2013. október 23., szerda

Tisztelet!

Schrenk Éva

Forradalom

 

Amikor a mélyben forrong a düh
és sokak élete kimondhatatlanul keserű,
amikor a nép csak papíron szabad
és csak a költőktől áradnak biztató szavak,
igen, ez az amikor emlékezünk eleinkre,
56-os hőseink bátor tetteire
és főt hajtva előttük kérdezzük magunktól,
hogy mivé fajultunk és az alagútból
hogyan fogunk napvilágra törni
anélkül, hogy meg kéne valakit ölni.


2013. október 19., szombat

Elátkozott pidó zsálya

 Hol nyerjünk, ha nem az utolsó helyezettnél, igaz? Persze, hogy az. Hoppá, de nézzük csak meg miket játszottunk ott, mióta kiestünk...!

2008. november 8. 1-0
2010. március 6. 1-0
2010. október 2. 1-1
2011. október 8. 2-1
2012. szeptember 21. 3-2

Elátkozott zsidó pálya, de bassza meg, szedjük már le azt a kurva rontást! Nyerni kell!


2013. október 15., kedd

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

2013. október 12., szombat

Ismét

Ismét, mert a héten másodszor veszem elő a tükrömet, s ismét, mert a blog történetében másodszor alkotok ilyen tartalmú véleményt a válogatottunknál Egervári által vezetett szakmai munkáról:

2013. október 9., szerda

Majd meglátjuk...

Miután csapatunkat már csak az nem verte bucira, akivel nem játszott, és mindehhez a kezdeti pozitív játékbeli jelek teljes hiánya szegődött társnak, tulajdonképpen teljesen obligátnak mondható a szakmai poszton történt változtatás aktusa. Érdekes egyébként, hogy most mintha elmaradt volna az ilyen események általában megszokott "íve", mert ez valahogy úgy szokott lenni, hogy egy idő után elkezd mindenki mocorogni, fészkelődni, ejj, bizony nem jó ez így, mi lehet a baj, aztán jön az az időszak, mikor egyre több jel utal arra, hogy itt lehet, hogy a padon is vannak felelősök az elért eredményeket illetően. A következő fázisban ez bizonyossá válik, majd pedig a hattyúdal előtti utolsó szakaszban már mindenki kórusban követeli a stáb vezetőjének kardélre hányását. Mire végül a vezetőség is belátja azt, amit mindenki más már régen obszervált. Most viszont én úgy tapasztaltam (persze lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a megfigyeléssel, de mivel szoktunk azért beszélgetni, kicsi esélyt látok erre), hogy mintha eddig ahogy én sem, senki más sem igazán érezte volna úgy, hogy a kialakult állapotokért a "Sikeredző" lenne a felelős, egyszerűen elfogadtuk, hogy ez a keret erre predesztináltatott, és nem többre. S noha e kijelentés igazságtartalmának megcáfolásához elég sok, az eddigieknél több sikerélménnyel megvívott kilencven percre van szükség, azt hiszem, az utolsó meccsen valahogy mintha egy csapásra kristályosodott volna ki mindannyiunkban a felismerés: azért nem, itt már nem lehet mindent csak és kizárólag a négy fehér vonal közötti területen szaladgáló figurák kontójára írni. Pöci bácsit szeretjük, tiszteljük, de kiderült, az elmúlt időszakban sem lett edzőfejedelem, a felcsúti telefonálós számonkérés-elkerülési performanszára alighanem előbb-utóbb sort kellett volna ismét kerítenie, ha nem történt volna meg az, ami a napokban megtörtént.
Valamit lépni kellett.
Na most aztán, hogy ez mennyire lehet a hasznunkra így ebben a formában, az azért még enyhe eufemizmussal élve is erősen kérdéses. Persze, ahogy megadtam a kezdeti esélyt és bizalmat Kaszinósnak (szerencsére nem kellett a gyakorlatban lemérni szakbarbárságának mérőfokát), Csertőinek vagy Kiprichnek, úgy Bozsiknak is megadom, ez nem kétséges, nem fogom azelőtt bírálni, hogy bármit tett volna (ma már ő ült a padon? "Bravúros" antré!), viszont vannak dolgok, amiken egyszerűen nem tudok túllépni, akkor sem, ha az én agyam is, mint mindenki másé, szelektál, és néhány emléket, információt leselejtez, ha nincs rá szükség. De nem minent. És a következő videót minden további kommentár nélkül teszem ide, mindenki asszociáljon róla, amire akar, én ezt egy egyszerű gondolatébresztőnek, kérdésfelvetésnek szánom csupán. Amúgy is eleget minősítettem már mindent és mindenkit pusztán az elmúlt 8 forduló alapján is, innentől próbálom azt az utat követni, hogy egyszerűen csak felmutatok bizonyos tükröket ilyen-olyan irányba forgatva, aztán mindenki lássa meg benne magát, vagy amit éppen a vérmérséklete, gonodlkodása, álláspontja látni enged...

Íme.


2013. október 6., vasárnap

Két kép

Az egyiket azért, mert tegnap igény mutatkozott arra, hogy megmutassam a letöltések területi eloszlását is. Nos, vagy rosszul emlékeztem, vagy az ázsiai technológia fejlett az utólagos elrejtőzés technikájában, de Japánból mégsem látni számot most, meg Ausztráliából sem, de mondjuk az USA például rajtunk tartja a szemét és évi ezer alkalommal ránk pillant... :)

A másikat meg csak úgy, Stefi, figyelj!
Erre nincs mentség. Mindenki elmehet a picsába.

2013. október 2., szerda

Én így csinálom mostantól

Azt hiszem tán az utolsó, sorrendben harmadik vagy negyedik kapufánk után jött ki belőlem az amúgy a Bűnvadászok által szállóigévé tett, de számomra legendássá Lóri és Levi közreműködése révén vált "jelmondat", mely az akkori pillanatban belém hasított érzéseket legtökéletesebben írta le: "McBride kiszáll". És akkor a metaforák megfejtéséhez nyújtandó keresetlen segítség: igen, én vagyok McBride, amit pedig elhagynék tisztelettel, az nem volna más, mint a bennmaradási esélyeinkben való reménykedés. Mert tartsátok bár kevéssé maszkulin tulajdonságnak (én racionalitásnak szeretem inkább aposztrofálni), én bizony nem szeretek olyan hajók után futni, amikre felszállni nem igazán van sanszom. És ez a következő idénybeli másodosztálybeli tagságunk nekem most pont egy ilyen csónaknak tűnik. Valami elementáris erejű vihar fújja egyre messzebb azt a tatabányai kikötőtől...
Szerintem annyi kapufát még csapat nem rúgott 7 forduló alatt, mint mi idén (ha valaki számolta, vagy emlékszik és össze tudja számolni utólag, jelezze nekem), amire lehet mondani, hogy szerencsétlenség, ami viszont hosszú távon majd kiegyenlítődik és a sors visszaszolgáltatja azt, amit elvett, de én meg hajlok arra, hogy ezt inkább valami sorsszerűségnek véljem, vagy egyszerűbben és még fájdalmasabban: ennyi kapufa csak ott jöhet össze, ahol a csapattagok koncentrációs képességeiben hiátus mutatkozik.
Mindegy, persze korán van még, máshogy is alakulhat, de én most azt mondom, én ezt lezártam, aztán ha másképp lesz, legfeljebb majd kellemeset csalódok, és persze viselem az akkor majd joggal rám akasztandó "károgó köcsög" kategóriából érkező jelzőket.

Ezután is minden meccsen ott leszek, amin tudok, ezután is fogok szurkolni, amikor megkívánom, vagy amikor elég sok sört ittam ehhez, reménykedni is mindig fogok abban, hogy az adott meccset megnyerjük, egyet nem teszek: nem számolgatom, hogy miképpen és hogy maradhatunk bent.