni, aktualitásának érzete bizsergeti minden sejtem.
Bizony, derék zalaegerszegi komáink most bűnhődni fognak galád makacsságukért, mellyel kevéssé bölcs módon saját magukat is megfosztották annak lehetőségétől, hogy részt vegyenek egy olyan összejövetelen, ami külsőségeiben egy lépéssel közelebb áll egy valódi futballmeccshez. Értem, messze van, biztos nem értek volna haza a szombat esti vetélkedőre, vagy fáradtak lettek volna a vasárnap reggeli edzésen, de a rosseb egye meg, én most már tényleg tűkön ülve várom azt a kibaszott első villanyfényes meccset. Oké, rendben, ha már 105 év elment így, mi az a két hét, csak már annyiszor kellett a gondolatban már minden apró részletét illetően felfestett, luxokkal megszórt premierig hátralévő idő feszült várakozásának forgatókönyvét újraírni, hogy személy szerint kezdek már kicsit paprikás lenni. Mint mikor a maratoni futó már látja, hogy közel a 42 km-es tábla, de 10 méterrel a cél előtt elhúzzák neki egy kilométerrel arrébb. Érted, mi az az egy killa a 42-höz képest, semmi, csak éppen ha ő pont arra a 42-re készült, arra osztotta be az erejét, és ha nincs a változás, pont össze is esik a célszalag másik oldalán, akkor azért kellemetlenül tudja érinteni a dolog.
Szóval tessék igenis a leghatékonyabb tárgyalási stratégiát bevetni a Csornai vezetőkkel való egyeztetések során! Javaslom, vigyék magukkal Gyulát, akinél jobb tárgyaló a klub közelében lehet, hogy nincs most, gondoljunk csak a két héttel ezelőtt a kompromisszumkészség álarca mögül megtett ajánlatára: "Ha nincs zászló, két hét múlva lehet tűz... " - mondá Julius, majd barázdált vonásai hamiskás félmosolyra görbülésének közepette nyugtázza: üres medencében is meg lehet úsztatni a halakat.

Ja, de most, mikor már majdnem lezártam ezt a posztot, jut eszembe, mi is lett volna a fő mondanivalóm, mikor nekifogtam (apropó, ez most az első bejegyzés, amiért még pénzt is kapok, tehát történelmi mérföldkőhöz érkeztünk).
Annyit akartam elmondani, hogy bár teljesen egyértelmű, hogy láthatunk javuló jeleket a csapat játékán (fura is lenne, ha nem így lenne egy Folmer - Rocchi csere után centerben például), rendben van, hogy amúgy Dabason nem szégyen kikapni, ha a táblázaton elfoglalt helyezéseket nézzük, de azért ez az egész performansz még így is csak annyival állt távolabb a híg fostól, mint amennyivel Orbán szimpatikusabb Rogánnál.
Viszont kontrasztosabb kirándulást már régen éltem meg, az is biztos, mert a túra egyéb tekintetekben (majdnem) minden igényt kielégített, jó idő, sok nevetés, sör, masszív stáb, gyakorlatilag folyamatos cantare, dumálgatás tulajjal, játékosokkal, egy kis asszisztens szinkron-show (miért csak négyen?), és újra: Tommaso Rocchi, egy legenda Tatabánya-mezben.

Holnap Tatabánya, az ég világos lesz, az andráshidai puttony meg töltött.

Gyertek, mint a menekültek a déli határnak!

2015. szeptember 11., péntek

Stazione due

Ígérem, hogy nem lesz innentől kezdve minden bejegyzésnek olasz címe, de azért még valamelyest tart a hatás, amit a múlt heti változások idéztek elő bennem. Na, meg kicsit a jövőre is gondolva, amikor majd pár év múlva visszanézem a blog tartalmának alakulását a címeken keresztül, ez alapján próbálva visszaemlékezni, mi is történt ebben a szezonban, akkor legyen némi arra utaló nyom, hogy nem egy egyszeri, véletlenül kipattant szikra alakította úgy a múltkori titulust, ahogy, hanem bizony a klubunk életében nyílt ezekben a napokban úgy fejezet. Ami most még a jelen, de tudjuk, az ilyen epizódok kivétel nélkül epilógusba torkollnak...
De visszatérve a bevezetőben említett hatásra egy gondolat erejéig. Azt az állítást tagadni, hogy a múlt héten még minden kétséget kizáróan meglévő, és a magyar harmadosztály szintjén a fejét ritkán felütő fellángolás enyhülésében a csodák három napos élettartamán való túllépésen kívül a talján premier forgatókönyve is ludas, dőreség lenne. Nem, nem erre a leányzóra számítottunk. Elisabetta Canalis helyett megkaptuk Gina Lollobrigidát.
Persze nem fogok abba a hibába esni, hogy egy meccs után ítélek, még akkor sem, ha az elvárásaim és a végül tapasztaltak közötti különbség lezongorázásához Bence Péter is kevés lenne, pedig ő azért nem egy piti palkó...
És ha már kialakult egyfajta, némi paranoia-vezérelt "közbeszéd" a szerepvállalás vélt motivációival kapcsolatban, muszáj némi malíciával megemlítenem, hogy így nyilván még magasabbak lesznek az oddsaink a hétvégén, tehát ha létezne olyan stratégia, ami reméljük, hogy nem létezik, abba pont bele is illene a magunk mögött hagyott víkenden "megcsodált" szcenárió.
Bár... Ha maradunk ezen a logikai vonaton, akkor megérkezünk arra az állomásra is, mely immáron teljes fényárban úszó reflektorokkal világít rá a felismerésre, hogy ebben az esetben viszont előbb-utóbb muszáj fordítani a kocka állásán, korpát ugyanis csak az fog hozni. Ez pedig karmikusan a vastag vonal nevünk alatt való meghúzásával lesz egyenlő, és amint sejthető, ebben a kiírásban ennél nagyobb céljaink akkor sem lehetnének, ha szombaton már nem csak Róma egyik felének egykori, de másik részének jelenlegi kapitánya is elfoglalná helyét a szeptemberi eső áztatta diósdi műfüvön.
Volt két évvel ezelőtt egy olyan szezonunk, amiről akkor azt gondoltam, hogy nincs lejjebb. Na nem színvonalban, de érzések tekintetében semmiképp, mert az, hogy módszeres pocskondia tárgyai legyünk hétről hétre, nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekről még oly erős realizmussal felvértezett jövőlátó receptoraim azt jelezték volna, hogy valaha még kísérteni fognak.
Csakhogy akkor ennyi forduló után négy pontunk volt. Most egy. 5 bajnoki és egy kupameccs telt el gól nélkül...

Engem nem érdekel összeszokatlanság, rossz fizikai állapot, semmi. Akit külföldön képeztek, az ennek a magyar harmadik vonalbeli mezőny bármelyik dodójának a fejére igenis húzzon bohócsipkát. Ilyen szép mezbe bújva meg főképp.

Győzni kell, a marketing már nem elég.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2015. szeptember 1., kedd

Avanti ragazzi di Tatabánya!

Forrás: Facebook/Massimilano Caroletti

Péntek reggel, mikor először hallottunk róla, még ment a poénkodás meg a gúnyolódás szír menekültekkel, olaszra változtatandó csapatnévvel. Aztán két nappal később már közös fotót készítettünk egykori olasz legendákkal, meg remélhetőleg leendő egyéb mediterrán csillagocskákkal, és akkor már valóság volt, ha még hivatalos nem is az, amiről ma már valószínűleg az egész város futball iránt valamilyen szinten érdeklődő része kvaterkázik, hovatovább polemizál.

Vérmérséklettől és világnézettől függően sokan sokféleképpen állnak a hírekhez, illetve a jövővel kapcsolatos kilátásokhoz. Van, aki a megváltó eljövetelét látja, de van, aki a talján vircsaftban véli felfedezni a klub sírásóit bundázási és pénzmosási szándékot vízionálva.

Mint mindig, az igazság természetesen most is valahol félúton lehet, de egyet azért ne feledjünk el, és szerintem elsősorban ez az, amiből ki kellene indulnunk:

Akármi is lesz, itt ők rontani a helyzeten egyszerűen NEM TUDNAK. Belőlünk hasznot húzni, a mi kárunkra előnyökhöz jutni, itt bármilyen hanyatlás előidézni, lett légyen az szakmai, gazdasági, morális, már nem tudnak, mert olyan szintű mélységekben vagyunk minden tekintetben, hogy innen már tényleg csakis azért nem mondom, hogy nincs leljebb, mert tisztában vagyok vele, hogy amíg van alattunk bajnoki osztály, és amíg hétvégente játszik valamilyen brigád a klub mezében, addig ez nem igaz, de tény, egy ilyen patinával rendelkező csapat ennyire leamortizálódva még a legújabb kori magyar futballszennyben sem volt talán.

És akkor most egyszercsak jönnek emberek, akik közül néhánynak a szándékát, motivációját lehet ugyan vitatni, firtatni, elemezni, de én magam úgy vagyok vele: ha egy hét múlva fogják magukat, csomagolnak és hazamennek, de előtte játszunk egy villanyfényes stadionavatót velük, ahol fölényes győzelmet aratunk a csodaszép csíkos mezünkben a Felcsút ellen, én már akkor örülni fogok, hogy itt voltak.

Arra azért figyeljünk, hogy posvány ide, nihil oda, érték- és érdektelenség által övezett közeg amoda, az egész bohóckodás talmi voltát is ismerve, egyvalami azért még tény marad:

A csapatunkban pályára fog lépni egy legenda, a Lazio egykori csapatkapitánya, aki egykoron 323 meccsen 102 gólt lőtt a Serie A-ban. Tehát nem, nem a Komárom-Esztergom megyei bajnokságban...

Egyébként nézegetem ezeknek a srácoknak a profiljait, és kicsit olyan érzésem van, mintha lenne egy csapat fiatal, aki kiment külföldre egy kicsit bulizni, mókázni, kalandozni a szabadidejében, amolyan YOLO alapon, focizgatnak, csajozgatnak, élvezik az életet, aztán majd ha letelt az idő, visszamennek az "igazi" életükbe, de nincs is ezzel semmi gond; mert valószínűleg ha minden meccsre borgőzzel is fognak érkezni, akkor is le fogják tudni lépni a teljes mezőnyt bekötött szemmel. Mindenesetre kicsit akkor is érdekes, hogy miért kellett nekik ehhez egészen az NB3-ig zuhanniuk, hisz mindezt röhögve megtehették volna mondjuk akár csak eggyel feljebb is, és akkor a karrierjük (már ha terveznek a sportban egyáltalán komolyabb érvényesülést) is jobban járt volna, de ez már legyen az ő bajuk. De jópofa dolog látni, hogy mintha lenne bennük egyfajta jó értelemben vett várakozás, ad absurdum küldetéstudat, mintha már-már büszkék lennének arra, hogy itt vannak, hogy részt vehetnek ebben a nagy hadjáratban.

Ami persze simán lehet parasztvakítás is, hisz egy profilt ügyesen megszerkeszteni semmiből sem tart ma már, de ha így is van, én bizony vállalom: ha már tartalom semmiképp sincs, és mindenképp szar is van a csomagban, akkor legalább addig had örüljek egy kicsit, amíg az ízléses csomagolást lehántom.

Ha csak pont ezzel a rövidke élménnyel leszek is gazdagabb egész évben, már több történt, mint ami nélkülük lett volna egy tükörsima kiesés formájában.


BENVENUTI A TUTTI E BUONA FORTUNA!

2015. július 30., csütörtök

2015/2016, indítom!

Van valami hagyomány-szerűség, mely szerint minden szezon előtt írok pár sort a várakozásaimról, a szünetben bennem összegyűlt gondolatokról, azokról a dolgokról, amik foglalkoztattak az előző és a következő szezonnal kapcsolatban. Persze nem vagyok nagyképű, és nem hiszem, hogy bárki másnak is fontos, hogy ez a hagyomány ne szakadjon meg, de mivel nekem az, mert ezzel érzem azt, hogy felkészültem a rajtra, pár sort csak-csak felvések most is, hogy "hivatalosan" is elindulhasson az idény. :) De tényleg csak párat, mert...
...mert őszintén szólva ez volt az a holtidény, amikor jóval kevesebbet foglalkoztatott a foci, mint úgy általában ilyenkor, mikor ínség van. És ennek csak részben lehet az az oka, hogy elég tartalmas nyarat futok, ami a szabadidős tevékenységeket illeti. Az igazi ok sajnos inkább az, hogy az az aknamunka, amit ez a hitvány brigád végez, mely a labdarúgásunk érdekében tevékenykedő csoportosulásként próbálja magát beállítani, végképp beérni látszik a rám gyakorolt hatását illetően is, és kezdek egyfajta apátiába süllyedni.
Persze abban is biztos vagyok, hogy ez egy reverzibilis folyamat, és az első komolyabb túraélmény mindjárt vissza is teszi a dolgukat a maguk helyére, ebből a szempontból vizsgálva tehát a sorsolást tulajdonképpen jó bányász módjára áldhatom a jó szerencsét, hisz nem csak egy olyan utazást rendelt ki elénk kezdésnek, ami az egyik leghosszabb, de aminek tavalyi felvonásán sajnos nem tudtam részt venni nagy sajnálatomra. Ez ugye májusban volt, tehát ráadásul nem is kellett sokat várnom, hogy ismét lehetőségem legyen eljutni erre a személyes futballtérképemen még sötétnek számító foltra.
Egy szó mint száz, a fent említett apatikus lelkületet legalább van mi ellenpontozza, ez pedig a szerencsés sorsolás, és ez az a pont, vagyis a sorsolás, aminek eredménye ha most kellemes is, de pl. a körülményei meg pont az egyik kiváló indikátorai azon szégyenteljes állapotoknak, melyek jelenleg ezt a gittegyletet jellemzik. Most nem arra gondolok, hogy hogyan sorsoltak, fagolyókkal vagy excel táblázattal, de az, hogy gyakorlatilag egy héttel a kezdés előtt derül ki, hogy hol kezdünk, és még az sem sokkal korábban, hogy egyáltalán kik vannak a csoportban, az már egy olyan szintű bohózat, amire nincsenek jelzőim.

A csapatot szokás szerint nem láttam edzőmeccsen, de megszereztük a megye Céjét (gólátlagát tekintve, legalábbis), nagy baj tehát nem lehet, annyi gólt csak rúg ő is, mint a jó öreg Márkus tavaly.

Én azt mondom, menjünk, öltözzünk fel rajosan, csapassuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2015. július 1., szerda

Nyilatkozzatok!

Premier. Itt, ezen a blogon még nem próbálkoztunk ilyennel. Év túrája szavazás már volt, de most azt szeretném, ha egy kicsit több szempontból is körüljárnánk ezt a szezont, több tényezőt illetően is összegeznénk kicsit, hogy milyen összesített lenyomatot hagyott csoportunkon az idény.

Úgyhogy jó lenne, ha az utóbbi idők gyakorlatától eltérően ezúttal vennétek a fáradságot, és ha nem is regsztráltok, de legalább egy ctrl+c, ctrl+v kombináció után a saját meglátásaitok bepöttyintésével megosztanátok a többiekkel is szubjektív értékítéletek részleteit.

Kezdésnek és vitaindítónak jöjjön az én véleményem, ezekre a kategóriákra kellene aztán megadni nektek is a győzteseket:

Az év meccse: Nagyatád - Tatabánya
Az év játékosa: Móri Tamás. 36 évesen is a legtöbbet melózik a keretből.
Az év csalódása: A rengeteg kihagyott helyzet, és az ezek miatt elhullajtott pontok
Az év meglepetése: Simkó (számomra legalábbis) váratlan visszavonulása
Az év gólja: Szabó Ricsi, Tököl ellen, idegenben
Az év igazolása: Lajer Gábor
Az év legemlékezetesebb pillanata: A tököli kezdő sípszó pillanatában észrevenni, hogy senki nem utazott el rajtam és Ivetten kívül.

+1: Az év túrája: Balatonfüred, bár szerencsére nagy volt a verseny.

HAJRÁ, MOST TI JÖTTÖK!

2015. június 20., szombat

Nem évértékelő

Mert az vagy nem is lesz soha, vagy majd részletekben mondogatok ezt-azt az elmúlt szezonban tapasztaltak alapján bennem kialakult érzésekről, gondolatokról. Az biztos, hogy azért történt velünk elég dolog ahhoz, hogy ne lehessen egyetlen szuszra megrajzolni annak lenyomatát.
Ezt a posztot viszont pontokba fogom szedni, azon témák mentén, melyek engem aktuálisan leginkább foglalkoztatnak a tatabányai foci, illetve kis közösségünk kapcsán.

1. A mester no.1

Az első pont a gratulációé, természetesen. Egyszerűen nem lehet másképp. Gida, riszpekt, gratula! Így kell ezt valahogy, nem foglalkozni vele, hány és mekkora droid kerül elébed, előbb egy laza testcsellel el kell küldeni a lomha gólemeket vodkáért, majd a legszebb NFL-hagyományokat megidéző elkapással, LeBron James-i súlypontemelkedéssel lehalászni a zsákmányt. Megjegyzés no.1: Azért szerencse, hogy a kézilabdaválogatott ásza Nagy Laci, a focié meg Dzsudzsák, és nem fordítva... :) Megjegyzés no.2: Természetesen Gidának nem csak ezért a jelenetért, de az egész túráért jár a kalapemelés.
Aki esetleg eddig csak leírva látta, mozgóképen még nem (1:30-tól a performansz érdemi része):


2. Az utolsó hétvége

Sajnos a szezon utolsó hétvégéje számomra teljesen fehér volt maradt, minden fronton. És ez az a különös eset, amikor a két hiányzás közül az első, a meccsen kívüli találka kiesése fáj jobban. Számomra minden évben, mióta Béla és Timi hagyományt teremtett ezekből a matinékból, ez az egyik legjobban várt napja az idénynek, így különösen fáj a peches egybeesés egy másik, már korábban lefixált kötelezettségemmel. Ellenben ha már így van (meg ha nem így lett volna, akkor is), nagyon szívesen néznék és olvasnék hangulat-megjelenítő képeket és írásokat, beszámolókat. Először nem is értettem, miért nem volt képes senki egy árva karakert sem felírni, de aztán rájöttem, hogy az előző poszt komment-szempontból zárva volt, új még nem volt, régebbihez meg már biztos nem akartatok nyúlni. Mert ugye csak ez az oka? :) Akárhogy is, ehhez már lehet írni, meséljetek!
Az Újbuda elleniről az MLSZ-székházas motívumért pedig szintén legalább akkora pacsi mindenkinek, mint amekkorát Gidának küldtem eggyel feljebb.

3. A mester no.2

Gyerekek, én nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, Miskei lelépéséről. Persze valószínűleg nem kellene semmit, elment és kész, csak én ritkán tudom ilyen fehéren vagy feketén látni a dolgokat. Pedig mennyivel könnyebb lenne sokszor... Az van, hogy én kb. a tavaly nyári ankét óta mondom, rég volt ilyen edzőnk, aki emberileg és szakmailag is méltó volt arra, hogy egy ilyen múltú klub padján üljön. Ezt a vélekedésemet egyetlen egy, mégoly kellemetlen és fájó szezonbeli zacskó sem írta felül, pedig sajnos volt belőlük bőven. Ilyenkor mindig jöttek is a nagyon okos és nagyon hozzáértő megmondóemberek, fennhangon hirdetve abszolút szakmai alapú megállapításaikat, mely szerint nem ide való, nem a mi szintünk, Kiprichnek kell visszajönni stb. Na most nem mintha fenemód nagy rajongója lennék aktuális vezetőségünknek, hisz az, hogy itt vagyunk, ahol, nagyrészben az ő lelkükön szárad, de ettől még tény, hogy ez év elején gyakorlatilag a nulláról kellett elindulni és felépíteni valami teljesen újat. Ilyenkor pedig a legritkább esetben szokott az történni, amit most, a múltunkból kiindulva persze joggal vár minden Bányász-szimpatizáns, vagyis az azonnali feljebb lépés. Ettől az idénytől reálisan annyit lehetett várni, hogy kialakul egy mag, egy irány, egy gerinc, amire aztán a következő évben rá lehet építeni a tökéletest testet. Azt se feledjük, egy évvel korábban abban sem volt mindenki biztos (még közülünk sem), hogy egyáltalán bentmaradunk, hisz gyakorlatilag vagy nyugdíjas, vagy pelyhes állú volt mindenki a keretből, ideálisnak tehát közelről sem lehetett nevezni a helyzetet, melyből fakadó aggodalmakon csak némiképp tudott enyhíteni a kirajzolódó irányvonal, mely a minél több tatabányai kötődésű, vagy legalábbis érzelmű (vagy annak vélt...) játékos keretben tudása felé mutatott.
Na most ehhez képest azért volt nem egy és nem kettő olyan meccsünk, amikor nálunknál többre taksált alakulat ellen gáláztunk, legalábbis játékban és helyzetkialakításban mindenképp, ezen esetek egy részében gólok tekintetében is. Igen, nem mindig jött össze minden, sőt, ahogy említettem, hajtépés szándékát generáló pofánverésekben is volt részünk elég (had említsem itt csak a már többször citált szigetközi és óbudai hétvégéket), de összességében, ha a helyezéssel nem is (nem, nem vagyok hajlandó egy ötödik helyet elfogadható végpozícióként elkönyvelni), de a kialakult morállal, a meghonosodott mentalitással, akarással, küzdőszellemmel, és nagyrészt a játékkal elégedettek lehettünk.
Tehát én azt mondtam, maradjon az edző, mert a legrosszabb dolog, ami történhetne velünk az lenne, ha elmenne, és nem folytatódhatna, ami elkezdődött.
De megtörtént.
Bosszús voltam, mikor olvastam, nem tudtam mit gondoljak az egészről. Ahogy az elején is említettem, józan részem persze tudja, nem is kell erről gondolni semmit. De én az engem érdeklő dolgokkal kapcsolatban nem csak gondolni, de érezni is szeretek dolgokat, meg legfőképp érteni is azokat. Úgyhogy megnéztem a Digi Sport-os interjút. Amit vártam tőle, azt el is értem vele, megértettem a dolgokat. Nem mintha nem lehetett volna egyértelmű előtte is, hogy csak az élet ezeréves törvényei érvényesültek: pénz beszél, kutya ugat. Persze ő szakmai kihívásról beszél, de azért én élek a gyanúperrel, ha lett volna lehetőségünk a Budaörs fölé kínálni, talán elhomályosítható lett volna a két liga közti, amúgy nem túl éles határvonal. A vezetőség persze partner volt és nagyon kedves és megértő és minden, mondja Attila, és tulajdonképpen nekem sem szabadna más hozzáállást tanusítanom, hisz az élet ilyen, a munkaerőpiac ilyen, a kapitalizmus ilyen. Biztos mindenki így tett volna a helyében, ugye? Oké, elfogadom.
De eszembe jut még mindig, a fülemben cseng a magasztos, már-már pátoszos bemutatkozás azon a bizonyos ankéton, hogy megtiszteltetés, hogy micsoda feladat, hogy tisztában vagyok, hogy satöbbi, satöbbi. Mondhatja nekem bárki, hogy ez a két dolog abszolút nem diszjunkt, hogy a héten történtek eme hitvallásnak, ezeknek a gondolatoknak nem mondanak ellent, nem írja felül egyik a másikat, és aki ezt mondja nekem, annak el is fogadom a véleményét, mert valóban nagy múltú klub vagyunk mi még attól, hogy el lehet hagyni minket néhány zöldhasúért cserébe. Dehát én szurkoló vagyok, a szurkoló meg nem csak fanatikus, de hajlamos olykor hiszékeny és naív is lenni, és bizonyos dolgoknak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani.
De képes másra is.
Tanulságokat levonni.
Számomra is van most. Így szól.
Teljesen mindegy ki mit mond, hangzatosat, semmitmondót, okosat, butát, esetleg semmit, érzelmeset, ünnepélyeset, felvázolhat bármit, lehet hitelesnek tűnő vagy talminak tetsző, nem számít.
Pont csak az az egy dolog számít, hogy abban a hétvégi 90 percben mit látunk a gyepen lévőktől. Ez az egy dolog dönt, és az egy dolog az, aminek hinni kell.
Ez foci, nem a showder-klub. És az, aki hűséges, és kitart mindig, és aki biztosan veled lesz jövőre is, az nem az edző, nem a játákos, nem az ügyvezető, csak a lelátón melletted álló társad.

Attila, sok sikert Budaörsön, köszönjük ezt a szezont!

STEFANEKET EDZŐNEK!!!

2015. május 22., péntek

Kettőről egyben

Most, mikor elkezdem írni ezt a posztot, még nem tudom, hogy hosszú, vagy rövid lesz-e a végére. Mert az elmúlt két meccsel kapcsolatban éppenséggel lenne mit kiadnom magamból, elmondani, miféle gondolatok, érzelmek generálódtak bennem a négy (vagyis inkább öt) félidő alatt, ugyanakkor viszont ezek a dolgok az események óta eltelt időben annyira szépen letisztultak, kikristályosodtak, hogy különösebb cikornya nélkül, a megszokott barokkos mondatszerkesztési hagyományokat hátrahagyva is érzékletesen tudom őket az elektronikus papírra vésni.

Lássuk csak a bányász-derbit!

Elmondtuk többször, többen, hogy ebben a szezonban két meccs az, ami igazán számít. Az egyik ősszel zajlott, a másik tavasszal, és mindkettőn a Dorog volt az ellenfél. Azt gondolom, ezt tudta jól a csapat is, azt, hogy nem csak nekünk, a csoportunk tagjainak, de nagyjából a többi 90 embernek is, aki még kijár, hasonló a hozzáállása és a prioritás-listája. De magának a csapattagoknak is, vagy legalábbis jó részüknek is így kellett éreznie mindenkitől függetlenül, hisz többeknek van közös múltja a megye másik nemzeti bajnokságban játszó klubjával. Ehhez képest ezen a két mérkőzésen írd és mondd, sikerült egy, azaz egy pontot szerezni és pontosan nulla darab gólt lőni. Engem azért ez egy kicsit zavar. Vagyis nagyon zavar. És különösképpen amiatt zavar, amit a meccs után tapasztaltunk mindannyian az omladozó lelátó-tákolmányt fedő szétmállott palatetőt tartó rozsdás tartóoszlopok tövében. Megmondom őszintén, nekem eddig különösebb problémám nem volt ezekkel a legénykékkel odaátról, felőlem teleirkálhatnak fórumokat bárhol, csinálják. Pingálhatnak szolidáris kiírásokat, tüntethetnek, mint a nagyok, leszarom. De azért azt mindenkinek szerencsés lenne észben tartania, hogy hol a helye és hányas a kabátja, és azt is, hogy ez a kérdés nem az interneten kerül megválaszolásra, hanem a valós térben. És nem is csak az alapján dől el, hogy mennyi zászlóval vonulunk ki, hány füstöt gyújtunk be és milyen magasra emeljük a kezünket a tapsoláskor.
Engem az erőszak nem vonz, nem éltet, nem érzem úgy, hogy azzal kellene bárki fölé kerekednem, hogy belehímzem az állába vagy arcának egyéb szabadon választott részébe a bütykeimnek a mintáját. Szurkolni, énekelgetni megyek, beszélgetni a barátaimmal, sört inni és nyerni látni a csapatomat. De azt is elfogadom, hogy vannak, akik ettől eltérő izgalmakat is meg szeretnek élni a zöld gyep körül, sokféle ember van. A lényeg: tudjuk magunkat definiálni. És ez, kedves barátaim most igaz ezekre a mutogató faszjancsikra elsősorban, de másodsorban magunkra is. Mert bizony, ha elmegyek idegenbe, és ezt nem a vendégszektor bejárata mellé parkolt autókkal teszem, hanem úgy, hogy az ellenfél városán kell végigvonulnom a meccs után hazafelé tartva, akkor legyen már bennem annyi tartás, hogy nem mutogatok és lóbálom a fityiszemet, csakis abban az esetben, ha utána ennek mindenféle következményét is fel tudom, vagyis fel merem és fel akarom vállalni. Persze az említett bebiztosított, vagyis azonnali, akadálymentes elosonás lehetőségét garantáló logisztikai felállás esetén sem gerinces cselekedet ilyet tenni, sőt, a gyávaság-faktor kijelzője akkor lengene ki igazán, de akkor legalább bele tudnék látni egy koncepciót, egy elképzelést. „Mutogatok, mert úgysem lehet bajom, szarjankó vagyok de az én bajom, de legalább tudom, mit csinálok”. De ez…
Ezek a sárcok még borzasztóan buták is.
És hogy magunkra vonatkoztatva miért említettem az önreflexió igényét? Azért, mert nekünk is meg kellene határozni végre, hogy kik vagyunk. Ha azok vagyunk, akik egy ilyen eset után megadják a vendéget elhagyó gittegyletnek, amit kért, vagyis a megrázott pofonfa termését, akkor ezt összehangoltan, megszervezetten, ésszel, a remélt és vágyott eredményt szem előtt tartva kell megtenni. Egységesen. Ha pedig nem, akkor séta haza. Partizánakciónak helye ha van is, értelme biztos nem. Persze, gyávák voltak, nem álltak meg, oké. Ha mutogatok, ha már megtettem, akkor legyen töketlenség nem megállni. De a töktelenséghez mindenkinek joga van. Csak épp elítélni nem szabad, ha egyszer a mi falloszunk sem hosszabb. Ha ugyanis az lenne, akkor nem csak várjuk, hogy megforduljon a pribékje, mután erre "megkértem" (idéztem). Mert ha engem felbosszantott valami, és azért revánsot akarok venni, akkor utánamegyek és revánsot veszek. Nem ők akartak móresre tanítani akárkit is. Ők szájhősködni akartak. Megtették. „Mi” meg ezért bebaszkodni nekik. Nem tettük. Ennyi a sztori. Nem beszélni,  pózolni kell, hanem cselekedni. Dönteni és cselekedni. Félmegoldások nincsenek.

Tököl meccsről.

Na, olyan már volt, hogy később értünk ki valahova, nem sikerült megoldani az időben történő érkezés egy ekkora országban bizony néha bajosnak tetsző problematikáját. De akkor tudtam a dologról előre, mert én is ott voltam a késők között. De olyan élményem a 16 év alatt most volt először, hogy időben ott voltam, ültem a lelátón a párommal, de bazmeg sehol senki. Én már épp kezdtem megfogalmazni a „lemondásomat” és azon morfondírozni, hogy miképpen alakítsam át úgy a blogot, hogy mikor valaki beírja a címet, csak ennyi jelenjen meg a képernyőjén: „KAPJÁTOK BE A FASZOMAT”, amikor egyszer csak befutott egy autó, „tele” jól öltözött arcokkal, és én egy kicsit fellégeztem. Mert ha az kissé mulatságos is, hogy egy órás úton is el tudunk késni, és kissé fájdalmas is, hogy ismét 2008 körüli létszámokat produkálunk (lsd. még „el vagytok ti kényeztetve a 12 fős túrákkal, nem tudjátok milyen volt Barcson meg Ajkán négyen”), de azért azt a csúfságot nehezen vette volna be a gyomrom, ha valamiféle leszervezett bojkott híre egyszerűen elkerült volna engem.
Aki meg mégis bojkottált, egyénileg, saját elhatározásból, vagy épp a Guiness Rekordok Könyvébe való bekerülésén dolgozott a „Világ leghosszabb költözése” elnevezésű kategóriában, az két dologról maradt le.

1.) A magyar mennyei bajnokságok (MB1 – MB3) mezőnyének legnagyobb össztömegű csapatáról (avagy én még ilyen sokat futó szumó-birkózókat nem láttam).

2.)


Ja, mellesleg igen szépek volak még a góljaink is... :)

Zárásképp a mottó és egyben az év poénja, Kertvárosból egyenesen Weichmichl-be: 

"Meccsre kéne járni, nem írogatni."

2015. május 8., péntek

Az utolsó

Mármint nem a szezonban, mert abban még lesz pár. De abban a (sajnos rövidke) sorban, ami az egy átlagos, amúgy semmirekellő harmadosztálybeli összecsapásnál egy szúnyogszarnyival többet érő párosításokat tartalmazza, idén mindenképp ez a végső darab. 
Csoportunk idén 16 éves, aminek nagy részét szerencsére vagy az első, vagy a másodosztályban töltöttük el, a Dorog meg ezen idő alatt pont nem nagyon tartózkodott épp ugyanakkor ugyanott, így a két klub közös múltjának a mi történelmünkkel meglehetősen szűkös a közös metszete, személy szerint egyedül az őszi, bojkottálós, napsütéses, szalag-kordonos erőlködést tudom emlékeimből citálni. Ettől viszont még tény, hogy mégiscsak a megye két legmagasabban jegyzett csapatáról beszélünk (ez egyben persze Komárom-Esztergom megye szegénységi bizonyítványa is), olyan klubokról, melyek sok nagy egyéniséget adtak már a magyar futballnak, de a világ labdarúgásának közvetlen elitjébe is többet. Emellett hasonló identitás, mindkettő a fosszilis tüzelőanyag felszínre juttatásáért olykor az életüket áldozó munkásemberek közösségének szellemiségéből nyeri mentális táplálékát.
Amit sajnálok, az csak a helyszín. Nagyszerű hír, hogy lesz "büfészolgáltatás" (remélem, hangosítás is), de meg kell mondjam őszintén, engem az előző ottani rendezvény színvonala egészen lehorgasztott. És most nem a játékra gondolok persze, bár az sem volt túl impozáns. Ám most eltekintve attól, hogy eleve nem értem, miért ott kell játszani és miért nem a saját műfüvesünkön, nem vagyok képes értelmem egyetlen működő algoritmusával sem feldolgozni, hogy miért nem lehetett gondoskodni normális (és normális helyre tett!) klotyóról, büféről, hangosbeszélőről, legalább egy kibaszott korlátfestésről, olyan dolgokról, amitől legalább egy megye egyes meccsen érezhettük volna magunkat. Mert idő éppen volt rá, készülünk már egy ideje erre az albérletre. Ami pedig a meccs végi kiürítést érinti, arról inkább nem írok egy sort sem, aki látta, nevethetett vagy sírhatott vérmérsékletétől függően. Egyetlen pozitívumként annyit lehet említeni, hogy ugyanazzal a nézőszámmal, amivel otthon hasítunk, itt gyakorlatilag telt házat teremtettünk :)

De elég a károgásból, mert nyerő szériában vagyunk, van értelmes célunk (én a dobogót annak tartom), amit el lehet érni, de nincs még zsebben, úgyhogy inkább próbáljuk kiélvezni a hátralevő hétvégéket, mert aztán egy ideig megint csak epekedhetünk ez után a borzalom után… :) 

És most már végre tényleg tessék félretenni olyan kifogásokat, hogy költözés, meg főzőverseny, meg szülinap meg babámfasza, ez az a meccs, amikor nincs kifogás. (Vonatkozik ez azokra, akik az országhatáron belül élnek :)

Vagy ahogy Béla nálam sokkal jobban megfogalmazta:


„Holnap játszik a csapatod a Doroggal. 24 fok lesz. Tele lesz a stadion. Ott lesznek a haverjaid. Mi mást akarnál csinálni? Mindenki a stadionba és hozz még egy embert!”

2015. április 18., szombat

Minicittá, miniposzt

Mivel rövidesen indulok megvédeni a várost azzal, hogy félresikerült Forrest-imitátorként rám nem jellemző módon labda nélkül futkorászok az Insula leporumon, ezúttal csak egy rövid, twitter-léptékű beharangozóval jelentkezem.

Ma délután az első helyezettel csapunk össze, amitől viszont megijedni nem csak azért nem kell, mert valószínűleg mindenkit le tudunk győzni ebben a mezőnyben, hanem azért sem, mert őket viszont már sikerült is, nem is kicsit.

Úgyhogy ahogy Béla mondta, papucsokat a Vágási Feri-jelmezekkel együtt félre lehet rakni, és szépen meg lehet indulni a helyszín felé.

Hajrá, Bányász!

2015. április 11., szombat

Ébresztő, haló!

Először is legfőképpen a csapatnak. Mert azért az mégsincs, méghozzá kurvára nincs rendjén, hogy a tavaszi 5 forduló alatt, vagyis az évad teljes egyharmada alatt írd és mondd nulla, azaz zéró, nyista, nyema, semmi, nuku győzelmet szereztünk. Igen, egy forduló nekünk kimaradt és csak négy meccsünk volt, de sajnos ez a tényen nem változtat. És ez bizony még akkor is kurva gyenge, vagyis kevés, mint Fideszben a jóindulat, ha azt már rég elkönyveltük, hogy a feljutás tekintetében megmaradt az esély, hogy a végrehajtásra kiszabott 3 éves időkeretet kihasználjuk, és nem fogunk mindjárt az elején szívrohamot okozni a város- és klubvezetésnek, akik nagyon valószínűleg pont jól elvannak azzal, ahol most vagyunk. De azért ennek a klubnak és ennek a keretnek akkor is kutya kötelessége lenne a dobogón végezni, ha hátrakötött kézzel, makkos cipőben kellene végigjátszaniuk az idényt. Nem tudom, hogy mi az, ami ilyen szintű mentális zavart okoz a fejekben, és azt sem, hogy miért nem tudják ezt a stábban sem, de itt lenne az ideje, hogy szépen magába nézzen mindenki, aztán beszéljék meg, hogy ki mire jutott, és mostantól kurvára csak a győzelmek rovatba kerüljenek strigulák.

Pajtikáim, haló, ez itt az FC Tatabánya, megvan? Ébresztő!

Másodsorban pedig ébresztő mindenkinek (már ha van még ilyen, de a teraszokon zajló diskurzusok alapján úgy tűnik, van), aki még mindig hisz a meséknek a stadionfelújtással kapcsolatban. Aláírták a szerződést, igen, láttuk a képeken, meg talajmintát vettek, igen, észrevettük a nyomokat, de én itt és most le merem fogadni akárkivel akármiben (oké, legyen mondjuk inkább egy sör), hogy akkor fog a mi stadionunkban villanyfényes meccsen kezdősípszó elhangzani, amikor a Bíró Péter bejelenti, hogy áttért az iszlám hitre…

Ugye emlékszünk, a legutóbbi hazai meccsen melyik pályát jelölték meg a következő otthoni mérkőzés helyszíneként, és mi volt az indok? És most hova megyünk ki fél ötkor?

Csókolom.


2015. március 21., szombat

Klásszikó

Isten látja lelkem, eredetileg nem ezt a címet szántam ennek a rövidke beharangozó bejegyzésnek, de miután az imént egyik "kedvenc" Sport TV-s makim szájából elhangzott a szó, nem hagyván felednem, mire is figyel a hétvégén a (biszem-baszom) futballvilág, személyiségem mélyén meghúzódó provokatív ösztönömnek ellenállni nem tudva kénytelen voltam felülírni kezdeti koncepciómat. Mert tudom ám, többségetek milyen gyengéd kapcsolatot ápol e terminus technicus-szal, főképp annak bizonyos időszakokban történő frekventált citálásához... :)

De a röhej az, hogy amint rügyet eresztett elmémben az elhatározás a titulusváltással kapcsolatban, rögtön rá is jöttem, hogy (bár leginkább szarkasztikus nézőpontba helyezkedve) akár a mi fellépésünkre is ráaggatható lenne a jelző. Már ha létezne ilyen jelző, persze. :)

Mert azért a laposiakkal megvívtunk már pár nagy csatát, sikereset és kevésbé sikereset, és nem csak a pályán, úgyhogy mindenképpen azon kevés bagázs közé tartoznak a jelenlegi csoportellenfeleink közül, akikkel jelentősebb közös múltunk van. S most tekintsünk el attól a mellékes ténytől, hogy ez csak a második csapatuk, mert a klub ugyanaz, márpedig minél lejjebb süllyedünk a posványban meg a nemzeti bajnokságok rangsorában, annál kevesebb olyan egyesülettel tudunk összefutni, akivel bármilyen módon is kapcsolódási pontot találunk a történelmünkben, viszont szükség van olyan eseményekre, meccsekre, párosításokra, amikre az évek ráraktak már némi patinát, kiemelve azt a soros megvívandó ütközetek néha monoton sorából.

Egyébként, csak hogy visszautaljak még egy gondolat erejéig a címadás rítusára, ez, ami végül felkerült a harmadik verzió volt a fejemben, az első ugyanis a "Másik Misleny" lett volna, mert emlékeim arról tájékoztattak, hogy itt sem nagyon nyertünk még soha. Csakhogy mivel emlékeim kb. annyira megbízhatóak, mint az Orbán-rezsim, és amiben egyedül biztos lehetek az csak annyi, hogy ezért az állapotért az illetékes szervem sejtjeinek heti rendszerességű pusztításával szépen meg is dolgozom, gondoltam jobb, ha mielőtt hülyeséget írok, ellenőrzöm az almanachokat. Ott pedig azt találtam, hogy a 2008/2009-es és a 2012/2013-as ligában is diadalittasan távozhattunk az egykori Arrabona területéről, így változtatni terveztem "Majdnem Misleny"-re.

Csak aztán jött ez a manus:

És akkor elnézést mindenkitől. Már másodszor. De ne csak én szenvedjek. :)

Délután 3-tól pedig jön a kárpótlás, és a visszavágás. Mert van miért. Hogy klasszikussal éljek:

"Egyszer valakinek bele kell szaladnia a késbe..."

Hajrá, Bányász!

2015. március 16., hétfő

Szurkoló vagyok...

...vagyis nekem soha, semmi nem lesz elég jó. Tavaly az volt a bajom, hogy a torkos borz hozzánk képes szomjas sivatagi pávián volt, annyit sikerült szájszervünket kevéssé kedvelt módon használnunk. Ehhez képest idén, még ha egy osztállyal lejjebb is vagyunk, de örülnöm kellene annak, hogy gyakorlatilag a teljes mezőnynél jobbak vagyunk játékban (mert most már, hogy minden ellenfelünket láttuk legalább egyszer, azt gondolom, ezt bátran kijelenthetjük), a pontokat is csak-csak gyűjtögetjük, néha nem is csak egyet, szóval lenne okom arra, hogy ha kifejezetten csak az adott bajnokságban mutatott eredményességünket veszem alapul, akkor a megkérdőjelezhetetlen előrelépés ürügyén lelkem napsugarak tündöklő fényében fürödjön, de valahogy egyelőre inkább csak egy borús, szemerkélő esővel gazdagított terepen hatol előre hétről hétre. Pont olyanban, amilyen a szombati időjárás is volt.
A kérdés az, hogy mégis mi a pék pélója okozhatja a fejekben azt a fajta dekoncentráltságot, indiszponáltságot, ami most már kurvára nem egyedi eset, de még csak nem is szerencsétlen módon többször előforduló, hanem markánsan kirajzolódó tendencia képében öltött testet. Ha nem is feltétlenül tavasszal, de az egész idényt vizsgálva mindenképpen, és most hirtelen a mosonmagyaróvári és az óbudai murik ötlenek fel bennem eklatáns példakánt, de azt is tudom, hogy ha kicsit megerőltetném magam meg visszanézném az idei eredményeinket, mindjárt találnék más tartóoszlopokat is ennek az érvelésemnek. Ez már több, mint balszerencse.
Ami csak azért jó, mert erre a faktorra nincs ráhatásunk (ja, de, szerencséje a jó csapatnak van, éljenek a közhelyek), viszont így, hogy meglátásom szerint olyan kiváltó okok játszanak szerepet, amiket lehet orvosolni szakmai eszközökkel, csak rajtunk, vagyis csak a stábon múlik, hogy lesz-e elmozdulás ebből a mostani stádiumból, melyben nagyon úgy fest, elfelejtettük, milyen a gyilkos ösztön birtoklásának érzete. Mintha olyan kistigrisek lennénk, akik már megtanulták, hogyan kell kifárasztani az antilopot, le is tudják bírkózni, megpaskolni a pofáját, de azt még nem tudják, hogyan kell átharapni a torkát...
Ismét hangsúlyozom, játékban semmi gondot nem látok, de ennyi helyzettel, amennyit idén kidolgozunk, szerintem 3 bajnokságot lehetne megnyerni. Persze a ziccerek hatékony kihasználása is a játék minőségének egyik jellemzője, innen közelítve lehet találni háromvonalas, súlyos hibát a performanszunkban. Egy ideje azért már járok mérkőzésekre, talán mondhatom azt is, hogy némi rendszerességet is viszek ebbe a tevékenységbe, ezért azt gondolom, hogy ha azt mondom, én még nem láttam olyat, hogy egy csapat egyetlen idény alatt ennyi és ekkora lehetőséget ennyire rossz százalékkal értékesít, az már jelent valamit.
De nekem, látjátok, ez sem elég. Szórakoztatóak a meccseink, izgalmasak, látványosak (mármint nem mindig a színvonal okán, de az ilyeneket többször nem mondom, talán elnézitek nekem a relativizálás elmaradását a jövőben, ti magatok is a magyar futball szereplői vagytok, mint én, tehát épp eléggé magatokévá tettétek már annak koordináta-rendszerét), csak ez már nem elégít ki. Idén nem. Idén győzelmeket akarok. Azért, mert képesek vagyunk rá. Tavaly kurvára kilógtunk a mezőnyből (mondjuk szerintem akkor sem annyira, amennyire az eredményeink mutatták, de ez más kérdés), idén viszont mindenkinél jobbak vagyunk. Csak most már lássam ezt pontokban is kifejeződni!
Amúgy meg idén már teljesen mindegy. Kiesni nem fogunk, és a tabella meg a realitások alapján feljutni sem nagyon, úgyhogy lehetne akár egy nyugodt, szép tavasz is ez az idei.

Na de nyugodt? Meg realitás? Ugyan már...! Hisz szurkoló vagyok! Érett tigriseket és feljutást, innentől kezdve csak győzelmet akarok látni!

Még valamiről had mondjak pár szót a végén. Teljesen jók a túrák, tök jó utazni, dalokat írni és gyakorolni közben, megnézni addig még nem látott létesítményeket, beszélni helyi arcokkal, akik elmondják, hogy régen Bányász-drukkerek voltak és Kiprich meg Csapó volt a kedvenc játékosuk, de a büdös nagy helyzet az, és remélem senki nem fog felhördülni azon, amit most mondok, de...

Én szeretek hazai meccsekre járni, szeretem a stadionunkat, szeretem, hogy otthon vagyunk. És nem, nem csak azért, mert minél lejjebb vagyunk, annál több libalegelőre jutunk el, a mi stadionunk meg még mindig, még világítás nélkül is bármikor magasan első osztályra alkalmas szintű. Kár, hogy pont most kell egy időre nélkülöznünk... Na, de annál jobb lesz a visszatérés.

Vasárnap meg ez ment a fülemben végig. Mikor lesz már szombat?!

2015. március 14., szombat

Ma győzelem, holnap poszt!

Legyen ez az ütemterv. Mert már felgyűlt bennem némi "anyag". Remélem, hogy a srácok lábában/fejében  meg a gólok toldosultak fel. De olyanok ám, amik három pontot érnek.

Mert megelégeltem a döntetleneket.

Ma győzni kell.

2015. január 17., szombat

?

Olyan szívesen írnék posztokat, tényleg... De minek??

Elhiszitek vagy sem, de én azt szerettem volna mindig is, hogy itt egy közösség legyen. Csoportunk van, azt láttuk, de hol van a hely, ahol virtuálisan, a nehéz, szezon közötti időben is lehet beszélgetni?