2015. szeptember 25., péntek

Egy hátra, egy előre

Hátra:

Ez így rendben volt. Nem az eredmény, mert engem a döntetlen ahogy soha, úgy most sem elégített ki, még akkor sem, ha kétgólós hátrányból értük el az utolsó percben. De a személyes szocproblémáimon túl is azt kell mondjam, az egy pont nekünk körülbelül annyit ér most, mint műfűnek a locsolás, kurvára nem vagyunk előrébb vele akkor sem, ha a bennmaradás a célunk, és akkor sem, ha ennél valóban vérmesebb remények lakoznak valakiben. S ha már itt tartunk, egy kellemes, jóleső mosoly kiváltására nektek is bátran ajánlom az alábbi összeállítás 4:43-nál induló részét.


Amiből én elsősorban arra tudok gondolni, hogy ez a gruppo tényleg komolyan hitte, hogy itt még ebben az évben bajnokok lehetünk, ami egyfelől a mostani helyezésünket és pontszámunkat nézve tényleg vicces, másrészt viszont, ha eszembe jut, mit láthattak a ragazzik például a BKV pálya gaznőtte lelátóján ülve, és mi járt az én fejemben ugyanazokban a pillanatokban, akkor azt kell mondanom, teljes joggal táplálhattak ilyen reményeket, mert az már abban a pillanatban megvilágosodhatott előttük (előttünk pedig még korábban), hogy bizony a magyar harmadosztálynál gyengébb versenysorozatot valószínűleg csak a magyar alsóbb osztályokban lehet találni, a világ más részein aligha. Amiben kicsit tévedhettek, az talán a saját képességeik helyes megítélése lehetett, mert azt azért nem árt figyelembe venni, hogy ezek a dzsokatórék többek között azért is vannak itt, mert ennél jobb helyre nem sikerült elpasszolnia őket az Ags 23-nak. Lehet, hogy a rosszmájúság mondatja velem és óriásit tévedek, de mintha az első pár játéknapon a srácoknak a fejében még élénken ott élt volna a Sport utcában szerzett benyomások összessége, és azt gondolták, itt mindenkit, hátrakötött kézzel is karóba húznak. Sajnos nem így lett.
Ez baj, mert most kevesebb pontunk van a kelleténél, de annyiban meg igenis hasznos volt, hogy így talán a szezon hátralevő részét komolyabban fogják venni és tudatosítják magukban, hogy bizony a stoplis magától még a pannon terciában sem lő gólokat. Ők viszont szerencsére megtették szombaton háromszor is, ami most már tényleg át kell, hogy szakítson minden gátat, le kell, hogy tépjen minden béklyót és innentől jöhet a dara. Nekem a második félidő igenis tetszett. Mentünk előre, tudatosan, szervezetten, jók voltak a hosszú indítások, volt szélsőjáték, voltak helyzetek, vagyis a legszebb tavalyi meccseinket idézte a játék képe, azzal a kevéssé örömteli analógiával kiegészítve, hogy mint a legtöbb ehhez hasonlatos összképű előző idénybeli meccsen, most sem sikerült behúzni a mattot.
Lesz ez még máshogy.
Még valamiről, pontosan valakiről szót kell ejtenem. Igen, szegény új portásunkról. Szegény, mondom, miközben én magam is pontosan tudom, hogy elsősorban ő volt a fő oka annak, hogy nem nyertünk. De. Had jegyezzem meg először is azt, hogy egy hiba a saját kapu előtt az pont úgy jelent mínusz egy gólt az ellenféllel való összevetésben, mint egy baki az ellenfél ketrecénél (egy kihagyott nagy helyzet képében). Ez még akkor is így van, ha ezt nem szoktuk emlegetni, és a ziccereket elpuskázó támadókat a legritkább esetben állítjuk csak pellengérre. Ez a futball igazságtalansága, de mivel évszázados hagyomány, együtt élünk vele. Másodsorban viszont, higgadt fejjel azért látni érdemes azt is, hogy ez a flótás nem akart rosszat egyszer sem, egyszerűen minden balul sült el neki, három gyors szituáció, amikor valamit csinálni kellett, és sajnos háromszor nem volt szerencséje, mert sokszor bizony csak ennyin múlnak a dolgok. Igen, ez bizony "nokedli", de ugyanakkor azokat az analógiákat, hogy aszongya "ha én ennyit hibázok a munkahelyemen, engem kirúgnak" nem tartom helyénvalónak, leginkább azért nem, mert nem hiszek abban, hogy a jóhiszeműen meghozott döntések esetén bekövetkező nemvárt végeredmény esetén bárhol is egyből az eltávolítás eszközéhez nyúlnának. Aztán lehet, hogy csak nekem van az átlagosnál jobb helyem :).
Mostanában egyébként ezen esettől függetlenül is sokat agyalok azon, kit miért lehet és kell felelősségre vonni (nem csak a futballban, hanem úgy általában), ki mikor és milyen mértékben hibáztatható bizonyos tetteiért abban az esetben, ha adott pillanatban, amikor cselekedni kellett, az illető a legjobb tudása szerint és a legtisztább szándékkal hozott meg egy döntést és járt el aszerint. Ilyenkor általában arra jutok, hogy bántani csak azt érdemes, aki szándékosan olyan döntést hozott, hogy azzal ártson másnak, rosszat okozzon valakinek. Persze ha arról van szó, hogy valaki nem képes rá, hogy kiválassza az adott helyzetekben a jó megoldást, mert nincs meg hozzá az ehhez szükséges ismeretanyaga, rátermettsége, akármilye, akkor kijelenthetjük, hogy nem alkalmas az adott feladatra, de akkor egyszerűen ki kell cserélni egy olyanra, aki meg képes.
Nem tudunk mindannyian varrógépet javítani. :)

Ezenfelül pedig nem mindenkiben van ám annyi emberi tartás, gerinc, hogy mindezek után szembenézzen tettei súlyával, és önnön felelősségét nem elkendőzni próbálván odaálljon azok elé, akiknek cselekedetei következményei leginkább fájdalmat okoztak, és nem egyszer, de kétszer kérjen tőlük felmentést, megbocsátást. Bemehetett volna egy szó nélkül az öltözőbe. Mert nem tudhatta mi vár előttünk rá, lett volna olyan hely, ahol röpült volna felé egy s más például.
Nem heroizálom tovább, de nálam emberből jeles, kapusként meg majd meglátjuk.

Jaj, ki ne hagyjam. Teljesen jó, hogy egyre többen állunk a kanyarban. Lehet, hogy mégsem vagyunk olyan nagyképűek? (Válasz: dehogynem).

Gyertek, gyertek bátran máskor is!

Előre:

Ide minek bármi. Dorog, idegenben, bojkottmentesen először az elmúlt nem tudom, hogy hány évben. Mi a faszom lehet ennél jobb?

2015. szeptember 19., szombat

Egy kibaszott góóóól!

Vagyis Un bastardo gol, de ugye még egyszer nem lesz olasz cím, addig legalábbis nem, amíg parádé nem lesz. Mármint nem "parádé", mint mondjuk két hete, hanem valódi, olyan, amilyenek apropóján és amilyenek tiszteletének megéneklésére annak idején a vonatkozó rigmus megszületett.
Felcsapva a futball világában valaha elhangzott és később szállóigévé vált gondolatok képzeletbeli lexikonját, most mondhatnám, hogy "Egyszer valaki nagyon beleszalad majd a késbe", sőt, mondom is, egyrészt, mert ennek nyilvánvalóan így kell lennie, másfelől pedig azért, mert úgy vélem, ez pont most bekövetkezni, aktualitásának érzete bizsergeti minden sejtem.
Bizony, derék zalaegerszegi komáink most bűnhődni fognak galád makacsságukért, mellyel kevéssé bölcs módon saját magukat is megfosztották annak lehetőségétől, hogy részt vegyenek egy olyan összejövetelen, ami külsőségeiben egy lépéssel közelebb áll egy valódi futballmeccshez. Értem, messze van, biztos nem értek volna haza a szombat esti vetélkedőre, vagy fáradtak lettek volna a vasárnap reggeli edzésen, de a rosseb egye meg, én most már tényleg tűkön ülve várom azt a kibaszott első villanyfényes meccset. Oké, rendben, ha már 105 év elment így, mi az a két hét, csak már annyiszor kellett a gondolatban már minden apró részletét illetően felfestett, luxokkal megszórt premierig hátralévő idő feszült várakozásának forgatókönyvét újraírni, hogy személy szerint kezdek már kicsit paprikás lenni. Mint mikor a maratoni futó már látja, hogy közel a 42 km-es tábla, de 10 méterrel a cél előtt elhúzzák neki egy kilométerrel arrébb. Érted, mi az az egy killa a 42-höz képest, semmi, csak éppen ha ő pont arra a 42-re készült, arra osztotta be az erejét, és ha nincs a változás, pont össze is esik a célszalag másik oldalán, akkor azért kellemetlenül tudja érinteni a dolog.
Szóval tessék igenis a leghatékonyabb tárgyalási stratégiát bevetni a Csornai vezetőkkel való egyeztetések során! Javaslom, vigyék magukkal Gyulát, akinél jobb tárgyaló a klub közelében lehet, hogy nincs most, gondoljunk csak a két héttel ezelőtt a kompromisszumkészség álarca mögül megtett ajánlatára: "Ha nincs zászló, két hét múlva lehet tűz... " - mondá Julius, majd barázdált vonásai hamiskás félmosolyra görbülésének közepette nyugtázza: üres medencében is meg lehet úsztatni a halakat.

Ja, de most, mikor már majdnem lezártam ezt a posztot, jut eszembe, mi is lett volna a fő mondanivalóm, mikor nekifogtam (apropó, ez most az első bejegyzés, amiért még pénzt is kapok, tehát történelmi mérföldkőhöz érkeztünk).
Annyit akartam elmondani, hogy bár teljesen egyértelmű, hogy láthatunk javuló jeleket a csapat játékán (fura is lenne, ha nem így lenne egy Folmer - Rocchi csere után centerben például), rendben van, hogy amúgy Dabason nem szégyen kikapni, ha a táblázaton elfoglalt helyezéseket nézzük, de azért ez az egész performansz még így is csak annyival állt távolabb a híg fostól, mint amennyivel Orbán szimpatikusabb Rogánnál.
Viszont kontrasztosabb kirándulást már régen éltem meg, az is biztos, mert a túra egyéb tekintetekben (majdnem) minden igényt kielégített, jó idő, sok nevetés, sör, masszív stáb, gyakorlatilag folyamatos cantare, dumálgatás tulajjal, játékosokkal, egy kis asszisztens szinkron-show (miért csak négyen?), és újra: Tommaso Rocchi, egy legenda Tatabánya-mezben.

Holnap Tatabánya, az ég világos lesz, az andráshidai puttony meg töltött.

Gyertek, mint a menekültek a déli határnak!

2015. szeptember 11., péntek

Stazione due

Ígérem, hogy nem lesz innentől kezdve minden bejegyzésnek olasz címe, de azért még valamelyest tart a hatás, amit a múlt heti változások idéztek elő bennem. Na, meg kicsit a jövőre is gondolva, amikor majd pár év múlva visszanézem a blog tartalmának alakulását a címeken keresztül, ez alapján próbálva visszaemlékezni, mi is történt ebben a szezonban, akkor legyen némi arra utaló nyom, hogy nem egy egyszeri, véletlenül kipattant szikra alakította úgy a múltkori titulust, ahogy, hanem bizony a klubunk életében nyílt ezekben a napokban úgy fejezet. Ami most még a jelen, de tudjuk, az ilyen epizódok kivétel nélkül epilógusba torkollnak...
De visszatérve a bevezetőben említett hatásra egy gondolat erejéig. Azt az állítást tagadni, hogy a múlt héten még minden kétséget kizáróan meglévő, és a magyar harmadosztály szintjén a fejét ritkán felütő fellángolás enyhülésében a csodák három napos élettartamán való túllépésen kívül a talján premier forgatókönyve is ludas, dőreség lenne. Nem, nem erre a leányzóra számítottunk. Elisabetta Canalis helyett megkaptuk Gina Lollobrigidát.
Persze nem fogok abba a hibába esni, hogy egy meccs után ítélek, még akkor sem, ha az elvárásaim és a végül tapasztaltak közötti különbség lezongorázásához Bence Péter is kevés lenne, pedig ő azért nem egy piti palkó...
És ha már kialakult egyfajta, némi paranoia-vezérelt "közbeszéd" a szerepvállalás vélt motivációival kapcsolatban, muszáj némi malíciával megemlítenem, hogy így nyilván még magasabbak lesznek az oddsaink a hétvégén, tehát ha létezne olyan stratégia, ami reméljük, hogy nem létezik, abba pont bele is illene a magunk mögött hagyott víkenden "megcsodált" szcenárió.
Bár... Ha maradunk ezen a logikai vonaton, akkor megérkezünk arra az állomásra is, mely immáron teljes fényárban úszó reflektorokkal világít rá a felismerésre, hogy ebben az esetben viszont előbb-utóbb muszáj fordítani a kocka állásán, korpát ugyanis csak az fog hozni. Ez pedig karmikusan a vastag vonal nevünk alatt való meghúzásával lesz egyenlő, és amint sejthető, ebben a kiírásban ennél nagyobb céljaink akkor sem lehetnének, ha szombaton már nem csak Róma egyik felének egykori, de másik részének jelenlegi kapitánya is elfoglalná helyét a szeptemberi eső áztatta diósdi műfüvön.
Volt két évvel ezelőtt egy olyan szezonunk, amiről akkor azt gondoltam, hogy nincs lejjebb. Na nem színvonalban, de érzések tekintetében semmiképp, mert az, hogy módszeres pocskondia tárgyai legyünk hétről hétre, nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekről még oly erős realizmussal felvértezett jövőlátó receptoraim azt jelezték volna, hogy valaha még kísérteni fognak.
Csakhogy akkor ennyi forduló után négy pontunk volt. Most egy. 5 bajnoki és egy kupameccs telt el gól nélkül...

Engem nem érdekel összeszokatlanság, rossz fizikai állapot, semmi. Akit külföldön képeztek, az ennek a magyar harmadik vonalbeli mezőny bármelyik dodójának a fejére igenis húzzon bohócsipkát. Ilyen szép mezbe bújva meg főképp.

Győzni kell, a marketing már nem elég.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

2015. szeptember 1., kedd

Avanti ragazzi di Tatabánya!

Forrás: Facebook/Massimilano Caroletti

Péntek reggel, mikor először hallottunk róla, még ment a poénkodás meg a gúnyolódás szír menekültekkel, olaszra változtatandó csapatnévvel. Aztán két nappal később már közös fotót készítettünk egykori olasz legendákkal, meg remélhetőleg leendő egyéb mediterrán csillagocskákkal, és akkor már valóság volt, ha még hivatalos nem is az, amiről ma már valószínűleg az egész város futball iránt valamilyen szinten érdeklődő része kvaterkázik, hovatovább polemizál.

Vérmérséklettől és világnézettől függően sokan sokféleképpen állnak a hírekhez, illetve a jövővel kapcsolatos kilátásokhoz. Van, aki a megváltó eljövetelét látja, de van, aki a talján vircsaftban véli felfedezni a klub sírásóit bundázási és pénzmosási szándékot vízionálva.

Mint mindig, az igazság természetesen most is valahol félúton lehet, de egyet azért ne feledjünk el, és szerintem elsősorban ez az, amiből ki kellene indulnunk:

Akármi is lesz, itt ők rontani a helyzeten egyszerűen NEM TUDNAK. Belőlünk hasznot húzni, a mi kárunkra előnyökhöz jutni, itt bármilyen hanyatlás előidézni, lett légyen az szakmai, gazdasági, morális, már nem tudnak, mert olyan szintű mélységekben vagyunk minden tekintetben, hogy innen már tényleg csakis azért nem mondom, hogy nincs leljebb, mert tisztában vagyok vele, hogy amíg van alattunk bajnoki osztály, és amíg hétvégente játszik valamilyen brigád a klub mezében, addig ez nem igaz, de tény, egy ilyen patinával rendelkező csapat ennyire leamortizálódva még a legújabb kori magyar futballszennyben sem volt talán.

És akkor most egyszercsak jönnek emberek, akik közül néhánynak a szándékát, motivációját lehet ugyan vitatni, firtatni, elemezni, de én magam úgy vagyok vele: ha egy hét múlva fogják magukat, csomagolnak és hazamennek, de előtte játszunk egy villanyfényes stadionavatót velük, ahol fölényes győzelmet aratunk a csodaszép csíkos mezünkben a Felcsút ellen, én már akkor örülni fogok, hogy itt voltak.

Arra azért figyeljünk, hogy posvány ide, nihil oda, érték- és érdektelenség által övezett közeg amoda, az egész bohóckodás talmi voltát is ismerve, egyvalami azért még tény marad:

A csapatunkban pályára fog lépni egy legenda, a Lazio egykori csapatkapitánya, aki egykoron 323 meccsen 102 gólt lőtt a Serie A-ban. Tehát nem, nem a Komárom-Esztergom megyei bajnokságban...

Egyébként nézegetem ezeknek a srácoknak a profiljait, és kicsit olyan érzésem van, mintha lenne egy csapat fiatal, aki kiment külföldre egy kicsit bulizni, mókázni, kalandozni a szabadidejében, amolyan YOLO alapon, focizgatnak, csajozgatnak, élvezik az életet, aztán majd ha letelt az idő, visszamennek az "igazi" életükbe, de nincs is ezzel semmi gond; mert valószínűleg ha minden meccsre borgőzzel is fognak érkezni, akkor is le fogják tudni lépni a teljes mezőnyt bekötött szemmel. Mindenesetre kicsit akkor is érdekes, hogy miért kellett nekik ehhez egészen az NB3-ig zuhanniuk, hisz mindezt röhögve megtehették volna mondjuk akár csak eggyel feljebb is, és akkor a karrierjük (már ha terveznek a sportban egyáltalán komolyabb érvényesülést) is jobban járt volna, de ez már legyen az ő bajuk. De jópofa dolog látni, hogy mintha lenne bennük egyfajta jó értelemben vett várakozás, ad absurdum küldetéstudat, mintha már-már büszkék lennének arra, hogy itt vannak, hogy részt vehetnek ebben a nagy hadjáratban.

Ami persze simán lehet parasztvakítás is, hisz egy profilt ügyesen megszerkeszteni semmiből sem tart ma már, de ha így is van, én bizony vállalom: ha már tartalom semmiképp sincs, és mindenképp szar is van a csomagban, akkor legalább addig had örüljek egy kicsit, amíg az ízléses csomagolást lehántom.

Ha csak pont ezzel a rövidke élménnyel leszek is gazdagabb egész évben, már több történt, mint ami nélkülük lett volna egy tükörsima kiesés formájában.


BENVENUTI A TUTTI E BUONA FORTUNA!