2014. december 31., szerda

Rekordév rekord-évzáróval

Bizony, ez az év több szempontból is csúcsot jelentett a csoport eddigi fennállása során, igaz, a több közül most csak kettő jut eszembe, de ez is pont elég a bejegyzés címének hitelességéhez. :)
Még sosem volt olyan a gruppó létezése óta, hogy egészen a harmadosztály mocsárbűzös mélységéig süllyedjen a csapat... Ez persze egyáltalán nem olyan előjelű csúcsdöntés, amire valaha is vártunk volna, ám sajnos ettől még tény, ennyire alsó ligában még sosem futottunk neki ősznek, ám egy valamit lehetett tőle várni: hogy bebizonyítsa, számunkra teljesen mindegy, hogy első-, másod-, harmad- vagy akárhányad osztályba is szerzett indulási jogot a klub, a mi létszámunkra, utazási hajlandóságunkra és összetartásunkra ez semmiféle hatást nem tud gyakorolni. Persze nem gondolom, hogy bárkiben is bármiféle kétség lett volna ebben a tekintetben, mindenesetre simogató melegséggel tölti el lelkemet, hogy fentiek újabb igazolást nyertek olyannyira, hogy például a 'Füredi szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legnagyobb létszámú túrája volt.
Persze, ahogy egy év korrekt értékelőjében illik, a pozitívumok mellett beszélni kell a kevéssé lélekemelő pillanatokról is, vagyis arról, hogy a fent említett, újabb bizonyításra várt tényezők közül az egyiket illetően, ugyan csak ideig-óráig, de támadhattak bizonyos kétségeink. Igen, a dorogi meccs körüli attitűd-differenciáltságra célzok, mely létezésünk nagy hatásfokú mételyezővé is válhatott volna, és kár lenne tagadnom, a maga idejében úgy éreztem, az is lesz. De nem lennénk mi azok, akik vagyunk, ha ennek nem épp ellenkezője történt volna, vagyis a tanulságokat levonva, morálisan megerősödve, a kohézió szintjét egy még magasabb szintre emelve haladtunk volna tovább.
Mely továbbhaladás idei zárófejezete 4 nappal ezelőtt, a minden eddiginél nagyobb létszámú, bizsergetően barátságos hangulatú évzáró vacsorában csúcsosodott ki, amit ezúton is köszönök mindenekelőtt Bélának, aki megszervezte, összehozta, koordinálta, moderálta, és utána mindenkinek, aki rászánt az életéből pár órát, hogy ott legyen. Valahányszor, amikor az aktuális évi év végi (vagy eleji) estebédre tartok, átfut az agyamon, hogy mennyire örülök annak, hogy ez a rituálé a mi kis gengünk életében ilyen fixen beépült az szokások közé, de azt gondolom, az idei volt az, ami után a legtöbb vidámság és emelkedettség áradthatott szét mindenki érzéseiben, lelkében. Köszönöm egyúttal a lányoknak, asszonyoknak, feleségeknek, barátnőknek is, akik szintén bevállalták és eljöttek, és így esélyt adtak maguknak arra, hogy lássák, nem az ördöggel megy cimborálni szeretett uruk hétről hétre. Bízom benne, hogy ha nem is minden hétvégén, de talán az eddigieknél gyakrabban fogunk közülük is viszontlátni minél többet a jövőben.

Ha másért nem, akkor azért, mert több ilyen, meccsen kívüli programot tudunk gründolni. Munka, egyéb hobbi, család, sűrű hétvégék, más barátok, tudom, tudom, hogy utópia, de én meg már csak ilyen ábrándozó gyerek vagyok. Bocsássátok meg nekem. De mikor tegyem, ha nem az új év, az új remények eljövetelének küszöbén állva, nem igaz?

Megragadva hát az alkalmat, kívánok mindannyiótoknak boldog, sikeres, tippmix-szerencsében bővelkedő, de mindenekelőtt egészségben gazdag új évet!

Mára pedig jó mulatást, ne feledjétek: buzi, aki nem iszik!

 

 Ja, és az év nem zárulhat enélkül: BUZI MLSZ!!


2014. december 22., hétfő

Ünnepi kommentfogó

Igen, ez már a karácsonyi poszt, kicsit hamarabb, mert nem valószínű, hogy lesz módom később, de még a pöttöm Jézus eljövetele előtt brígölni egyet. De nem csak e tekintetben rendhagyó a bejegyzés. hanem szerkezetében is, ugyanis most nem lesz karácsonyi vers, amit sosem fejből pötyögök be, hanem a google barátomat segítségül hívva találok meg máskor.
Ehelyett most 3 különálló tartalmi részből fog állni az írás, melyek közös jellemzője, hogy mindegyik kapcsolódik a közelgő eseményhez.

1. Az első részben szeretném mindannyitoknak megköszönni az idei évet, kezdve a veronai kirándulástól (ugye lesz ilyen, vagy ehhez hasonló jövőre is?) a tavasz szenvedéseiben való közösségvállaláson és az őszi élménytúrákon át egészen a leendő 27-i évzáró vacsoráig, összességében szerintem kalandos, tartalmas évet zárunk. Lesz majd Év Túrája szavazás megint, meg majd értékelgetjük, boncolgatjuk az évet, márciusig lesz rá módunk. :)

Kívánok egyúttal mindenkinek békés, meghitt, szeretetteljes ünnepeket, sikeres, egészségben gazdag boldog 2015-öt!


2. Ebben a részben a régi hagyományokat megidézve a vizualitással összefüggő receptorokat próbálnám ingerelni szigorúan kitartva a tematika mellett.

Egészségetekre!
Mikulás-jelmezek


3. Befejezésül pedig, mert a zene mindig aláfesti, sőt, ha kell, meg is csinálja a hangulatot, hallgassátok meg azt a karácsonyi mixet, ami nálam az advent slágere volt, idén ezt hallgatom a legtöbbet. A mennyből az angyal nincs benne.

 

2014. november 19., szerda

Cseppet ambivalens

Beiktattam egy új modult az oldalra főként annak apropójaként, hogy szerettem volna megtudni, hányszor használtam eddig az "ambivalens" szót a blog több mint 5 éves élete alatt. Vagy a funkció szar, vagy rosszul emlékeztem, de nem dobott egyetlen találatot sem. Azért nem veszem ki az egységet, mert ennek segítségével bármikor vissza lehet keresni egy-egy posztot, ha éppen valakinek kedve támadna olvasgatni a régi sztorik között. (Én olyan kis perverz vagyok, hogy mintegy szellemi önkielégítésként ezt meg szoktam tenni. S hogy ezen célom eléréséhez képes vagyok saját korábbi szóhányásaim böngészéséhez folyamodni, az pedig nagyképűségem mértékéről is árulkodik.)
De visszakanyarodva a bevezető gondolathoz, azért szerettem volna látni, hogy hányszor citáltam eme jelzőt, mert kíváncsi voltam, mi mindent tettem meg érte, hogy elcsépeltté, üressé, közhelyessé tegyem. Ugye a keresőmotor szerint szerencsére semmit, ami azért jó, mert ha valamikor, most aztán igazán szükség van rá, ha plasztikusan akarom leírni azt, ami az elmúlt hétvégével kapcsolatban bennem él, és a napok múlásával egyre terebélyesedő testtel próbálja kitölteni elmémnek a múltban történtek elraktározására fenntartott üregeit.
Mert mi is történt?
Az egyik oldalon valami észérvekkel meg nem magyarázható okból maga a meccs számomra élvezetes volt, nem is maga a futball persze (néha még az is), de az egésznek a hangulata, hogy emberek voltak hazai oldalon is, hogy létszámrekord-közeli állapotban voltunk mi is, hogy szép idő volt, hogy énekeltünk, hogy nevettünk, sokat, hogy szép nagy volt a rántotthús (bár csirke...), hogy az egész létesítménynek minden lepukkantsága és igénytelensége mellett mégis volt valami jó értelemben vett ódon miliője, a dicsőbb múltból táplálkozó szerény méltósága, egyszerűen számomra az egész egy olyan masszává állt össze, amit élvezni tudtam, és ami egyike azoknak a benyomásoknak, amik miatt azt mondom, életem végéig futballmeccsekre fogok járni. Mindig.
És milyen szép lett volna ezt az egészet megkoronázni egy laza, vagy egy szenvedős, egy sokgólos, vagy egy épp kicsikart, egy bármilyen módon megszerzett győzelemmel... Meg is volt rá minden lehetőségünk, amit persze nem kisorsoltak nekünk, hanem megdolgozunk érte, de ugyan, mi a szart ér meccsenként tucat helyzet, ha a végén a szívlapát nyomával a hátunkon távozunk...?
Ők tavaly a negyedosztályban, mi a másodikban. Kemény, ugye?

Na, hát így vannak nekem szélsőségesen ambivalens érzéseim a múlt szombat kapcsán. De érzéseim vannak. Ez is valami a tavalyi után. És tudjátok mit? Én nem sietek sehová. Szeretem a harmadosztályt.

Jó ez a csapat, aranyosak, jópofák, tetszik, de a télen a fejekben kurvára rendet kell rakni. Majd később (csak hogy maradjon mondanivaló a szünetre is) kifejtem, hogy szerintem hol is van a gond.

S mivel az előbb nem biztos, hogy szegényes eszköztárammal kifejezően le tudtam írni, milyen miliőt is árasztott felém az egész létesítmény, s ezen is keresztül az egész esemény, mint sokszor, megint a zenét hívtam segítségül, hogy átadhassam nektek szubjektumom által generált lenyomatot.




2014. november 14., péntek

Stefi, ez még pénteki!

Csak egy pár mondatos off, amit az élmény és a téma frissessége miatt nem hagyhatok ki. Bár a tudatom a már többször vázolt okok miatt némiképp hasadt állapotban volt a kezdő sípszó előtt, és nem voltam teljesen biztos érzelmileg sem a dolgomban, azért a nagyobb helyzeteknél kiderült, hogy az ősi, zsigeri ösztönök és legmélyebb emóciók nem írhatóak felül még évtizedes arculcsapások által sem. Igen, persze, hogy a saját ziccereinknél bosszankodtam, mikor kimaradtak, és nem a finneknél... És emígyen persze, hogy felkiáltottam az Öreg fejesénél, de ezt az egy mondatot akkor is le kell írnom:

A magyar foci jelen állapotának legadekvátabb jellemzője és egyben legtragikomikusabb eseménysora az maga a gól stadionbeli ünneplése, az egész közvetítés attitűdje és végkicsengése volt. Mert ezek mind pontosan megmutatták, milyen mélyen is vagyunk. A finnek legyőzése után sugalltak alapján gyakorlatilag majdnem azt hittem, hogy kijutottunk az Eb-re...

Na és akkor a lényegről is kicsit, merthát engem valahogy mégiscsak jobban, sokkal jobban érdekelnek a szombatok, a nemzeti bajnokság harmadik vonalának nyugati történései. Viszont jó ideje, a számomra fekete péntekké minősített október 24-e óta nem jelentkeztem ezen platformon gondolataimmal, amit legnagyobb örömömre néhányan szóvá is tettek már. :) Akkor azt mondtam és teljes bizonyossággal úgy is gondoltam, hogy a csoport abban a formában, ahogy addig volt, megszűnt létezni. Persze nem gondoltam és nem is reméltem, hogy ez abszolút értelemben is igaz lenne, hogy ne utaznánk többet, hogy ne lenne kint drapi, de a szellemiségben törést vizionáltam. Aztán persze mint mindig, néhány gondolkodással töltött nap és éjszaka ezúttal is finomította, árnyalta, cizellálta az elsőre a hozzám hasonlóan heves vérmérsékletű fazonokban kialakuló szélsőséges véleményt, de leginkább az tett jót a lelkemnek, hogy egy héttel később a feldolgozásban rendelkezésemre állt az az eszköz, amit leginkább szeretek használni: a kibeszélés. Béci barátom mondatát sohasem fogom elfelejteni (és a hangsúlyt sem, de azt itt nem lehet megjeleníteni): "Teki, attól még nem szűnt meg a csoport, hogy te azt mondod." Aminek egyrészt akkor, abban a pillanatban is teljesen világos volt az igazságtartalma, másrészt emlékpolcaimon való örökbérletének megváltásához ironikus kulisszát adott az addig sohasem látott mélységbe zuhant aktuális létszámunk, melyhez az idézett diskurzus protagonistáin kívül az örökifjú Gida járult még hozzá a maga egy főjével. Igen, természetesen később többen lettünk. Irreleváns mellékkörülmény. :)

Ezt a dolgot azért bátorkodtam részletesebben kifejteni, mert elég magabiztosan jellemzi azt az érzésegyüttest, ami bennem ezen szezon közben gyakorlatilag az eleje óta él, és melynek jelzőjeként talán az ambivalens vagy az eklektikus szó lenne leginkább citálható. Számos igen pozitív és majdnem ugyanennyi annak kioltására törekvő negatív élmény. Szép sikerek, jó túrák, közösségnek kinéző csapat, szimpatikus edző, vállalható koncepció, látványos támadójáték, régi-új arcok feltűnése, de ugyanakkor arcpirító, történelmi vereség, váratlan betli, érthetetlen kapu előtti balfaszkodások sorozata, lelátói egységbomlás, negatív létszámok, MLSZ-büntetés, klubvezetés, melyről nem tudod eldönteni hogy teljesen naiv, bájosan szentimentális vagy botrányosan inkompetens-e, régi arcok megbízhatatlanná válása, szóval van itt mindenből bőven. 

Egy valami nyilván nagy bátorsággal kijelenthető: ebben az évben sem unatkozunk. 

És kérdem én: hát kell ennél több? Nem ez a lényege az egésznek?

Óbuda, jövünk!



Ui: Stefikém, bár tudom, hogy a lényeget illetően, vagyis, hogy látod-e a soros meccs előtt vagy sem, nem sokban különbözik a péntek éjjel a szombat délelőttől, de azért reméltem, hogy ez a kis különbség is számít tán, és leginkább a te kedvedért siettem kilőni az éterbe ezt a 3308 karaktert. J

2014. október 24., péntek

"A Bányász kék-fehér"

5 perccel ezelőttig nagyon pozitív várakozásaim voltak a szombati nappal kapcsolatban, de aztán jött egy sms Bélától. Nem akarom erre a témára kihegyezni ezt a posztot (és nem azért, mert nem fontos téma, hanem azért, mert ennek itt és most nem erről kell szólnia), de néhány gondolat erejéig muszáj leragadnom. 
A problémákat, az ügyet értem, érzem, én is a magyar lelátókon élem a hétvégéimet, én is gondolkodó embernek tartom magamat. Azzal is maximálisan azonosulok, hogy bármilyen ügy mellett kiállni, mely közösségeket sújt, csak közösségileg lehet, egységesen. Épp ezért vetem meg magam is azokat pl., akik a szkennelés elleni akciókban nem állnak be a sorba, még akkor is, ha nem értek egyet a tiltakozás módjával és pontosan még az elvi hátterét illetően is akadnak fenntartásaim. Szerintem ha az az érdeke az ellenfélnek, hogy kinn maradjunk, akkor nem jó fegyver azzal előállni, hogy kinn maradunk, önszántunkból. De ha egyszer van egy központi döntése a közösségnek, hogy ez van, akkor ezt "kell" csinálni, nincs mese. Itt nincsenek egyének. De fontos kihangsúlyozni, hogy egy ilyen fajsúlyos kérdésben viszont mindenképp szükség van arra a bizonyos központi döntésre, mert a meccsre járással kapcsolatban az, hogy megyünk meccsre vagy nem, gyakorlatilag a lehető legnagyobb, minden alapot meghatározó kérdés. Nincs ennél fontosabb princípium. De aki a meghozott állásponttal szembeszegül, már nem tagja a közösségnek többé. És minél több ilyen egyén van, az ádáz szörny, a hatalom annál inkább kerül közelebb céljához: a közösséget bomlasztotta, szétszedte. Ennél nagyobb veszélye nincs ennek a most zajló folyamatnak. Kihal a szellemiség.

Azt hittem, nálunk más lesz, mi kivételek vagyunk, és nem csak azért, mert kevesebben vagyunk, hisz ennyi embert sem könnyű egységgé formálni, pláne, hogy igen különböző vérmérsékletű és ideológiájú emberből áll. Inkább azért hittem ezt, mert eddig úgy tapasztaltam, hogy itt másképp mennek a dolgok, talán az alapértékekből fakadóan.

És akkor most ér az öklös az állcsúcsomon, hogy nem, a Deákné vásznának szövetdarabkájaként lógok a kerítések mellett évek óta. 

Gyerekek, hét közben Béla írt egy sms-t, hogy kötelező meccs van Dorogon, ki a faszom és miért gondolta úgy, hogy ő nem jön?? Hogy a faszomba? Eddig betagoltátok magatokat a csoportba, jó volt együtt utazni, beülni a céges autóba, most meg kitaláljuk, hogy mi tüntizünk, mert azt csinálja a Fradi meg az Uppe meg a Dió meg az összes nagy? Oké, csinálja, vasárnap Pesten tünti, aki tud, menjen is, álljon oda, mert a miénk is az ügy. 

De nem a mi meccsünkön, addig nem, amíg együtt nem döntöttünk úgy! A kurvaéletbe, ez egy tábor, akik együtt csinálnak dolgokat! Vagyis csináltak. De valami eltörött. Bennem biztos.


És akkor innen jön az, amit a szombatról amúgy akartam írni, de mivel ember vagyok és nincs rajtam egy kapcsoló, ami a bennem kavargó érzéseket kikapcsolja, ez a rész meg a következő két nap már biztos nem lesz ugyanolyan, amilyen lehetett volna, de azért megpróbálom leírni, miért is vártam a szombatot annyira.
Nos azért, mert bármilyen mélyre is csöppentünk év elején és bárhova is kerülünk még az előttünk álló jövőben (mindig van lejjebb, ugye), akkor is vannak és lesznek olyan alkalmak, hétvégék, események, amik valamilyen okból kifolyólag egy adott közösségnek, egy mikrokörnyezetnek fontosak, fontosabbak, mint a többi. Amit vársz már a sorsolás pillanatától kezdve, ami bizsergést okoz, ahogy közeledik a hét, és amiről az utolsó hétben kiderül, hogy az érintett régióban olyanokat is érdekel, foglalkoztat, akik lehet, hogy az egész évben csak ennek kapcsán fordítják figyelmüket a hajdan állandóan az érdeklődésüket lekötő terület felé. És ilyen meccsek lesznek, amíg foci a foci, minden osztályban, minden bajnokságban.
Nekünk most jött el az egyik. Lesz tavasszal egy visszavágó, de ugye ez az, ami ráadásul idegenben van, és a túra az mindig túra (vagyis volt eddig, lásd fent).
Megyei rangadó, két Bányász csapat, akik ritkán találkoznak. Két csapat, ami a magyar labdarúgás történetének számost legendáját adta, nevelte ki, dicső múlt, igazi nemes párharc.
Az a meccs, amin ott kell lenni, és pont.

Egész héten egyébként az a dalunk ment a fejemben, melynek első strófája a poszt címét is adja, miközben azon járt az agyam, hogy ha végre brígölök ide valami felvezető félét, annak mi legyen a címe. Mire rájöttem, hogy mint mindig, a megoldás most is az orrom előtt van, de olyan közel, hogy emiatt nem vettem észre.

Két klub, hasonló identitással, de most, ezen a hétvégén csak egy lehet az úr. Most "a" Bányász, az bizony a kék-fehér lesz.

2014. szeptember 19., péntek

Birka vagy, magyar!

Mivel itt én, és csakis én vagyok a cenzúra, és mivel én semmit nem szűrök meg, azaz a demokrácia úgy működik itt, ahogy ebben az országban sehogy, néhány őszinte gondolatot két témában had osszak meg veletek.

1. Pintér, MLSZ

Buzi MLSZ! 

Sohasem gondoltam volna, hogy valaha el fog jönni a pillanat, amikor nem fogok tudni tiszta szívből szurkolni a magyar nemzeti válogatottnak. Amikor mások olyanokat írtak, mondtak, hogy ők már ebben az állapotban vannak, és amíg ez vagy az az MLSZ-elnök van (nem most, nem ebben a periódusban alakultak ilyen attitűdök először...), addig őket nem érdekli a válogatott, nos, én mindig azt gondoltam, hogy ez egy olyan dolog, amit én sosem fogok érezni, mert akármi is van, ők Magyarországot, a Hazámat képviselik, és akárki is legyen az elnök, az edző vagy a játékosok, én bizony mellettük fogok állni lélekben és olykor a lelátón.
De.
Aztán jött Csányi, jött Faszrajz. Ez már nagyon-nagyon rossz ómen volt számomra, mert sosem szerettem az öreget, és teljesen egyértelmű volt, hogy vele soha semmi érdemleges nem fog történni. Bár voltak apró sikerélmények, mert ezt kár lenne elvenni attól az időszaktól, de a vége pont olyan lett, amilyennek az  meg volt írva. Akkor éreztem először ebben az érában, hogy a válogatott szereplése, történetének alakulása, sorsa mintha meg lenne írva, és ezt a könyvet én már olvastam is volna. Pont azt történt, amire számítottam.
Azonban nemcsak a fájdalmas beteljesülés következett be, de méltó jutalom is a távozás formájában, mely némi gyógyírt jelentett sajgó sebeimre. Némi remény csillant fel a dilettantizmus setét egén, és én naiv (ennyi év után...) még mindig azt hittem, hogy ha odafent azt mondják, szakmai koncepcióváltás következik, és kompetens vezetése lesz a válogatottnak egy, a feladat ellátására alkalmas, tapasztalt külföldi mester személyében, akkor az úgy is lesz.
Amikor azt hallottam, Pintér, azt hittem, április 1-jét áttették decemberre. Ott nálam vége volt, teljesen vége volt a Csányi-érának, ami eróziós folyamat persze már régen megindult, de akkor ért el oda, hogy az ő regnálásába kezdetben vetett hitem utolsó molekulái is az enyészeté lettek. Attól a ponttól egyértelmű volt, hogy itt totálisan hülyére van véve mindenki. Illetve nem, bocsánat. Nem mindenki, "csak" mi, szurkolók. Hogy mi vagyunk az egyetlen olyan ország, ahol a futballban mindenkinek számít a véleménye, csak azoké nem, akikről az egész szól... És most nem ultrákról, hoolokról, akárkikről beszélek, őket szopatják mindenhol. Hanem bárkiről, akit érdekel a foci. Fogtak egy ventilátort, beleszartak, és felénk tartották.
Akkor azt mondtam, amíg Pinyő a kapitány, nem érdekel az egész. Röhögtem az összes balfaszságán, már idegeskedni sem tudtam. Végignéztem, ahogy teljesen nevetségessé tette a válogatott intézményét, de csodálkozni nem tudtam. Ekkor éreztem másodszor, hogy olyan forgatókönyv lapjai pörögnek előttem, melyek egy tragikomédiát vázolnak fel, s melyet már magamévá tettem korábban. Borítékolható volt minden, minden egyes bukott eredménye, egyszerűen kódolva volt, és igen, az északír vereség is. Be kell vallanom, nevettem, örültem a második gólnál, mert minden egyes siker, amit elért volna, konzerválta volna a magyar szakma pozícióját. Ennek pedig nem volt szabad bekövetkeznie. Mert igen, szar a focink úgy, ahogy van, az alapoktól a kémény tetejéig, velejéig romlott az egész közeg, de ettől még meg kell próbálni abból, ami van, a lehető legtöbbet kihozni, hogy ne röhögjön már rajtunk minden egyes jöttment. Legyen legalább egy kis méltóság, egy kis tartás abban a szegmensben, ami kifelé, a világ számára a magyar focit elsődlegesen jelenti, képviseli. Ennek pedig alapfeltétele volt, hogy Pintér nem maradhat.
De a végére, a végére én komolyan mondom - és itt jön a következő fordulat - már sajnáltam szerencsétlent. Nem szerettem soha, nem is fogom, de azt hiszem nem lehet elvitatni tőle, hogy egy szerencsétlen áldozat. Ő azért a maga szintjén igyekezett, tanult, képezte magát, de hát egyszerűen ez a közeg nevelte ki, meg voltak határozva az alapjai, a keretei, a határai, nem lehetett jobb. Viszont a többi sunyi, alattomos, álszent, köpönyegforgató, korrupt, aljas, szarházi mocskos szemétládával ellenben, akik az MLSZ teljes testületét alkotják, ez az ember legalább őszintén jót akart.

A magyar foci tragédiája, de egyben profán kórrajza is, hogy neki kell elvinnie a balhét. Egy személyben.

Aki kinevezte, s akinek pontosan látnia kellett volna előre, mi fog következni (ahogy láttam én is és minden épeszű szurkoló), ennek ellenére kidobott egy évet az ablakon, annak vele együtt kellene elhúzni a véreres faszba. Csányistól, komplett elnökségestől, mindenestől.


2. Tatabánya, MLSZ

Buzi MLSZ!


NB III, alig néhány néző, meg kellene őket ünnepelni, szirmokat szórni eléjük, táj lányokkal kezeltetni a szünetben, életjáradékot fizetni nekik és a nevüket kőtáblába vésni! És akkor őket, akik még maradtak, a 48 csapatra talán 100-an (lehet hogy nincs ennyi), őket szopatom, de úgy ám, hogy amíg ott vagyok, szépen kedélyesen elbeszélgetek, eljópofizok velük, személyesen, empirikus úton felmérem, hogy normális, intelligens, értelmes emberek, nem balhéznak, csak szórakoznak, kikapcsolódnak, élvezik egymást és az életet, aztán mikor beérek, leadom a jelentést, mely szerint gazemberek, akik össze-vissza szidnak mindenkit?

Magyar foci, Magyarország, mi van veled, hova tartasz? Milyen kór fertőzött meg, drága Hazám?

Orbán, Csányi, MLSZ-ellenőr, miféle emberek, miféle lények vagytok ti, milyen anya szült benneteket?

Az utolsó órákba léptünk. De mi akartuk. Fülkeforradalmárok. És 2018-ban, majd a koronázásig minden alkalommal újra meg fogunk hajolni.

Pedig akár jó hely is lehetne Európa közepe...






2014. szeptember 6., szombat

Jó szerencsét!



Bányásznap, napsütés, ETO, mindenki a stadionba!

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2014. augusztus 30., szombat

Élményszezon, túra-szekció 1.0

Lehet, hogy a címbeli jelzőt néhányatok túlzónak tartja, nem is szállnék vitába effajta vélekedéssel, mindenesetre jómagam megelőlegeztem ezt a titulust, ha másért nem, azon szubjektív benyomás okán mindenképpen, hogy én eddig a megtekintett meccsek száz százalékát élveztem. Azt a tényt pedig, hogy mindössze egyetlen randim volt eddig a csapattal, önkényesen az irreleváns, mellékes tényezők polcára helyezem.
Mert igen, ahogy kommentben még frissiben kifejtettem, ez a múlt heti matiné nekem adta, amit előzetesen reméltem, vártam ettől az idei nekibuzdulástól. Gondolkodtam már akkor is, hogy ha egyetlen jelzőt kellene találni az egész behatás jellemzésére, mi lenne az, hogy mely attribútumba lenne összesűríthető a tavalyi szezonhoz képesti kontraszt kvintesszenciája, de akkor még nem találtam. Párat aludva a történtekre bevillant: őszinte. Nem tudom ezt egzaktul megmagyarázni, egész egyszerűen az egész sokkal őszintébbek, valódibbnak tűnt, több tisztaság, nyíltság volt benne. Színvonalban pontosan ugyanaz, mint eddig, ellenben igenis több küzdelem, több lelkesedés, több tűz, odaadás, alázat, ezen felül gólok, fordulatok, izgalom, utolsó perces ordító helyzet, teljesen rendben volt. Mármint majdnem teljesen, mert az az átkozott, hitvány, galádul bujdokló diadal most is sikeresen veszett el látókörünkből, de most már úgy érzem, megharaptuk, megsebzettük testét, már vérzik, már kullog valahol, agóniáját járja, elvánszorgott a mocsokban csúszkálva Somogy megyéig, de nincs tovább, még pár óra, és újra megragadjuk a torkát, s mint egy táplálékhoz régen jutott ragadozó, falánkan szétmarcangoljuk, megesszük, nem is ízleljük, csak habzsoljuk, rágás nélkül korgó gyomrunkba küldjük.
A túra időpontjával kapcsolatban kissé ugyan ambivalens érzéseim vannak, mert bár örülök, hogy egy ilyen szép hosszú, Balaton-menti kaland még a nyárra esik, akkor is, ha a tó vízének hűsítő hatásait ezúttal nem fogjuk kiélvezni, viszont az ilyen időszakokra eső hétvégék átkának - vagyis hogy közös metszete van fesztivál- és nyaralás terminusokkal – létszámunkat mételyező hatása nem tesz vidámabbá. De csüggedésre ok nincs, mert ezúttal hivatalosan is kihirdetem, ami tegnap bizonyosodott be végleg, vagyis, hogy 2014/2015-ben akkor is örülünk, amikor nem, merthogy (és most kénytelen vagyok plagizálni szkenneletlen bajtársainktól),

„Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk.”


HAJRÁ, BÁNYÁSZ!


2014. augusztus 19., kedd

Jó lesz. Mert jónak kell lennie!

Szóval ezen a héten nekem is elkezdődik, valamint nyaralás és egyéb technikai gubancok sem akadályoznak, így néhány megkésett előszónak szánt mondatot kiköhögnék magamból, fiatal barátaim.
Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy az adott, új szezonban formálódó csapat várható teljesítményének megítéléshez alapot adó személyes élményem ezúttal is pont annyi van, mint az eddigi szezonokban, azaz nulla, vagyis pont annyi, amennyi edzőmeccset láttam. Bár ugye amúgy is tartja magát a közhely, mely szerint azokból messzemenő következtetéseket nem lehet és nem kell levonni, ott nem az eredmények számítanak és így tovább, így aztán ezúton is veszem a bátorságot, hogy pusztán a megérzéseim, az előérzeteim, valamint a tapasztalatok, átélt élmények generálta meglátásaim alapján foglaljam össze, mit is várok én attól a szezontól, ami a csoport létezése óta az eddigi legalacsonyabb ligában köszönt minket.
Az, hogy kiestünk, szomorú, elkeserítő, fájdalmas, de erről már elmondtunk sok mindent, és el is fogunk még azt hiszem, itt és most erről nem szeretnék értekezni. Többek között azért sem, mert úgy érzem, úgy gondolom, hogy nem csak mi, a mi klubunk, hanem az egész magyar labdarúgás is rég, vagy inkább sohasem látott mélységben van, és itt, a legbüdösebb mocsár legmélyén gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy második, harmadik, vagy akárhányadik osztály. Igen, persze, lehet látni a különbséget a megyei meg a harmadosztály között, az első és a második között, meg tetszőlegesen kiválasztott bármelyik kettő között, csak éppen ettől még tény: mindegyik kurvára színvonaltalan, elkeserítően gyenge és fájdalmasan szar. Akkor meg nem teljesen mindegy? És akkor most arra engedelmetekkel nem térek ki, hogy minden jel szerint a magyar labdarúgásban (is) az első vagy talán egyetlen közellenség már jó ideje a szurkoló, viszont az üldöztetés mára az elviselhetetlenség határát súrolja, méghozzá oly módon, hogy minél magasabb az osztály, annál nagyobb a "vegzálás-faktor". Innen, ebből az aspektusból nézve pedig kifejezetten öröm, hogy talán-talán, el ne kiabáljam, itt egy kicsivel nagyobb nyugi lesz. Na, nem mintha rengeteg okot adtunk volna eddig is arra, hogy célponttá váljunk, de legutóbb Gyirmóton láthattuk, hogy ez egyáltalán nem szempont...
Szóval ha már itt, akkor mit is várhatunk, mit remélhetünk? Szezon-szinten én azt mondom, feljutást ne várjunk, nem lenne reális, most nem. Legyen egy biztos bennmaradás, ha ennél több, jó lesz, az oké, de én magam várni, pláne elvárni nem fogom. Amivel én már beérném, sőt, ezt azért akarom, követelem is, hogy annak most már legyen vége, ami az elmúlt egy évben történik velünk, vagyis hogy gyakorlatilag mindenki, akivel találkoztunk, belénk törölte a lábát. Méltatlan. Sokszor mondjuk, nem a foci, nem az eredmény elsősorban, ami kivisz minket, és ez így is van, de azért minden ilyen tartalmú kijelentés igazságtartalma mellett ne hallgassuk el, bizony igen-igen demoralizáló az, mikor minden meccs után kicsit összetörve kell hazaérni és válaszolni a kaján "na mi lett"-kezdetű kérdésekre. Amit én várok az az, hogy ennek vége legyen, nem úgy, hogy nem szenvedünk többet vereséget, de úgy, hogy olyat nem, mint Kisvárdán, Gyirmóton és még lehetne sorolni hol, de valamiért most ezek jutottak eszembe. Tartást, becsületet, tisztességet várok a pályán, alázatot, kitartást, hitet. Nem fogom, vagy legalábbis most azt gondolom, hogy nem fogom a dolgokat összefüggéseiben vizsgálni, nem fogok számolgatni, nem fogok tervezgetni, nem fogok az előző meccsekkel, előző időszakokkal foglalkozni, egyszerűen várni fogom a következő hétvégét, a következő meccset, és minden meccs előtt abban fogok bízni, hogy azon a meccsen lesznek motívumok, amik örömmel, pozitív töltettel, felemelő érzéssel töltenek majd el, lesznek góljaink, szép góljaink, apró és kevésbé apró sikerélményeink az adott mérkőzésen, és mindenekelőtt azt, hogy akik ott vannak és játszanak, azok nyerni akarnak. Akarnak. Nem szeretnének, meg jó lenne, hanem akarnak, mindennél jobban. Bárki bármit mond, ez tavaly nem így volt. Ott a többség nagy ívben szart a farmra. "Ez van."-ez a mentalitás volt az általános, és ezt többé nem akarom a pályán látni.
Hogy optimizmusom nem kincstári, azt leginkább a szurkolói ankéton tapasztaltak támasztották alá. Persze, ahogy olvastam az igazolásokat, addig is leginkább felfelé görbült a szám, de igazából azon kívül, hogy jó-jó, oké, retro-csapat, helyi kötődésű emberekkel, akik remélhetőleg magukban hordozzák a lehetőségét annak, hogy a fent vázoltakat a pályán manifesztálják, különösebb, az eredményekben kifejezhető célokat átíró várakozást nem gerjesztettek, nem gerjeszthettek. A szellemiség, az irány azonban mindenféleképpen megfelelőnek tűnt. Aztán az ankéton olyat tapasztaltam, amit még talán soha, vagy legalábbis nagyon rég, talán Sisa Tibi óta nem. Miskei Attila egy ritka szimpatikus ember. Hogy edzőnek milyen, azt nyilván megítélni nem tudom, de hogy egyenes, közvetlen, intelligens, felkészült, mindemellett jó humorú, barátságos, azt bátorkodom az alapján a közel egy óra alapján megállapítani. Részletek említése nélkül, volt ott olyan kérdés, amire talán egyik-másik edző kitérő, semmitmondó választ adott volna, ő nem.
És ami még ennél is fontosabb: büszke rá, hogy ennek a klubnak lehet az edzője, tudja, hol van.

Az indulásról lemaradtam, de azért ahogy hallom-olvasom, egynéhány biztató jel már akadt, lesz ez még jobb is, szerintem adjunk időt, bizalmat mindenkinek, akitől korábban megvontuk, az is mutathassa meg, bizonyíthassa be a pályán, hogy az emberek tudnak változni, javulni. Próbáljuk élvezni ennek a szezonnak minél több pillanatát, egymás társaságát, a túrákat, a söröket, ahol lehet, ott a hangosbemondókat, s tegyük mindezt úgy, hogy közben értéket közvetítünk, mintát, erkölcsöt, tartást mutatunk, legyünk igenis mások, mint a legtöbb lelátói közösség, itt ne legyen korpa, nekünk továbbra sem kell verekedni, pofázni, nekünk továbbra is annyi a dolgunk, hogy mindenhol ott legyünk, és kulturáltan szórakozzunk.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2014. augusztus 4., hétfő

2014/15, ősz

1. forduló     2014.08.16 - RÁKOSMENTI KÖZSÉGI SK - TATABÁNYA 
2. forduló     2014.08.23 - TATABÁNYA    - BKV ELŐRE
3. forduló     2014.08.30 - NAGYATÁDI FC - TATABÁNYA 
4. forduló     2014.09.05 - TATABÁNYA    - GYŐRI ETO FC 
5. forduló     2014.09.13 - VESZPRÉM   - TATABÁNYA
6. forduló     2014.09.20 - TATABÁNYA    - DIÓSD
7. forduló     2014.09.27 - BALATONFÜREDI FC - TATABÁNYA 
8. forduló     2014.10.04 - TATABÁNYA    - BUDAÖRS
9. forduló     2014.10.11 - CSEPEL FC    - TATABÁNYA
10. forduló     2014.10.18 - TATABÁNYA . - SÁRVÁR FC
11. forduló     2014.10.25 - DOROGI FC - TATABÁNYA 
12. forduló     2014.11.01 - TATABÁNYA . - TÖKÖL
13. forduló     2014.11.08 - MOTIM   - TATABÁNYA 
14. forduló     2014.11.15 - III. KERTVE - TATABÁNYA 
15. forduló     2014.11.22 - TATABÁNYA    - ÚJBUDA

2014. július 5., szombat

Minden olajozott



Mert lássuk csak, hogy is néz ki a helyzet...

Ugyanolyan erősségű csapatokkal fogunk játszani (a magyar bajnokságokban egyetlen közös jelző létezik a tetejétől az aljáig - aki eddig nem hitte, remélem megbizonyosodott róla kedden és csütörtökön -: a SZAR), ugyanúgy lesznek hosszú túráink és könnyen letudható pest-közeliek, a társaság minimum legalább ugyanolyan szórakoztató lesz, mint eddig bármikor, és emellé mi jön még? Na mi?

Kibaszott időutazás, az.

Mena, Bubu, Márkus, és még ki tudja mi vár ránk az igazolási szezon hátralevő részében (Pilu? Matula bácsi?)

És mindezek mellé, vagy mindezek megünneplésére ma csapunk egy kellemes délutánt/estét Béláéknak köszönhetően, foci, meccsnézés, kaja, sör, és remélhetőleg végre egy iksz a negyeddöntőkön... :)

Akkor meg mi bajunk lehetne?

2014. július 1., kedd

Rögzítve

-          Miért tartották fontosnak hogy eljöjjenek ma szavazni?
-          Hát azért tartottunk ööö fontosnak, hogy hát hát legalább minknekünk is fontos legyen… Őknekik is fontos legyen. Hátsz.. öö …. valamit ….  csak az életért ….. csak csináljunk valamit….
-          Hogyan tájékozódott a jelöltekről, tehát hogy hozta meg a döntését, mennyire vett részt aktívan a kampányban?
-          Aktívan?? Hát azér mer... én csináltam félig, és hogy hát hőőő, szeretném én is úgy hogy az ország valamit dönt magáról….. hántsssz… na…… valamit dönt magáról az ország űgy hogy hát…
-          A barátaival mennyire volt fontos téma mostanában a választás? Vagy ismerőseivel, családjával?
-          Választás….? Hááát….. ööö... Hát most mit mongyak magának…?? Hát öööö…. Fontos volt ez a választ….. nem,  mámint nem volt fontos volt…. mert megmondom őszintén, hogy hát, hmmmm….. mit mongyak magának??? Nem ollyan fontos volt ez a választás, mer őőő jelenleg hát …… mit mongyak magának…?? Őőőőő…. egyik párt a másik…. deee szeretnék erre …..  jutni hogy, hát legyen valami!
-          De mennyire beszéltek róla az ismerőseivel mielőtt eljöttek volna szavazni, hogy hogy lenne jó?
-          Én nem beszéltem… aöööö ….szóval az ismerőseimmel, de megbeszéltem, hát úgy hogy, mindenki oda szavaz amit akar… De én erre a pártra szavaztam őszintén megmondom, nem mondom most, mer nyilván nem nyilvános, meg nem szabad, mer kampány van, úgyhogy hátssz.. őőőő…. nem tudom én sem
-          Mitől van az hogy az emberek nem vállalják fel még 16 évvel a rendszerváltás után sem, hogy kire szavaznak?
-          Hmmmm hát szerintem félnek tőle… mer nézze én, is szerintem félnek tőle…. hogy hát őőőő, mit vállalnak… szerintem félnek attól, hogy hát óóóóó háty félnek attól, háty ezt vállalják azt vállalják, de hmmm, nem tudom most …  jelenleg őőő úgyhogy nem tudok nyilatkozni annyira magának most jelenleg…

2014. június 24., kedd

Még mindig nem értem a magyar focit

Szambaföldön minden rendben, ott érvényesülnek az évszázados törvényszerűségek. Ez is ritka mondjuk, de most tényleg mintha így lenne. A jobbak, a frissebbek, a motiváltabbak, az élesebbek sikeresek, a fásultak, fáradtak, enerváltak, vagy éppen beszariak pedig mennek a levesbe. Ez néha lehet, hogy fájdalommal jár (pl. egy vége felé szerzett győztes gól esetében), néha meg megnyugtató érzés (pl. egy kilencvenötödik percben szerzett egyenlítő gól esetében), de objektíven, a megjátszott összegek relativizáló faktorát az egyenletből kivonva azért elmondható, hogy üdítő ezt látni.

Viszont ami itthon történik, arra már tényleg elfogytak a jelzőim. Tényleg sok mindent le tudok szarni, egyszerűen már jó ideje nem érdekel igazán, hogy a játék egy híg fos, hogy nincs hangulat, hogy korlátoltak a szekusok, hogy még csak díszlet-számba sem vesz egyetlen lelátótölteléket sem senki, akik a biznisz irányító oldalán vesz részt a buliban. Tulajdonképpen mindenre rezisztenssé váltam, megkérgesedtem, ha úgy tetszik. Már az sem formál idegességemben verejtékgyöngyöket a homlokomra, ha belegondolok, jövőre (csoport)történelmi mélypontot jelentő ligában kell egyik libalegelőről a másikra járni. Majd azt csináljuk, mint a nagyok, és egymás arcán nevetgélünk.

De némi gyermeki naivitást még zsigereimben megőrizve abban bíztam, legalább némi, valami icipici, egy száradt hangyafasznyi szikrája a karma törvénynek azért még nálunk is megmaradt, és létezik olyan, hogy ok-okozati összefüggés, melyben minden dolognak, tettnek megvan a következménye. Abban reménykedtem, hogy ha már minket a sors és Kancz úr ily gyenge erkölcsű játékosállománnyal büntetett idén, akkor cserébe az okozott gyalázatért legalább egy kicsit majd megpörköli a pokol tüze az ő borotvált mellkasukat és vádlijukat is.

Erre mit olvasok? Weitner, aki csatárként 4, azaz négy gólt tudott elérni idén, és kb. a negyedik-ötödik meccstől kezdve látványosan beleszart a piklibe, meg Zámbó Bence, aki a sikeres U-válogatott keretből mindezidáig a leghitványabb pályaívet írta le és ezen a tavaszon elérte azt, hogy visszasírjuk az őszi Radnai Gyurit, aki akkor a csapat egyik legnagyobb balfékje volt, nos, ez a páros még azelőtt szerződést kapott Ajkán, hogy elindult volna a felkészülés. Annál az Ajkánál, ahol évek óta stabil csapat van, általában a középmezőny elején tanyázva.

Van még kérdés?


2014. június 12., csütörtök

Szambára fel!

Ez egy másik sportág lesz, mint amelyiknek aktuális eseményeire augusztustól június elejéig mi magunk hetente kijárunk, jó adag mazochizmusunktól vezérelve. A szabályai ugyanazok, de más hasonlóság nem nagyon lesz. Megmondom őszintén, hogy bár vártam ugyan, de olyan igazi láz nem nagyon kapott el, egészen az utolsó hétig... (haha, ez óriási, mikor leírtam, akkor jöttem ám csak rá az áthallásra, gyönyörű a nyelvünk!)

De most, hogy itt van, nem is szaporítom tovább a szót, inkább megyek a tippmixpro-ra én 3000-rel indítom az x-taktikát, Béla, Peti, kösz az ötletet!

Ja, zárásként nézzétek csak meg az alábbi cikk harmadik negyedik megszólalóját! Más irányú zenei érdeklődésem okán nem ismertem eddig a srácot, de egyből szimpatikussá vált, majd meglátjátok, miért...

OLÉ, OLÉ – A RECORDER-VÁLOGATOTT: FOCISZAKÉRTŐ ZENÉSZEK


2014. május 24., szombat

Egyik cumi, a másik

Érdekes. Hogy mi mindennel fel lehet kelteni egy szurkolóban az érdeklődést, milyen könnyen várakozást, izgalmat lehet benne gerjeszteni! Hiába no, a lelátó népe már csak ilyen egyszerű algoritmusok alapján működik. Szőröstül-bőrüstül lemondtam már erről a szezonról, nem csak azért, mert már kiestünk, hanem mert úgy egyébként sem volt benne semmi, ami bárminemű érdeklődést tudott volna kiváltani belőlem, már persze a társasággal átélt szórakoztató anekdotázás, valamint a magyar pályákon ritkán tapasztalható ironikus, szofisztikált szarkazmussal átitatott lelátói üzenetek megkomponálásán kívül. Gondoltam, ezt a két meccset még ennek szellemében valahogy abszolváljuk, aztán jön egy olyan időszak, amikor megint az egész hétvégénk programját szabadon állíthatjuk össze, s ami alatt ki fog alakulni megint az az érzés, hogy mindegy, hogy másod-, harmad vagy akármilyen osztályban, csak kezdődjön már újra a bajnokság, mert nem bírjuk tétmeccsek nélkül.
De aztán a héten a vezetőség meglépte azt, amit én mondjuk már egyáltalán nem vártam, hisz ilyen esetekben ez már nem nagyon szokott előfordulni, vagyis hogy amikor már minden mindegy, minden eldőlt, majdnem vége az egésznek, két meccs van hátra, csavarnak egyet a dolgok menetén. Ez az egész semmire nem jó persze, a kávé lefőtt, de talán egyvalamire mégis: a kukta szelepe kicsit fütyülni kezd, és ezen az aktuson keresztül a feszültség egy kicsit elvezetődhet, megvan a bűnbak, akit szinte mindenki elsődleges bűnbaknak tekintett, elnyerte méltó "büntetését". Sajnos az idézőjel többszörösen indokolt, nyilván a máltai nyaralónak már olyan nagyon nem fájt a munkakönyv kiosztása, sőt, talán még boldog is volt, hogy az utazásra való felszólítást nem kell további kétszer kilencven percen keresztül megpróbálnia elengedni a füle mellett. Akárhogy is, a CV-ben egy kirúgás soha nem fest jól, gyakorlatilag ez a kudarcról szóló bizonyítványra a hivatalos aláírás, a pecsét, ebből a szempontból pedig igenis azt mondom, kellett ez, én legalábbis jobban érzem tőle magam. Azt eddig is tudtuk, hogy az idény után nem marad, de ha végigment volna vele a teljes szezon, majd az újat kezdtük volna az új edzővel, az később, évek múltán az almanachokból azt az üzenetet közvetítette volna, hogy minden rendben volt a szakmai munkával, az illetékes megtette amit lehetett, de ez sajnos csak erre volt elég. De nem, én nem akarom, hogy bárki, az utókor vagy a jelenkor ezt higgye.
A kóklernek mennie kellett, és itt újra elmondom, nem érdekel, hogy a vezetőség nem adott többször ennyi pénzt, nem érdekel, hogy nem igazoltak még jobb játékosokat, ennek a keretnek még így is, még ilyen fizetések mellett is bent kellett volna maradnia. Bent, ha nem egy olyan fasz ül a padon, aki miután sokadik zacskónkat húzzák a fejünkre, annyit bír mondani az őt pellengérre állító szurkolóknak, hogy akkor motiváljuk a játékosokat mi. Az anyád picsáját, nem mi kapjuk ezért a fizetést.
Nem, én örülök, hogy ilyen ember nem ül többet az FC Tatabánya kispadján.
És hogy most mi lesz, mi az, ami a fent említett várakozást, pezsgést kiváltja belőlem? Nyilván nem lesz semmi, sőt, ha úgy lesz, ahogy Plotár mondta, azaz hogy több hazai fiatal is lehetőséget kap, akkor valószínűleg tovább gurulunk a szopórollerrel, de mivel most már az eredményeknek semmi jelentősége nincsen, igenis örülök neki, hogy ezt a két búcsúmeccset olyan ember fogja levezényelni, akinek még van erre morális alapja, ráadásul a klubunk múltját nem csak a statisztikákból ismeri...
Aztán ki tudja, lehet, hogy a felszabadultság, a tétnélküliség a sporttörténelem során már többször bebizonyosodott pozitív hatása, vagy urambocsá a lehetőséget kapó helyi srácok eddig felszínre nem került képességei és lokálpatriotizmustól fűtött bizonyítási vágya akár még gólokban, pontokban megmutatkozó fordulatot hoz majd...

Na, ezért várom ezeket a meccseket.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

Jövőre meg valószínűleg sok hasonló montázst készíthetünk majd, legalábbis én úgy számolok, sok vicces momentumban lesz részünk... :)



2014. május 20., kedd

Nyaralás in-dul!

Menj nyaralni Máltára, Peti, már várnak a barátaid! Sikeredzői fogadtatásban részesülsz majd, megérdemled!


2014. május 18., vasárnap

Távol, keleten

Minden bizonnyal jó hosszú ideig az utolsó keleti túránk következik. Távoli célpontok felé irányulóak lesznek jövőre is (lsd. pl. Nagyatád), de a Dunát csak Budapest vonzáskörzetén belül maradva fogjuk átszelni.
Nyugodtan, lazán, teher nélkül mehetünk, az eredmény teljesen indifferens, próbáljuk meg kiélvezni.

Mottó: SZÉGYEN!

2014. május 12., hétfő

Mindenkinek, akinek köze van az idei évünkhöz...

...ezt üzenem, vagyis küldöm virtuálisan, Gyula keze az enyémet jelképezi.

2014. május 10., szombat

Pecsét

Nos, sajnos eljött ez a nap, ez a meccs is. Alighanem ma vége a számolgatásnak, a matematikára vonatkozó utalgatásoknak, a fogadkozásoknak, a reménykedéseknek... Rákerül a pecsét a kiesésünkről szóló ítéletre, meghúzzák a vonalat, vége. Következik egy olyan időszak, amilyen ha volt is már a klub történelmében, ilyen kilátástalan, reménytelen jövőképpel akkor sem fenyegetett. Sajnos az illetékesek szándékának hiányában nem igazán látszik fény az alagút végén.


Élvonalbeli érmek, nemzetközi kupaszereplések, sőt, sikerek után irány a magyar nemzeti bajokságok legalsóbb szintje...

2014. május 3., szombat

Becsületbeli ügy

Tavaly május 1-én voltunk Sopronban, a majális hogyhogynem a pálya tőszomszédságában került megrendezésre, ennek is köszönhetően a másodosztályban ritkának számító nézőszám mellett sikerült egy olyan zakóba belefutnunk, ami akkor már nagyjából biztossá tette, hogy vagy sima kiesés lesz, vagy osztályozó. Majdnem pontosan egy évvel később két dolog valószínűsíthető: idén alacsonyabb lesz a soros esemény látogatottsága, valamint nem fogjuk úgy érezni, hogy ez a meccs negatívan befolyásolta a bennmaradási esélyeinket.

Azok ugyanis már nincsenek.

Úgyhogy most már "csak" a becsületért kell harcolni. De azért nagyon. Nem érdekelnek a kifogások.


2014. április 20., vasárnap

Bozsik: egy szar ember és szar edző vagy. Ez van....

Ha valaki nem tudta igazán, hogy hogyan jutottunk idáig (én nem), akkor tegnap minden tiszta lett...

2014. április 19., szombat

"Ha ezt behúzzuk, akkor még bent maradhatunk"-hadjárat 2.0

Az első megvan. 0-2-nél nem hittem, hogy így lesz, amiért elsősorban Bélától kérek elnézést, hisz ő már akkor megmondta, hogy így is nyerni fogunk. És lám. De hogy... Atyaég. Az a jó az idei szezonban, hogy "sima" győzelmeink nem nagyon vannak, és ez nem csak azért van így, mert egyáltalán győzelmeink sem nagyon vannak, és emígyen amikor mégis 3 pont kerül a zsákba, az esemény kuriozitása eleve meghatározza az eufória mértékét, hanem azért is, mert diadalaink mindegyike olyan körülmények között született, hogy azokhoz képest bármelyik Hollywood-i sportfilm scriptje altatómondókának felelne meg csupán.

Szerintem ebben a videóban például a múlt ehti meccsünknek helye lenne... :)


És van egy olyan érzésem, hogy ez a sorozat nem fog megszakadni és továbbra sem a többgólos, sima sikerek kövezik majd utunkat, azt meg csak remélni tudom, hogy egy másik algoritmus is tovább épül ma: a Kisvárda elleni meccsel kezdődően minden meccsen eggyel növeltük a "kibaszott gólok" számát. Ha ez megmarad, nagy baj nem érhet, és meglesz a kettőből kettő...

Hajrá, Bányász!

2014. április 12., szombat

Vincere!

Következik az előttünk álló három csapat sorban egymás után, a jelenlegi tabella szerint az elfoglalt pozíciók alapján hozzánk egyre közeledő sorrendben.

9 pont vagy kiesés. Nincs C lehetőség. Meg kell csinálni, és meg is fogjuk.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2014. április 9., szerda

Pislákolás

Örök optimista vagyok. Mindig reménykedem, akkor is, ha látszólag semmi alapja nincsen. Engem röhögtek már ki akkor is, mikor az akkor éppen ujjáalakuló válogatottnak győzelmet jósoltam Ausztriában 1998-ban, de akkor is, mikor a Fradi-Newcastle előtt azt mondtam, 3-2 lesz ide. Na igen, a Newcastle akkor vezette az angol bajnokságot, Les Ferdinand, Asprilla, Shearer, Ginola, nem voltak gyengék, de azért Ferike meg Lisztes az mégiscsak más, és én ezt tudtam :). De a viccet félretéve, azzal engem sosem lehetett vádolni, hogy a kincstári optimizmus tárházának ne lennék abszolút birtokában. A legfrissebb ezt alátámasztó bizonyítékhoz elég csak pár poszttal visszamenni az időben, és megnézni, mit írtam a szezon indulása előtt, a nagy igazolási dömpingünk ismeretében.
De ezek a srácok gyakorlatilag két meccs alatt elintézték, hogy még belőlem is eltűnjön a szikrája is mindenféle apró reménynek, mely az esetleges megkapaszkodásunkra vonatkozott. És bár ez a helyzet nem változott meg azzal a ténnyel, hogy pontszerző sorozatba kezdtünk (ritka esemény ebben a bajnokságban), de mindenesetre jó tudni, vagyis újabb bizonyítékát kapni annak, hogy hatása bár van az eredményeknek a mi kis csoportunk életére, hangulatára, a fölébe gomolygó érzésfelhőre, de a legszorosabban vett ok-okozati összefüggéseket kimutatni közöttük azért betyáros kihívás lenne. Jöhet sorscsapás, jöhet tükörsima kiesés, amíg egy-egy ilyen hétvége, egy ilyen túra is becsúszik a maszlagba, addig mi megyünk tovább rendületlenül, derűvel telve a 15 éve járt úton. Új dal, szinte végig éneklés, közös ebéd (de miért nem egy autentikus kisvendéglőben?), akaró, harcoló, magából mindent kiadó csapat, vállalható eredmény, ennyi nekünk elég is.
Na most akkor gondoljatok bele mi lesz, ha jövőre esetleg még sikereink is lesznek... Bányász parádé!

A hétvégén meg a képlet alapján következik 3 kibaszott gól. És ugyanannyi pont.

Aurél, nem találtam videót a dalról, toljál majd egy linket, légyszi, had rögzítsük mélyebb emléksávokba.

Addig itt a hétvége meccset követő napjának tömör összefoglalója.

2014. március 29., szombat

Közhelyek helyett

Utolsó szalmaszál, hatpontos meccs, stb. Körülbelül ilyeneket kellene pufogtatnom, ha zsurnaliszta lennék, ez meg egy hírportál volna. Nos, egyik sem igaz, így csak annyit tudok elmondani a magam nyers stílusában, hogy ha ma nem nyerünk, akkor kurvára kiestünk. Nem matematikailag persze, hanem amúgy, az esélyek szintjén. Itt van egy csapat, amelyik azt a pozíciót foglalja el, amelyiket mi a 30. forduló után szeretnénk, hazai pálya, gyönyörű idő, mi kellhet még ennél több a külső körülmények szintjén ahhoz, hogy a győzelem megágyazottságáról beszélhessünk? És akkor itt és most arról ne ejtsünk szót, hogy egy esetleges győzelem esetén is lenne további hét ledolgozandó pont a megvívandó harcunk útján, melyet illenék a Zalaegerszeg. SZTK, Cegléd, Kozármisleny négyes által kijelölt kilóméterkövek mentén összekaparni, azaz négy meccsből kellene hármat nyerni Nyírség (meg persze Mecsek és a az Alföld kapuja) képviselőinek további ponthullajtásai mellett.

De ennyire még ne szaladjunk előre. Egyelőre meg kell verni a szimpatikus szotyiropogtatók brigádját.

Hajrá, Bányász!

2014. március 14., péntek

Mert itt lehet

Itt nincs klub, itt nincs Gyula, itt nincs ügyvezető úr, itt én vagyok csak, és én írom a szabályokat.
Virtuálisan, ami tapétán (még) nem sikerült.

SCHMIDT, KANCZ: A KIESÉS A TI FELELŐSSÉGETEK!

2014. február 28., péntek

Respect Szolnokra!

Tényleg, őszinte hittel remélem, hogy holnap megtesszük az első igazi, nem csak papíron annak számító tavaszi lépést a bennmaradás felé vezető, minden bizonnyal rögös úton. Nem lesz bennem semmi kétség, tudat- vagy érzelmi hasadás, minden rezdülésem kívánni fogja fent vázolt végkimenetelt. Szolnok számomra teljesen semleges hely, nem kívánok neki nagyobb reklámot csapni az előző posztban linkelt Copy-videó által esetlegesen keltett látszat ellenére sem. Copyt nagyon bírom, akartam egy zenét berakni, kapcsolódott a témához, ennyi. Nem köt az Alföld középpontjához semmi, nem érzek irántuk semmit. Habár... Mindez inkább csak múlt időben igaz, egészen a mai ebéd előtti pillanatokig, amikor is az én kedves, drága Ádám barátom, a Szolnok melletti Nagykörű község delegáltja rá nem világított egy súlyos földrajzi hiányosságomra megyéjük székhelyének Tiszavirág nevű hídjával kapcsolatban. Mert mióta tudom, hogyan építenek hidat Szolnokon, azóta kicsit szerelmes lettem beléjük. Mutatok egy felülnézeti képet minden további magyarázat helyett:






Azért a holnapi nap fő dala mégsem ez, hanem:

2014. február 24., hétfő

Egy vágyott kapufa

2013. november 30. és 2014. március 1. Egy időszakot két oldalról behatároló töréspontok. Hogy stílszerűek maradjunk, a kapufák. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen (lehet, hogy ennek az az oka, hogy nem szoktam az ilyen részletekkel foglalkozni, de most valahogy feltűnt), hogy a futballősz utolsó fordulója az utolsó őszi, a tavaszi szezon első napja pedig pontosan az első tavaszi napra essen. Az már csak a sors különös, és ezesetben részemről nagy boldogsággal üdvözölt iróniája, hogy az ilyen korrektül körülhatárolt tél a szó klasszikus értelmében minden volt, csak nem tél. Ez persze a legcsekélyebb mértékben sem jelenti azt, hogy a végét ne vártam volna ugyanúgy centit vágva, mint bármikor máskor. Mert az nem a zimankó mértéke által rám rótt kihívások függvénye, hogy három hónapnyi futballmegvonást követően epekedek-e már néhány, a hajamat égnek állítóan botrányos, valamelyik szántóföldre hajazó játéktéren magyarosh csibészséggel elővezetett töketlenkedés "élményéért". Ez van, ha az emberre a sors a magyar foci mazochista házastársának hálátlan szerepét rótta, akit kedvese bizony az unikornisénál jóval több szaruképződménnyel látott már el...
Eltelt tehát lassan a dél-európai tél, és jön egy olyan tavasz, ami elé azt kell mondjam, őszinte bizakodással tekintek. Nem tudom, ki hogy látja, de számomra a télen történtek valahogy hitelt adtak a klubot jelen pillanatban irányító szakmai és vezetői stábnak. Ott Ajkán mintha történt volna valami. Lehet persze, hogy csak bebeszélem magamnak, mert szeretném azt hinni, hogy így van, de onnantól kezdve érzem azt, hogy mintha számítanánk újra, mi, tatabányai focidrukkerek, de különösen mi, az a 10-15 ember, akik hóban-fagyban, télen nyáron, pénzt, időt stb., de ezt most nem fogom leírni, mert agyfaszt kapok a közhelyektől :). Ilyet én Győző óta nem éreztem, és most lehet azzal jönni, hogy azzal sem mentünk sokra, meg azzal is, hogy dehát Veér úr kiállása és stílusa így meg úgy, de én erre mind azt mondom, hogy nálam az első a szándék. És ezek az emberek jót akarnak a csapatnak, ez teljesen nyilvánvaló. Bozsiknak is most már nyugodtan mondhatjuk, kötődése van a városhoz, a klubhoz, és ott megtette azt, amit nem biztos, hogy mások is megtettek volna (három szó: Pöci, Felcsút, telefon), és megtisztelt minket azzal, hogy kijött és egy lélektanilag igen labilis szituációban elmagyarázta a bizonyítványt. Korrekt. Ne felejtsük el azt sem, hogy a mi forrásaink azért nem éppen Janukovics-szintű belvízből táplálkoznak, utolsó előtti helyen állunk, szerény büdzsével, ezek alapján bőven fülig érő vigyorral az orcánkon konstatálhattuk volna, ha a Péter által a Legajkán említett 2-3 igazolásnak a fele realizálódik. Ehhez képest meglett a duplája, ráadásul a pedigréjüket illetően olyan arcok személyében, akik a mostani keretünket tekintve minden kétséget kizáróan felfelé húzzák az átlagot és akikkel kiegészülve egészen egyszereűen nem lehetünk benne ennek a mezőnynek a 3 legrosszabb csapatában. Nem lesz egyszerű, nem sétagalopp lesz, de nem baj, annál nagyobb lesz az eufória a végén, mert meg fogjuk csinálni. Ha másért nem, hát azért, mert követtük azt az utat, amit a legnagyobb klubok szoktak csak: játékospolitinkánkkal gyengítettük meg az egyik fő riválisunkat. Jó-jó, ezek az említett nagy klubok ezt úgy sztokták, hogy leigazolják ellenfelük legjobbjait, mi viszont ennek egy betyárosabb módját komponáltuk: Szabó Bencét elengedtük Apukáéknak, a BDSRSTNT!

Minden jó, minden szép, alig várom hogy lássam a Zagyvát a Tiszába csorogni!

2014. január 30., csütörtök

Grazie mille!


Az elmúlt hétvégén az utóbbi évek legjobb túraélményével lettem gazdagabb, s ezt még akkor sem szégyellem leírni, ha ez nem egy Tatabánya-, hanem egy Hellas Verona-meccshez köthető. Fontos nekem a Klub, vonzódom, kötődöm hozzá, de mindemellett talán nem fogtok megkövezni, ha újfent kijelentem, számomra elsősorban a közösségi élmény az, ami hétről hétre Magyarország különböző lelátói vagy pálya menti korlátjai irányába vonz immáron tizenötödik éve. És ennek a bizonyos társasághoz tartozás érzéséből fakadó örömforrásnak bizony Ti, srácok vagytok az alapkövei. Ezen a túrán pedig veletek volt alkalmam hosszabb időt eltölteni, egy gyönyörű szép napfényes városban, úgyhogy a képlet eredménye tulajdonképpen eleve elrendeltetett. Köszönöm hát az élményt mindannyitoknak! Béla, Peti, köszönjük a szervezést, Dani és Béla, kösz az autót és hogy a munkás hét után vállaltátok a vezetést, Dani és Peti kösz, hogy segítettetek a "fősofőröknek" szusszanni egy keveset, Anita, kösz a finom sütiket és a fasza fotókat, Baggio, kösz hogy hoztad Anitát és nem reklamáltál nagyon, mikor az első szombati helyen elmulasztottunk neked sört kérni, Tomi, kösz a túraindító Budweisert és hogy ilyen faszán viseltél minket a kocsiban, hogy ilyen zökkenőmentesen eresztettél mélyebben is gyökereket köztünk, Robi, köszönjük, hogy toleráns voltál velünk szombat este és elviselted léhűtő kimaradozásunk elnyújtását, mikor te már aludni szerettél volna, szóval mindenkinek egy nagy-nagy like, tényleg. Akkor is perfekt kirándulás volt, ha a mi kocsinknak úgy féltávnál elég szar-érzése támadt... :)

Ha valakinek van kedve, ossza meg velünk, számára mi maradt emlékezetes igazán, legyen ez egy elektronikus lenyomata, naplója a hétvégének, hogy ha később visszaolvasunk, felidéződjenek az addigra halványuló képek.

Stefi, Misi, Viktor, Aurél, legközelebb jöttök ti is, hogy kiderüljön, nem csak lejjebb, de mindig van feljebb is!

2014. január 22., szerda

Pinyő feje ellen


Holtszezonban posztot írni nem kellemes dolog. Kicsit ugyan kevéssé kellemetlen, mint üveges tótként hátraesni, de azért vannak ennél élvezetesebb időtöltések is. Hogy akkor miért jelentkezem mégis? Kézenfekvő válaszként mondjuk talán elég ha annyit mondok, nem nagyon bírom tovább elviselni Pinyő úr fejét, valahányszor csak elindítom a böngészőt... :)

De tényleg, foci szempontjából ilyenkor az impulzusmentesség Mekkája köszönt rám, mert meg kell mondjam, mehet itt angol, olasz meg ki tudja még milyen bajnokság, ezekben az időszakokban én foci terén ugyanúgy pihenőre vonulok, ahogy a magyar flóra teszi azt egy, a mostaninál sokkal kevésbé rendhagyó évszak során. És bár hóvirágot állítólag már láttak ezen a (csillagászati) télen, az én befogadókészségemre ilyen értelemben mégsem terjed ki a globális felmelegedés, hogy úgy ne mondjam, bizony jól esik egy kis pihenő, mikor nem okoz semmiféle belső ellentmondást továbbkapcsolnom a tévét az Everton-WBA-meccsről, mikor Gerát lecserélik.

De a túra, a túra az kell. Épp ezért örülök nagyon, hogy az ősz során többször belengetett januári kirándulás minden jel szerint valósággá válik, és tulajdonképpen a teljesen alapnak számító szezonbeli TU-túra-kontingenssel nekivágunk Észak-Itáliának. Az idei leghosszabb túra, kicsit több nézővel, mint amit megszoktunk, kicsit jobb hangulattal, mint amit látni szoktunk, de talán kibírjuk majd valahogy… J

 

Aki volt edzőmeccsen, meséljen, én most kilövöm ezt a posztot és megyek, megnézem azt a sportot, ami még befér a szűrőmön, Hajrá, Magyarok, Knézy te meg takarodj, ez az ember szörnyű, az apja forog a sírjában szegény…