2017. március 11., szombat

Demo

demonstráció

1, bemutatás, szemléltetés;
2, felvonulás, tüntetés

A szó pontos jelentése a szótár szerint. A köznyelv többnyire a tüntetésekre alkalmazza, rövidített, címben is szereplő verziója általában hanganyag, videó, játék, vagy akármi egyéb bemutatójának aposztrofálásaként jelenik meg. És bizony ha a mai napra, az előttünk álló eseményekre gondolok, nem tudom nem azt érezni, hogy ennél találóbb "címe" nem is lehetne ennek a szombatnak. 
Miért is? 
A dolgok alakultak, ahogy alakultak, erre itt és most, ha már eddig nem tettem, nem fogok részletesebben kitérni. Az a bohózat, ami zajlik, már méltatlan a szavakra is lassan, persze ettől függetlenül élőben még fogjuk tárgyalni eleget. A lényeg azonban, hogy mindenféleképpen egyfajta új időszámítás kezdődik a tatabányai foci, és talán a csoport életében is, bár ez utóbbi remélem, hogy csak részben igaz. Mégpedig abban a részben, hogy ezentúl egy másik szövetség által szervezett másik bajnokság meccseinek leszünk látogatói, abban a tekintetben viszont bízom benne, hogy minden érintetlen marad, hogy - leszámítva ezt az átmeneti, viszontagságokkal teli fél évet - továbbra is rendszeres látogatói leszünk a Bányász focimeccseinek. 
Természetes módon kis csoportunkon belül is megoszlanak arról a vélemények, hogy most miképpen is értékeljük ezt az új állapotot. Ki-ki vérmérsékletétől függően másképp áll hozzá bizonyos részletkérdésekhez. Ez így van rendjén, ami történt, az annál azért mégiscsak fajsúlyosabb, semmint hogy teljesen egyformán tudja látni, gondolni, érezni mindenki. Egy dologban, mégpedig a legfontosabban azonban talán kialakult, vagy kialakulhat, a mai nappal véglegesen konszolidálódhat egy egységes megközelítés: 

A Bányász él, és a Turul Ultrái továbbra is mellette áll!

A sors, az élet már sokszor bebizonyította, mekkora rendező, most újabb példát adhat. Mert hogyan és mikor is lehetne mindezt jobban bemutatni, mint egy hibátlanul odatett túrával a kizárás hivatalos bejelentését követő első bajnokin? Márpedig az előjelek szerint pont most állnak úgy a csillagok, hogy egy ilyen kinyilatkoztatás súlyához méltó lészámot tudjunk produkálni, és minden egyéb körülmény is csak eme reprezentáció hitelességét szolgálja, gondolok itt például arra, hogy a sors iróniájaként egy tartalékcsapat ellen fognak szerepelni a fiatalok, amely ütközetek egy időben egyfajta íratlan tiltólistán voltak megjelenés szempontjából. 

Befejezésként pedig megpróbálom megfogalmazni, mi az, ami miatt, vagy ahogyan nekem sikerült feldolgozni a történteket, mert mindazzal együtt, hogy tényleg bízom a fent már említett egységes megítélés létezésében, biztos vagyok benne, hogy vannak még, akik ennek a folyamatnak még nem jutottak el erre a szintjére és küszködnek még kétségekkel. Nekik talán segítségükre lehet, ha végiggondolják eme tézist. 

Mi is a tatabányai foci? Mi is a Bányász? Egyáltalán, mi az, hogy "a" Klub? A klub jelentésénél fogva nem más, mint azonos érdeklődésű emberek közössége, akik rendszeres időközönként összejárnak hódolni érdeklődésük tárgyának. Ez pedig eredendően teljesen független attól, hogy egyébként a bürokrácia milyen bejegyzésekhez meg szabályokhoz köti a létezését ennek a csoportosulásnak. Ahogy az is teljességgel irreleváns, hogy ugyanez a jogrendszer mikortól tekint többé nem létezőnek egy társaságot. Ha ugyanazok az emberek ugyanúgy találkoznak, ugyanúgy együtt vannak és ugyanúgy egyformán gondolkodnak, közösséget alkotnak, akkor a klubjuk él. 
Most pontosan ez történik. A tatabányai fociklub ugyanúgy megmarad, azzal, ami most zajlik, nem változik meg a történelem sem, továbbra is legyőzte a Bányász a Madridot, továbbra is volt bronzérmes és ezüstérmes is a bajnokságban, kupadöntős háromszor, Szabó Gyuri bá, Kiprich és a többiek továbbra is a Bányász legendái maradnak, és így tovább. 

Ha pedig végképp nincs meg valaki jogi igazolás nélkül, annak azt mondom, a TFCE elődje, vagyis a TASK az ősi, 1910-ben alapított TBSC hivatalos utánpótlás egyesülete, vagyis sokkal több köze van az eredeti klubhoz, mint az idetelepült Sziget Foci Kft-nek, amit mellesleg az utolsó felelős, szurkolóbarát vezető, Horváth Győző neveztetett át Tatabánya FC Kft-re. 

A jelszó tehát továbbra is Hajrá, Bányász! Pyro bekészítve, induljon a mentalita félszezon első demonstrációja!

2016. december 24., szombat

Akkor is...!

Bár megkésve, bár túl a szentesti vacsorán és néhány Unicumon is, bár hónapokkal az utolsó bejegyzés után, bár alig néhány perccel csak éjfél előtt, de a hagyományt akkor sem vagyok hajlandó megtörni:

ISTEN ÉLTESSEN BENNETEKET DRÁGA BARÁTAIM, LEGYEN EGY OLYAN ÉVÜNK JÖVŐRE, AMI AZ IDEINÉL KEVESEBB IDEGSZÁLUNKAT ROMBOLJA LE!

És akkor itt szokott szerepelni egy kép, amit általában a google segítségével halászok a világháló teljesen irreleváns közegéből.

Na. Most nem, most más utat választottam.

BOLDOG KARÁCSONYT!


2016. október 29., szombat

Élt, él, élni fog

Újra meccs.

Ennek a normál "békeidőben" teljesen átlagosnak számító kijelentésnek most valahogy egészen más az íze, a zamata. Meg persze az érzés is, ami hatalmába kerít, ahányszor csak eszembe jut e tény, és ez a héten bizony elég gyakran megtörtént. Tény persze az is, hogy azokban a bizonyos boldogabb, kevéssé vészterhes időkben egy teljesen tetszőleges forduló, hétvége közeledtén is átjárt ugyanez a bizsergés, de most, hogy - remélhetőleg és minden bizonnyal csak átmenetileg - több problémával, nehézséggel küzdünk, mint egy átlagos honi egylet hívei (pedig mindenki másnak is van elég nyűge már pusztán abból a tényből fakadóan is, hogy magyar csapat lett a kedvencük), bizony ez az érzés még inkább felértékelődik.
Meg kell mondjam őszintén, talán valamivel jobban viseltem ezt a meccsmentes periódust annál, mint ahogy azt vártam magamtól előzetesen, de ebben azért főszerepet játszott az az igen-igen boldogságos és örömteli élethelyzet is, amiben épp most vagyok, amibe közel 4 hónapja kerültem. Mondhatom azt is talán, hogy ha már egyszer a sors (meg az önko, meg a pornómanó, meg még páran) ezt a forgatókönyvet akarta írni klubunk és brigátónk számára, akkor részemről alkalmasabb időszakban nem is tehetné. Hiszen jó eséllyel meccsre járási szokásaim így is, úgy is megváltoztak volna mostanában, viszont így legalább nem terhel az a nyomasztó érzés ráadásként, hogy sok lelátói kalandról, élményről kellett lemondanom.
De ez semmit nem változtat az alapálláson.
Ez így egy áldatlan állapot, ami nem tarthat örökké. Ezt a status quót záros határidőn belül fel kell számolni. Nincsenek illúzióim már és ezért nem hiszek abban, hogy az ez irányba történő elmozdulás érdekében bármit is tehetnénk ezen a meccsen, ettől függetlenül kutya kötelességünk, hogy a rendelkezésre álló szerény eszköztárunk felhasználásával mégis erre törekedjünk. Nagy valószínűséggel nem lesz elég vér a pucájában senkinek a helyzet okozói közól ahhoz, hogy ezt a meccset a helyszínen megtekintse. Ez csak addig volt sikk, amíg nem kellett semmilyen negatív visszacsatolástól, urambocsá komolyabb inzultustól tartani, amíg el lehetett adni a fb-profiloknak, hogy boldogság, vidámság van. Amióta ez nincs így, azóta már elég az eredményjelzőről Rómából posztolgatni és olaszul dicsőíteni a szín magyar csapatot.
De tudjátok mit? Talán sosem reméltem még annyira, hogy tévedni fogok, mint most...

Egy viszont biztos. Bármi lesz a vége ennek a szezonnak, én ezt a csapatot itt és most nyilvánosan megkövetem. Akkor is, ha több pontot nem szereznek, és akkor is, ha beigazolódik az, amit szezon előtt vizionáltam, vagyis végül tükörsima kiesés lesz a vége. Ezek a srácok gyakorlatilag pénz nélkül, kötyönökön élve is becsülettel hozzák az eredményeket, többet és jobbat, mint az várni lehetne, és ez még akkor is igaz, ha azért egy-egy komolyabb szégyenfolt is be-becsusszant. Csakhogy az sajnos realitás-ízűnek tűnt, ha túlzónak is egyben (gondolok itt persze Kaposvárra), viszont az, hogy ilyen körülmények között érkeznek a három pontok is rendre, mindenképp dicséretet és tiszteletet érdemlő moralitásról árulkodik. Ezért, bár lehet, hogy nem is kellene, de én mégis azt javaslom, azt kérem, hogy őket ne bántsuk ma sem, akkor sem, ha pusztán a játék képét illetően lehet, hogy lenne majd okunk rá. Akik többször voltak kint idén, mint én, azok pontosan tudják, hogy eddig sem a meccsek élvezeti értékéhez történő hozzájárulásuk volt az, amiért járt nekik a taps.

Lassan két hónapja jelentkeztem itt legutóbb digitális papírra hányt betűsorral, pedig éppenséggel volt, lett volna miről írni a klub körül történt események kapcsán. Hogy mégsem tettem, annak sok más, és legfőképp a fent már citált boldog, ámde az időbeosztást nagyban meghatározó mérföldkő mellett azért a legfőbb oka talán mégiscsak az apátia, ami a teljes nihil felé történő rendületlen masírozásunkat részemről körülölelni kezdte. És ez mindig félelmetes, mert nem tudni, van-e belőle visszaút. Pár hete Dani kérdezett valami olyasmit, hogy "de ugye nem fog teljesen szétesni az egész?". Akkor én magabiztosan azt mondtam neki, hogy nem, dehogy, az nem lehet, mert ennek a gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak már annál, semmint hogy ez bekövetkezhessen. De őszintén szólva arra nem tudtam volna válaszolni, hogy az egész meddig tart. És noha a mai nap még mindig nem a vége, de amikor azt érzem, hogy kurvára nem érdekel az időjárás, leszarom, hogy ki az ellenfél, azt is, hogy milyen osztályban játszunk, akkor tudom, még erősebben és még biztosabban, mint amikor Daninak válaszoltam, hogy akármikor is tárul elénk a visszarendeződés beköszöntének ajtaja, én ott leszek és veletek együtt fogok belépni rajta.

Kell ez az érzés, kell ez a társaság, kell a klub, kell a Turul Ultrái.

És megint, kellett egy zene. Még mielőtt gondolkodni kezdtem volna, hogy mi legyen, már be is villant, címe mellett néhány helyzetünkre mottóként reflektáló sora okán is adekvát.

2016. szeptember 2., péntek

Irány Skócia!

Lehet, hogy csak a múló idő sok mindent megszépíteni képes ereje teszi, de ha visszaemlékszem a legutóbbi hazai meccsünkre, akkor bizony még a vereség és a nyilvánvalóan vallatásra is alkalmas színvonalú játék, na meg a hazain ritkán látott alacsony csoportlétszám ellenére is inkább kellemes összképet tudok felidézni két héttel ezelőttről. Ahogy Béla nagyon találóan megfogalmazta, amolyan "skót negyedosztály" miliő uralkodott a stadion fedettjén, és ezzel a világon semmiféle probléma nem volt. Az eső és a köd - ahogy várhatóan szerencsére holnap is - ugyan hiányzott, de így is elég sok olyan faktor volt, ami miatt el tudom képzelni, hogy akár hosszabb időre is tanyát verjünk "odaát".

Mert ugyan a fiatalkorunk forráshiányos időszakának emléket állítani kívánó, kidolgozatlan partizánakciónk nem járt sikerrel (vagyis nem sikerült surranópályán, hátulról kostenlos bejutni), és a másodosztály óta nem látott mennyiségű pénzt kellett leszurkolnunk a jegyért, de cserébe volt hibátlan látószög, jó akusztika (az adott napon ez persze lényegében teljesen irreleváns volt, de akkor is...), az ospiti aktivitása monitorozásának optimális lehetősége (semmit nem csináltak), finom szotyi (köszi Béci), brusztolós, ámbátor látványos megoldásokat elvétve hozó játék, izgalom az utolsó percekig, vitatható, tizenegyes gyanús helyzettel, és... És még akartam írni ide pár dolgot, dehát na... Azért nem akarok átesni a ló túlsó, ráadásul nem is létező oldalára, kb. ennyi pozitívumot tudok felsorolni, de mindez, kiegészítve a kellő mennyiségű, minőségű és mélységű, szűkebb és tágabb pátriánk futball és nem futball vonatkozású témaköreit érintő beszélgetésekkel és az elmaradhatatlan rekeszizomtornával bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az olyan hétvégéknek is, amelyeken tudvalevő, hogy nem a hangszálak lesznek a legnagyobb igénybevételnek kitéve és a lábam sem kell, hogy elzsibbadjon, keblemet megfeszítő várakozásokkal fussak neki.

A holnapi pedig pont ilyen lesz, Bányász-nap, ami most, legalábbis meteorológiailag mindenképpen, egy igazi nyári szombat is egyben, várhatóan jó létszámmal, egységben, egy igazán nemes célért kiállva, ami jóval túlmutat három ponton...

Induljunk!




2016. augusztus 14., vasárnap

Régen még gőg, de ma góg

Axióma: A Tatabánya FC-nek szurkolok, azt szeretném, hogy jól menjen a csapatnak, hogy a történelme és hagyományai okán neki kijáró helyen szerepeljen, hogy a múltjához méltó dicső fényben ragyogjon. Mindenki, aki rosszat akar a klubnak, a szememben alávaló gazember.

Ha a következő sorok olvasása közben bárkiben kétség ébredne atekintetben, mit milyen indíttatásból, milyen lelkülettel, milyen érdekek által sarkallva, milyen értékek mentén írok, nyugodtan ugorjon vissza a kezdő bekezdésre. Ott vannak az alapok.

Azonban ettől függetlenül nem tudok és nem is akarok megkerülni néhány dolgot. Nem akarom senkinek a véleményét megváltoztatni (dehogynem...), de be kell vallanom, nem csak itt és most, nem csak ezzel a témával kapcsolatban, hanem az életben úgy un block zavarni szokott, mikor egymással össze nem függő dolgokat hozunk egymással kapcsolatba, valamint amikor az éremnek azt a bizonyos másik oldalát nem vagyunk képesek észrevenni. Mert bizony van, mindegyiknek.

És most jönne az a rész, amikor hosszasan kifejtem, hogy miért és hogyan és miképpen. Napok óta gyűlik bennem az ezzel kapcsolatos gondolati anyag, amit amolyan terápiás, feldolgozást elősegítő folyamatként magamból kiadni szándékoztam, de a helyzet az, hogy mire idáig, a szerkesztő felületig jutottam, nagyrészt kiadtam magamból mindent az fb-n a vonatkozó bejegyzések alatt elsősorban Levivel folytatott diskurzusunk során megfogalmazottak formájában. Nagyjából azokat tudnám ide bemásolni, de aki tudta és akarta, úgyis olvasta, aki meg nem, ezt se tenné. 
Persze lehet, hogy csupán az apátia kórságát terjesztő moszkitó fosott bele valamelyik mai sörömbe, de egyszerűen azt érzem, hogy a belenyugvás gonosz démona itt szűköl mellettem, és bizony egyre kevésbé zaklat fel az éppen zajló folyamatok iránya. Valószínűleg ez azért van, mert volt idő felkészülni rájuk, nem tudom. Mert azt, ami most van, azt az áldatlan állapotot, amiben jelenleg senyved klubunk, pontosan elő lehetett vételezni, és nem pusztán a tavaly szeptemberben elindult talján hódítás kezdetén, hanem annál már jóval-jóval korábban. Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom (ez nem túl hosszú idő persze történelmi távlatokban), sosem volt hosszabb időn át biztos a helyzetünk. A különbség csak annyi, bár ez nem elhanyagolható, hogy mindeközben hol az első, hol a másod, legutóbb pedig a harmadik vonalban játszott mérkőzések övezték létünk instabil mivoltát. A tavaly szeptemberi módszerváltás idejében sem lehetett tartós reményünk, tudtuk, tudnunk kellett, hogy mi lesz. Be is következett. Ami volt, mindazonáltal ajándék, láttuk, amit láttunk, ezt már senki nem veheti el tőlünk, és ezt nem is fogjuk elfelejteni soha. És bizony gaz, átkozottul gaz minden olyan felelős városvezető, aki az általa irányított település egyik legnagyobb társadalmi értékének, egy gazdag történelmi hagyományokkal, sportsikerekkel övezett múlttal rendelkező egyesületének fennmaradásáért nem tesz meg minden tőle telhetőt, de ettől még tény, a jelen helyzetben nem ők az egyetlen, talán nem is a legnagyobb hunyók. De ahogy Levi nagyon helyesen megfogalmazta, nem is az a lényeg, ki a hibás, és miért elő ez a helyzet. A kérdés az, mi lesz majd, ha újra döntéshelyzet lesz. 
Csak sajnos erre meg tudjuk a választ. Annyiszor és annyian néztek már hülyének minket, hogy az illúzióink immáron megszűntek létezni. 
Nem, nem temetem a klubot. FC Tatabánya lesz. Mások is túléltek már ilyesmit. Lényegében ez az élet rendje. Gázszerek feltűnnek, Felcsútok jönnek, Nagykanizsák, Ózdok, Komlók, Tatabányák mennek. Tulajdonképpen az érdekes inkább az, hogy ilyen sokáig bírtuk. De lesz foci továbbra is Tatabányán, és remélem, mi is kint leszünk. Megyünk is majd, ahogy eddig, és ezentúl sem az eredmények lesznek azok, amik miatt elindulunk a hétvégén. Csak eddig néha, ha csak pszeudo-szinten is, de valami kis szenvedély-szerűséget át tudtunk élni, meg tudtunk érezni. 
Ezen újabb arculcsapás, a tényleg történelmi mélységbe való zuhanás után ezt már nagyon nehéz lesz újra megtalálni. 

Persze lehet enélkül is létezni. Csak nekünk eddig sohasem kellett... 


2016. augusztus 4., csütörtök

"Élvezd, amíg van mit"

Ezen bejegyzés beklimpírozása megkezdésének bár az oka az, hogy a héten most gyűlt össze először és várhatóan utoljára minden ehhez szükséges erőforrás (ihlet, idő, gondolati anyag), azonban ettől függetlenül szimbolikus jelentőségű is egyben, hiszen az előző bejegyzésben már citált, kevéssé örömteli, ámde annál ismerősebb momentum, vagyis a nemzetközi, nota bene valódi labdarúgás tőlünk távoli galaxisában tett adott évi alacsony röppályájú szárnyalásunk utáni landolás épp pár perccel ezelőtt lépett túl utolsó stációján, vagyis minden adott ahhoz, hogy a pannon bőrkergetéssel kapcsolatos folyamatok felé fordított figyelmünk minden rezdülését a hazai bajnokságok belterjes bohóckodásának irányába tereljük.
Mégpedig azon belül is az egyik, de semmiképp sem a legmélyebb szint felé, hisz ha valaki, mi már csak tudjuk, hogy mindig van lejjebb, még akkor is, ha új régiók megismerésére, felfedezésére 2014 ősze óta nem volt alkalmunk. Nos, a jelek szerint egyelőre (még) most sem lesz, bár igaz, ami igaz, a napot ildomos annak nyugtával dicsérni csak, másképpen szólva amíg nem vágtunk neki a küzdelemsorozatnak, egészen bizonyosak nem lehetünk abban, hogy tényleg csak jövőre fogunk megismerkedni Középfölde mezőnyével. Akkor viszont menthetetlenül át fogunk esni ezen az aktuson, és ez csak akkor alakulhat másképpen, ha addig megszűnünk, és a világon senkivel nem fogunk már megismerkedni többé a pályán, amire ugyan sansz biztos van, de annyira még az én pesszimizmusom sem kiapadhatatlan, hogy a város totális felszámolást megakadályozni célzó szándékában ne legyen bizodalmam. 
Kíváncsiságból (na meg azért, mert élvezem a tevékenységet) kicsit visszaolvasgattam a blog anyagában, egész pontosan arra voltam kíváncsi, milyen érzésekkel vágtam neki az előző szezonoknak, milyen gondolatokat szórtam akkor képernyőre felvezetés, beharangozó gyanánt. 

Ezeket találtam:

Az utolsó Nb II-es szezon előtt - 2013/2014:

Az új éra beköszöntének első idénye - 2014/2015:

A teljes bizonytalanság időszakában - 2015/2016:

Akinek nincs érkezése végigolvasni, annak szerénytelenség nélkül összefoglalom a lényeget: a jelek szerint elég jól rá tudok érezni arra, mi várható a következő 10 hónap 30 fordulójának eredőjeként. Persze ezt nem a fenti jóslatom valósággá formálódási valószínűségét megerősítendő említem, hiszen ahhoz, hogy lássuk, fenti szcenárió körülbelül annyira reális, mint hogy a nap holnap reggel fel fog kelni, nem kell különösebb látnoki képesség. Sokkal inkább akarok arra utalni, hogy ahogy korábban, azokban az időkben is, amikor sok jót a pályán szintén nem remélhettünk, bízhattunk és bíztunk is abban, hogy mindettől függetlenül azért lesznek pillanataink az idényben, amikre szívesen fogunk visszaemlékezni később. Lett is, mindegyik évben. Ha egy Vasas elleni hazai győzelem az utolsó pillanatokban, akkor annyi, ha Stefalotti nagyatádi edzői debütálása, akkor annyi, ha pedig egy talján legenda pályafutása utolsó momentumainak szemtanújává válás, akkor amannyi. 
És hogy lássátok, számomra az írás olyan, mint egy emulzió elkészítése, a látszólag oldhatatlan metériám, a pesszimizmusom teljesen fel tud oldódni a várakozás bizsergésében, a végére elmondom, mitől lesz ez a szezon különböző, jelentős mértékben eltérő a 2013/2014-estől, vagyis az utolsó olyantól, ami a zöld gyepen mutatott sikerességet illetően viszont nagyon is erős analógiát mutatott az előttünk állóval. 
Egyrészt attól, hogy ami történni fog, arra az előjelek alapján prímán fel tudunk készülni, míg akkor csak sejtettük, most pontosan tudjuk, hogy ki fogunk zuhanni a picsába, és ez az év egyfajta bemutatóként, felvezetésként is szolgál majd számunkra a megyei színvonalat illetően, mégha sajnálatos módon csak a mi csapatunkat illetően is, fájó ugyanis, hogy ellenfeleink többsége azért egy Nb III-es nívót hozni fog ellenünk. Mi viszont abszolút építjük a jövő csapatát, a megyei játékosokból felépített játékoskeretünk eklatáns bemutatót tart majd abból, mi is az eltérés a két osztály között. 
A másik ok ennél is prózaibb: nem fogunk tudni annyi negatív energiát termelni (mégha bizton állíthatom, azért meg fogjuk próbálni), ugyanis ahhoz a legtöbb esetben kell egy célpont is, akire vagy amire ezt ráirányíthatja az emberfia, most viszont e tekintetben kikerült a lábunk alól a talaj, ugyanis a helyzetért tetszik vagy sem, nem lesz kit szidni... 

A játékosok? Tudják, amit tudnak, és azt biztos vagyok benne, hogy hozni is fogják... 

Massi? Persze ködösített, persze félrebeszélt, dehát azt pontosan tudtuk tavaly szeptemberben, hogy ennek ez lesz a vége, hogy ennél többet ettől várni nem lehet. Ami azt illeti, így is több jött ki belőle, mint amennyit reálisan el lehetett képzelni. Nincs, nem lehet épeszű érdeke csinálni ezt az egészet, pénze meg sosem volt hozzá.

A város? Ja, ez még szóba jöhetne. Áramlik a pénz a magyar fociba, az adófizetők, a mi pénzünk, mindenhol, csak itt nem. De ez kérem közpénz, olyan pénz, ami jobb helyre is mehetne. Mindezt úgy, hogy az egészre kb. a lőtéri vak kutya nem kíváncsi. Akkor biztos, hogy helyes hibáztatni azt a testületet, aki az ész mentén megfogalmazott érvek alapján azt mondja, nem asszisztál a léggömbök eregetéséhez...?

Cikornyás lettem, bocsánat, nézzétek el nekem. Valójában elég lett volna annyit írnom, hogy amit szeretnék, amit várok csak annyi, hogy minden ellenfelünknek egyenes gerinccel elmondhassuk 90 percen át:



2016. július 24., vasárnap

Megye? Megy-e?

Rég nem jelentkeztem itt, és most sem leszek hosszú. Pedig történt egy s más a Sport utcában lejátszott MTK-fakó elleni meccsünk óta, melyen a pár évvel ezelőtti thaiföldi utam óta először láttam élőben igazán hiteles harcművészeti bemutatót. Lepörgött életem leghosszabbként megélt szezonja, volt egy Eb, ahol kaptunk egy kis ízelítőt abból, milyen is lehetett volna az elmúlt harminc évünk, hogy aztán ezen hét csütörtökére az sors anesztesének utolsó infúziócseppje is felszívódjon vérünkből és ismét éber állapotunkban egy jó mélyet szippanthassunk a magyar klubfutball húgyszagú mocsarából.
Most azonban inkább a szűkebb pátriánk fociéletének környékén (nem) történtekről kívánok pár szót ejteni.
A tavalyi év egyes időszakában a megyei szereplés lehetőségének toposza gyakran látott vendég volt a lelátókon folytatott beszélgetéseink során. Most nem mondom, hogy akkor ezt kizárólag az aktuális események okozta pillanatnyi elkeseredés valóságot elferdítő mivolta váltotta ki, azt viszont állítom, ilyen valós, ilyen közeli, ilyen húsba markolóan életszerű még sosem volt az első negyedik vonalban játszandó ütközetünk víziója. Feljutásról beszélnek még mindig a vezetésben, pedig a kérdés számomra egyelőre inkább az, hogy vajon a Leicester tavalyi bajnoki címe, vagy a mi jövő évi bennmaradásunk számítana-e nagyobb csodának. Szavak vannak, lózungok repkednek bőszen, de egyelőre semmi más. Két kérdés mindenesetre erősen foglalkoztat engem.
Az első, hogy Pepét vajon mivel győzték meg, vajon mi az, ami őt itt tartja? Tegyük fel, hogy megkapja a pénzét, na de szakmai hiúság az smafu? Mert ebből jól nem jöhet ki, az biztos. Persze lehet, hogy erre a kérdésre egyszerűbb a válasz, mint sejteném, hisz ugye dolgozni muszáj, és az ember azokból a lehetőségekből tud válogatni, amiket felkínálnak neki... (Én már csak tudom.)
A másik kérdésem viszont némileg akadémikusabb. Úgy szól, hogy vajon mi a faszért kell a fészbukon olasz nyelven ajvékolni annak, aki teljesen jogosan, és kulturált hangnemben fel vagyon kérdezve? Vajon mi az, amit mentségére fel tud hozni azon kívül, hogy idén még nem igazolt külföldi állampolgárt? Vajon tényleg a fejéhez kell vágni az istenadtának, hogy aggódni mer csapatáért, mert fél attól, hogy azok után, hogy valaha még az első osztályban szerzett érmeket és a nyugati profi klubok felett aratott győzelmeket ünnepelhette, most várhatóan végig kell néznie, ahogy szeretett csapatára az Nb3-ban fognak haute couture-zakókat varrni?

Nem tudom, őszintén szólva nem tudom, kell-e nekünk, szükségünk van-e nekünk erre az előttünk álló idényre. Mármint ott, ahol azt a tervek szerint tölteni fogjuk. Mert meccsek persze kellenek, de én még emlékszem a 2013/2014-es szezonra, de az akkor szerzett élményeket nem igazán sírom vissza. Félek, hogy lassan elő lehet venni egy rég nem látott drapit, meg egy dalt bizonyos cipőkről és testvarratokról.

Ne legyen igazam.