2016. december 24., szombat

Akkor is...!

Bár megkésve, bár túl a szentesti vacsorán és néhány Unicumon is, bár hónapokkal az utolsó bejegyzés után, bár alig néhány perccel csak éjfél előtt, de a hagyományt akkor sem vagyok hajlandó megtörni:

ISTEN ÉLTESSEN BENNETEKET DRÁGA BARÁTAIM, LEGYEN EGY OLYAN ÉVÜNK JÖVŐRE, AMI AZ IDEINÉL KEVESEBB IDEGSZÁLUNKAT ROMBOLJA LE!

És akkor itt szokott szerepelni egy kép, amit általában a google segítségével halászok a világháló teljesen irreleváns közegéből.

Na. Most nem, most más utat választottam.

BOLDOG KARÁCSONYT!


2016. október 29., szombat

Élt, él, élni fog

Újra meccs.

Ennek a normál "békeidőben" teljesen átlagosnak számító kijelentésnek most valahogy egészen más az íze, a zamata. Meg persze az érzés is, ami hatalmába kerít, ahányszor csak eszembe jut e tény, és ez a héten bizony elég gyakran megtörtént. Tény persze az is, hogy azokban a bizonyos boldogabb, kevéssé vészterhes időkben egy teljesen tetszőleges forduló, hétvége közeledtén is átjárt ugyanez a bizsergés, de most, hogy - remélhetőleg és minden bizonnyal csak átmenetileg - több problémával, nehézséggel küzdünk, mint egy átlagos honi egylet hívei (pedig mindenki másnak is van elég nyűge már pusztán abból a tényből fakadóan is, hogy magyar csapat lett a kedvencük), bizony ez az érzés még inkább felértékelődik.
Meg kell mondjam őszintén, talán valamivel jobban viseltem ezt a meccsmentes periódust annál, mint ahogy azt vártam magamtól előzetesen, de ebben azért főszerepet játszott az az igen-igen boldogságos és örömteli élethelyzet is, amiben épp most vagyok, amibe közel 4 hónapja kerültem. Mondhatom azt is talán, hogy ha már egyszer a sors (meg az önko, meg a pornómanó, meg még páran) ezt a forgatókönyvet akarta írni klubunk és brigátónk számára, akkor részemről alkalmasabb időszakban nem is tehetné. Hiszen jó eséllyel meccsre járási szokásaim így is, úgy is megváltoztak volna mostanában, viszont így legalább nem terhel az a nyomasztó érzés ráadásként, hogy sok lelátói kalandról, élményről kellett lemondanom.
De ez semmit nem változtat az alapálláson.
Ez így egy áldatlan állapot, ami nem tarthat örökké. Ezt a status quót záros határidőn belül fel kell számolni. Nincsenek illúzióim már és ezért nem hiszek abban, hogy az ez irányba történő elmozdulás érdekében bármit is tehetnénk ezen a meccsen, ettől függetlenül kutya kötelességünk, hogy a rendelkezésre álló szerény eszköztárunk felhasználásával mégis erre törekedjünk. Nagy valószínűséggel nem lesz elég vér a pucájában senkinek a helyzet okozói közól ahhoz, hogy ezt a meccset a helyszínen megtekintse. Ez csak addig volt sikk, amíg nem kellett semmilyen negatív visszacsatolástól, urambocsá komolyabb inzultustól tartani, amíg el lehetett adni a fb-profiloknak, hogy boldogság, vidámság van. Amióta ez nincs így, azóta már elég az eredményjelzőről Rómából posztolgatni és olaszul dicsőíteni a szín magyar csapatot.
De tudjátok mit? Talán sosem reméltem még annyira, hogy tévedni fogok, mint most...

Egy viszont biztos. Bármi lesz a vége ennek a szezonnak, én ezt a csapatot itt és most nyilvánosan megkövetem. Akkor is, ha több pontot nem szereznek, és akkor is, ha beigazolódik az, amit szezon előtt vizionáltam, vagyis végül tükörsima kiesés lesz a vége. Ezek a srácok gyakorlatilag pénz nélkül, kötyönökön élve is becsülettel hozzák az eredményeket, többet és jobbat, mint az várni lehetne, és ez még akkor is igaz, ha azért egy-egy komolyabb szégyenfolt is be-becsusszant. Csakhogy az sajnos realitás-ízűnek tűnt, ha túlzónak is egyben (gondolok itt persze Kaposvárra), viszont az, hogy ilyen körülmények között érkeznek a három pontok is rendre, mindenképp dicséretet és tiszteletet érdemlő moralitásról árulkodik. Ezért, bár lehet, hogy nem is kellene, de én mégis azt javaslom, azt kérem, hogy őket ne bántsuk ma sem, akkor sem, ha pusztán a játék képét illetően lehet, hogy lenne majd okunk rá. Akik többször voltak kint idén, mint én, azok pontosan tudják, hogy eddig sem a meccsek élvezeti értékéhez történő hozzájárulásuk volt az, amiért járt nekik a taps.

Lassan két hónapja jelentkeztem itt legutóbb digitális papírra hányt betűsorral, pedig éppenséggel volt, lett volna miről írni a klub körül történt események kapcsán. Hogy mégsem tettem, annak sok más, és legfőképp a fent már citált boldog, ámde az időbeosztást nagyban meghatározó mérföldkő mellett azért a legfőbb oka talán mégiscsak az apátia, ami a teljes nihil felé történő rendületlen masírozásunkat részemről körülölelni kezdte. És ez mindig félelmetes, mert nem tudni, van-e belőle visszaút. Pár hete Dani kérdezett valami olyasmit, hogy "de ugye nem fog teljesen szétesni az egész?". Akkor én magabiztosan azt mondtam neki, hogy nem, dehogy, az nem lehet, mert ennek a gyökerei jóval mélyebbre nyúlnak már annál, semmint hogy ez bekövetkezhessen. De őszintén szólva arra nem tudtam volna válaszolni, hogy az egész meddig tart. És noha a mai nap még mindig nem a vége, de amikor azt érzem, hogy kurvára nem érdekel az időjárás, leszarom, hogy ki az ellenfél, azt is, hogy milyen osztályban játszunk, akkor tudom, még erősebben és még biztosabban, mint amikor Daninak válaszoltam, hogy akármikor is tárul elénk a visszarendeződés beköszöntének ajtaja, én ott leszek és veletek együtt fogok belépni rajta.

Kell ez az érzés, kell ez a társaság, kell a klub, kell a Turul Ultrái.

És megint, kellett egy zene. Még mielőtt gondolkodni kezdtem volna, hogy mi legyen, már be is villant, címe mellett néhány helyzetünkre mottóként reflektáló sora okán is adekvát.

2016. szeptember 2., péntek

Irány Skócia!

Lehet, hogy csak a múló idő sok mindent megszépíteni képes ereje teszi, de ha visszaemlékszem a legutóbbi hazai meccsünkre, akkor bizony még a vereség és a nyilvánvalóan vallatásra is alkalmas színvonalú játék, na meg a hazain ritkán látott alacsony csoportlétszám ellenére is inkább kellemes összképet tudok felidézni két héttel ezelőttről. Ahogy Béla nagyon találóan megfogalmazta, amolyan "skót negyedosztály" miliő uralkodott a stadion fedettjén, és ezzel a világon semmiféle probléma nem volt. Az eső és a köd - ahogy várhatóan szerencsére holnap is - ugyan hiányzott, de így is elég sok olyan faktor volt, ami miatt el tudom képzelni, hogy akár hosszabb időre is tanyát verjünk "odaát".

Mert ugyan a fiatalkorunk forráshiányos időszakának emléket állítani kívánó, kidolgozatlan partizánakciónk nem járt sikerrel (vagyis nem sikerült surranópályán, hátulról kostenlos bejutni), és a másodosztály óta nem látott mennyiségű pénzt kellett leszurkolnunk a jegyért, de cserébe volt hibátlan látószög, jó akusztika (az adott napon ez persze lényegében teljesen irreleváns volt, de akkor is...), az ospiti aktivitása monitorozásának optimális lehetősége (semmit nem csináltak), finom szotyi (köszi Béci), brusztolós, ámbátor látványos megoldásokat elvétve hozó játék, izgalom az utolsó percekig, vitatható, tizenegyes gyanús helyzettel, és... És még akartam írni ide pár dolgot, dehát na... Azért nem akarok átesni a ló túlsó, ráadásul nem is létező oldalára, kb. ennyi pozitívumot tudok felsorolni, de mindez, kiegészítve a kellő mennyiségű, minőségű és mélységű, szűkebb és tágabb pátriánk futball és nem futball vonatkozású témaköreit érintő beszélgetésekkel és az elmaradhatatlan rekeszizomtornával bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az olyan hétvégéknek is, amelyeken tudvalevő, hogy nem a hangszálak lesznek a legnagyobb igénybevételnek kitéve és a lábam sem kell, hogy elzsibbadjon, keblemet megfeszítő várakozásokkal fussak neki.

A holnapi pedig pont ilyen lesz, Bányász-nap, ami most, legalábbis meteorológiailag mindenképpen, egy igazi nyári szombat is egyben, várhatóan jó létszámmal, egységben, egy igazán nemes célért kiállva, ami jóval túlmutat három ponton...

Induljunk!




2016. augusztus 14., vasárnap

Régen még gőg, de ma góg

Axióma: A Tatabánya FC-nek szurkolok, azt szeretném, hogy jól menjen a csapatnak, hogy a történelme és hagyományai okán neki kijáró helyen szerepeljen, hogy a múltjához méltó dicső fényben ragyogjon. Mindenki, aki rosszat akar a klubnak, a szememben alávaló gazember.

Ha a következő sorok olvasása közben bárkiben kétség ébredne atekintetben, mit milyen indíttatásból, milyen lelkülettel, milyen érdekek által sarkallva, milyen értékek mentén írok, nyugodtan ugorjon vissza a kezdő bekezdésre. Ott vannak az alapok.

Azonban ettől függetlenül nem tudok és nem is akarok megkerülni néhány dolgot. Nem akarom senkinek a véleményét megváltoztatni (dehogynem...), de be kell vallanom, nem csak itt és most, nem csak ezzel a témával kapcsolatban, hanem az életben úgy un block zavarni szokott, mikor egymással össze nem függő dolgokat hozunk egymással kapcsolatba, valamint amikor az éremnek azt a bizonyos másik oldalát nem vagyunk képesek észrevenni. Mert bizony van, mindegyiknek.

És most jönne az a rész, amikor hosszasan kifejtem, hogy miért és hogyan és miképpen. Napok óta gyűlik bennem az ezzel kapcsolatos gondolati anyag, amit amolyan terápiás, feldolgozást elősegítő folyamatként magamból kiadni szándékoztam, de a helyzet az, hogy mire idáig, a szerkesztő felületig jutottam, nagyrészt kiadtam magamból mindent az fb-n a vonatkozó bejegyzések alatt elsősorban Levivel folytatott diskurzusunk során megfogalmazottak formájában. Nagyjából azokat tudnám ide bemásolni, de aki tudta és akarta, úgyis olvasta, aki meg nem, ezt se tenné. 
Persze lehet, hogy csupán az apátia kórságát terjesztő moszkitó fosott bele valamelyik mai sörömbe, de egyszerűen azt érzem, hogy a belenyugvás gonosz démona itt szűköl mellettem, és bizony egyre kevésbé zaklat fel az éppen zajló folyamatok iránya. Valószínűleg ez azért van, mert volt idő felkészülni rájuk, nem tudom. Mert azt, ami most van, azt az áldatlan állapotot, amiben jelenleg senyved klubunk, pontosan elő lehetett vételezni, és nem pusztán a tavaly szeptemberben elindult talján hódítás kezdetén, hanem annál már jóval-jóval korábban. Gyakorlatilag mióta az eszemet tudom (ez nem túl hosszú idő persze történelmi távlatokban), sosem volt hosszabb időn át biztos a helyzetünk. A különbség csak annyi, bár ez nem elhanyagolható, hogy mindeközben hol az első, hol a másod, legutóbb pedig a harmadik vonalban játszott mérkőzések övezték létünk instabil mivoltát. A tavaly szeptemberi módszerváltás idejében sem lehetett tartós reményünk, tudtuk, tudnunk kellett, hogy mi lesz. Be is következett. Ami volt, mindazonáltal ajándék, láttuk, amit láttunk, ezt már senki nem veheti el tőlünk, és ezt nem is fogjuk elfelejteni soha. És bizony gaz, átkozottul gaz minden olyan felelős városvezető, aki az általa irányított település egyik legnagyobb társadalmi értékének, egy gazdag történelmi hagyományokkal, sportsikerekkel övezett múlttal rendelkező egyesületének fennmaradásáért nem tesz meg minden tőle telhetőt, de ettől még tény, a jelen helyzetben nem ők az egyetlen, talán nem is a legnagyobb hunyók. De ahogy Levi nagyon helyesen megfogalmazta, nem is az a lényeg, ki a hibás, és miért elő ez a helyzet. A kérdés az, mi lesz majd, ha újra döntéshelyzet lesz. 
Csak sajnos erre meg tudjuk a választ. Annyiszor és annyian néztek már hülyének minket, hogy az illúzióink immáron megszűntek létezni. 
Nem, nem temetem a klubot. FC Tatabánya lesz. Mások is túléltek már ilyesmit. Lényegében ez az élet rendje. Gázszerek feltűnnek, Felcsútok jönnek, Nagykanizsák, Ózdok, Komlók, Tatabányák mennek. Tulajdonképpen az érdekes inkább az, hogy ilyen sokáig bírtuk. De lesz foci továbbra is Tatabányán, és remélem, mi is kint leszünk. Megyünk is majd, ahogy eddig, és ezentúl sem az eredmények lesznek azok, amik miatt elindulunk a hétvégén. Csak eddig néha, ha csak pszeudo-szinten is, de valami kis szenvedély-szerűséget át tudtunk élni, meg tudtunk érezni. 
Ezen újabb arculcsapás, a tényleg történelmi mélységbe való zuhanás után ezt már nagyon nehéz lesz újra megtalálni. 

Persze lehet enélkül is létezni. Csak nekünk eddig sohasem kellett... 


2016. augusztus 4., csütörtök

"Élvezd, amíg van mit"

Ezen bejegyzés beklimpírozása megkezdésének bár az oka az, hogy a héten most gyűlt össze először és várhatóan utoljára minden ehhez szükséges erőforrás (ihlet, idő, gondolati anyag), azonban ettől függetlenül szimbolikus jelentőségű is egyben, hiszen az előző bejegyzésben már citált, kevéssé örömteli, ámde annál ismerősebb momentum, vagyis a nemzetközi, nota bene valódi labdarúgás tőlünk távoli galaxisában tett adott évi alacsony röppályájú szárnyalásunk utáni landolás épp pár perccel ezelőtt lépett túl utolsó stációján, vagyis minden adott ahhoz, hogy a pannon bőrkergetéssel kapcsolatos folyamatok felé fordított figyelmünk minden rezdülését a hazai bajnokságok belterjes bohóckodásának irányába tereljük.
Mégpedig azon belül is az egyik, de semmiképp sem a legmélyebb szint felé, hisz ha valaki, mi már csak tudjuk, hogy mindig van lejjebb, még akkor is, ha új régiók megismerésére, felfedezésére 2014 ősze óta nem volt alkalmunk. Nos, a jelek szerint egyelőre (még) most sem lesz, bár igaz, ami igaz, a napot ildomos annak nyugtával dicsérni csak, másképpen szólva amíg nem vágtunk neki a küzdelemsorozatnak, egészen bizonyosak nem lehetünk abban, hogy tényleg csak jövőre fogunk megismerkedni Középfölde mezőnyével. Akkor viszont menthetetlenül át fogunk esni ezen az aktuson, és ez csak akkor alakulhat másképpen, ha addig megszűnünk, és a világon senkivel nem fogunk már megismerkedni többé a pályán, amire ugyan sansz biztos van, de annyira még az én pesszimizmusom sem kiapadhatatlan, hogy a város totális felszámolást megakadályozni célzó szándékában ne legyen bizodalmam. 
Kíváncsiságból (na meg azért, mert élvezem a tevékenységet) kicsit visszaolvasgattam a blog anyagában, egész pontosan arra voltam kíváncsi, milyen érzésekkel vágtam neki az előző szezonoknak, milyen gondolatokat szórtam akkor képernyőre felvezetés, beharangozó gyanánt. 

Ezeket találtam:

Az utolsó Nb II-es szezon előtt - 2013/2014:

Az új éra beköszöntének első idénye - 2014/2015:

A teljes bizonytalanság időszakában - 2015/2016:

Akinek nincs érkezése végigolvasni, annak szerénytelenség nélkül összefoglalom a lényeget: a jelek szerint elég jól rá tudok érezni arra, mi várható a következő 10 hónap 30 fordulójának eredőjeként. Persze ezt nem a fenti jóslatom valósággá formálódási valószínűségét megerősítendő említem, hiszen ahhoz, hogy lássuk, fenti szcenárió körülbelül annyira reális, mint hogy a nap holnap reggel fel fog kelni, nem kell különösebb látnoki képesség. Sokkal inkább akarok arra utalni, hogy ahogy korábban, azokban az időkben is, amikor sok jót a pályán szintén nem remélhettünk, bízhattunk és bíztunk is abban, hogy mindettől függetlenül azért lesznek pillanataink az idényben, amikre szívesen fogunk visszaemlékezni később. Lett is, mindegyik évben. Ha egy Vasas elleni hazai győzelem az utolsó pillanatokban, akkor annyi, ha Stefalotti nagyatádi edzői debütálása, akkor annyi, ha pedig egy talján legenda pályafutása utolsó momentumainak szemtanújává válás, akkor amannyi. 
És hogy lássátok, számomra az írás olyan, mint egy emulzió elkészítése, a látszólag oldhatatlan metériám, a pesszimizmusom teljesen fel tud oldódni a várakozás bizsergésében, a végére elmondom, mitől lesz ez a szezon különböző, jelentős mértékben eltérő a 2013/2014-estől, vagyis az utolsó olyantól, ami a zöld gyepen mutatott sikerességet illetően viszont nagyon is erős analógiát mutatott az előttünk állóval. 
Egyrészt attól, hogy ami történni fog, arra az előjelek alapján prímán fel tudunk készülni, míg akkor csak sejtettük, most pontosan tudjuk, hogy ki fogunk zuhanni a picsába, és ez az év egyfajta bemutatóként, felvezetésként is szolgál majd számunkra a megyei színvonalat illetően, mégha sajnálatos módon csak a mi csapatunkat illetően is, fájó ugyanis, hogy ellenfeleink többsége azért egy Nb III-es nívót hozni fog ellenünk. Mi viszont abszolút építjük a jövő csapatát, a megyei játékosokból felépített játékoskeretünk eklatáns bemutatót tart majd abból, mi is az eltérés a két osztály között. 
A másik ok ennél is prózaibb: nem fogunk tudni annyi negatív energiát termelni (mégha bizton állíthatom, azért meg fogjuk próbálni), ugyanis ahhoz a legtöbb esetben kell egy célpont is, akire vagy amire ezt ráirányíthatja az emberfia, most viszont e tekintetben kikerült a lábunk alól a talaj, ugyanis a helyzetért tetszik vagy sem, nem lesz kit szidni... 

A játékosok? Tudják, amit tudnak, és azt biztos vagyok benne, hogy hozni is fogják... 

Massi? Persze ködösített, persze félrebeszélt, dehát azt pontosan tudtuk tavaly szeptemberben, hogy ennek ez lesz a vége, hogy ennél többet ettől várni nem lehet. Ami azt illeti, így is több jött ki belőle, mint amennyit reálisan el lehetett képzelni. Nincs, nem lehet épeszű érdeke csinálni ezt az egészet, pénze meg sosem volt hozzá.

A város? Ja, ez még szóba jöhetne. Áramlik a pénz a magyar fociba, az adófizetők, a mi pénzünk, mindenhol, csak itt nem. De ez kérem közpénz, olyan pénz, ami jobb helyre is mehetne. Mindezt úgy, hogy az egészre kb. a lőtéri vak kutya nem kíváncsi. Akkor biztos, hogy helyes hibáztatni azt a testületet, aki az ész mentén megfogalmazott érvek alapján azt mondja, nem asszisztál a léggömbök eregetéséhez...?

Cikornyás lettem, bocsánat, nézzétek el nekem. Valójában elég lett volna annyit írnom, hogy amit szeretnék, amit várok csak annyi, hogy minden ellenfelünknek egyenes gerinccel elmondhassuk 90 percen át:



2016. július 24., vasárnap

Megye? Megy-e?

Rég nem jelentkeztem itt, és most sem leszek hosszú. Pedig történt egy s más a Sport utcában lejátszott MTK-fakó elleni meccsünk óta, melyen a pár évvel ezelőtti thaiföldi utam óta először láttam élőben igazán hiteles harcművészeti bemutatót. Lepörgött életem leghosszabbként megélt szezonja, volt egy Eb, ahol kaptunk egy kis ízelítőt abból, milyen is lehetett volna az elmúlt harminc évünk, hogy aztán ezen hét csütörtökére az sors anesztesének utolsó infúziócseppje is felszívódjon vérünkből és ismét éber állapotunkban egy jó mélyet szippanthassunk a magyar klubfutball húgyszagú mocsarából.
Most azonban inkább a szűkebb pátriánk fociéletének környékén (nem) történtekről kívánok pár szót ejteni.
A tavalyi év egyes időszakában a megyei szereplés lehetőségének toposza gyakran látott vendég volt a lelátókon folytatott beszélgetéseink során. Most nem mondom, hogy akkor ezt kizárólag az aktuális események okozta pillanatnyi elkeseredés valóságot elferdítő mivolta váltotta ki, azt viszont állítom, ilyen valós, ilyen közeli, ilyen húsba markolóan életszerű még sosem volt az első negyedik vonalban játszandó ütközetünk víziója. Feljutásról beszélnek még mindig a vezetésben, pedig a kérdés számomra egyelőre inkább az, hogy vajon a Leicester tavalyi bajnoki címe, vagy a mi jövő évi bennmaradásunk számítana-e nagyobb csodának. Szavak vannak, lózungok repkednek bőszen, de egyelőre semmi más. Két kérdés mindenesetre erősen foglalkoztat engem.
Az első, hogy Pepét vajon mivel győzték meg, vajon mi az, ami őt itt tartja? Tegyük fel, hogy megkapja a pénzét, na de szakmai hiúság az smafu? Mert ebből jól nem jöhet ki, az biztos. Persze lehet, hogy erre a kérdésre egyszerűbb a válasz, mint sejteném, hisz ugye dolgozni muszáj, és az ember azokból a lehetőségekből tud válogatni, amiket felkínálnak neki... (Én már csak tudom.)
A másik kérdésem viszont némileg akadémikusabb. Úgy szól, hogy vajon mi a faszért kell a fészbukon olasz nyelven ajvékolni annak, aki teljesen jogosan, és kulturált hangnemben fel vagyon kérdezve? Vajon mi az, amit mentségére fel tud hozni azon kívül, hogy idén még nem igazolt külföldi állampolgárt? Vajon tényleg a fejéhez kell vágni az istenadtának, hogy aggódni mer csapatáért, mert fél attól, hogy azok után, hogy valaha még az első osztályban szerzett érmeket és a nyugati profi klubok felett aratott győzelmeket ünnepelhette, most várhatóan végig kell néznie, ahogy szeretett csapatára az Nb3-ban fognak haute couture-zakókat varrni?

Nem tudom, őszintén szólva nem tudom, kell-e nekünk, szükségünk van-e nekünk erre az előttünk álló idényre. Mármint ott, ahol azt a tervek szerint tölteni fogjuk. Mert meccsek persze kellenek, de én még emlékszem a 2013/2014-es szezonra, de az akkor szerzett élményeket nem igazán sírom vissza. Félek, hogy lassan elő lehet venni egy rég nem látott drapit, meg egy dalt bizonyos cipőkről és testvarratokról.

Ne legyen igazam.

2016. május 7., szombat

Nem én akarom, tényleg!

Isten lássa lelkem, tényleg nem akarok hadjáratot folytatni szegény Peti úr ellen, de ha egyszer annyira magas labdákat kínál fel, kénytelen vagyok kezdeni velük valamit...
Legújabb faramuci megállapításának a múlt heti meccsről készült városi tévés bejátszásban voltam fültanúja. Eszerint azért (is) vagyunk nehéz helyzetben, mert a csapat katasztrofális állapotban van erőnlétileg.
Most kiindulva abból, hogy a pillanatnyi erőállapot nyilván egy hosszabb megelőző időszak következménye, kérdem én, akkor ez a helyzet kinek a felelőssége is? Igen, elsősorban a közreműködő edzői garnitúráé, na de nekik meg ki is a közvetlen felettesük? Mert szerintem a szakmai igazgató. És bár nekem egyre halványulnak az emlékeim azzal kapcsolatban, hogyan is működnek ezek a dolgok egy munkahelyen, de valami olyasmi dereng, hogy a főnök felelős a beosztottjai teljesítményéért, vagyis, ha azok nem végeztek megfelelő munkát, akkor valamit ő sem csinált jól.

Szép a nyíltság és az őszinteség, de a szó veszélyes fegyver tud lenni...

Holnap hajrá, Bányász, hajrá, Peti, mindent bele, a Sport utcában finom a szendó és hideg a sör!

2016. április 30., szombat

Magyarosításról

Van ugye a hasonló dilemmákkal bírkozó csapatok szurkolóinak örök kérdése, hogy azt mondja: legyen a csapatunkban minél több helyi/magyar arc, mindegy, milyen eredménnyel, vagy pedig igenis az számít, hogy minél magasabb osztályban érjünk el minél jobb eredményeket, ha kell, 11 kínai gömbkergetővel. Erre a kérdésre persze mindenkinek megvan a saját, vérmérséklete, beállítottsága, világnézete és még ki tudja, mi minden tényező által meghatározott válasza. Ez így is van rendjén, nem láthatjuk egyformán a világ egyetlen szegmensét sem, itt és most tehát nem az objektív igazság megtalálására szeretnék kísérletet tenni.

Azonban roppant módon kíváncsi vagyok a véleményetekre azzal kapcsolatban, hogy vajon helyes-e az a retorika, amit a klub követ az utóbbi hetekben az edzőváltással és szakmai célokkal kapcsolatban. Jó, itt a klub helyett írhattam volna konkrétan WU2-t is, mert ő az, aki minden médiamegjelenése alkalmával aprólékosan taglalja a csere mögött meghúzódó motivációkat. Sietve szeretném megjegyezni, hogy nekem egyébként minden, ezzel ellentétesnek tetsző megnyilvánulásom ellenére emberileg semmi problémám nincsen a figurával, nem is lehet, hisz régebben, még a bajusz-érában édesapámra emlékeztetett a fizimiskája (a szája fölül a haja hosszúságának növelésére átcsoportosuló szőrzet korszakában meg inkább egy hobóra), de ezt akkor sem értem.

Azt mondja, Bruno papának azért kellett mennie, mert nem rakta be a magyarokat, mert "nem vette figyelembe a klub érdekeit, csak a sajátjait". Most mindamellett, hogy értem én, hogy magyarokat szerettek volna játszatni Pepéék, de ha egyszer már a keretben sem volt annyi és olyan minőségű pannon harcos, akikkel eredményekben lehetett volna bízni, akkor mit csináljon szerencsétlen? Vagy a "saját érdek" ezesetben azt jelentené, hogy játszatta a gyerekeit? Jelzem újra, az a két srác a csapat legjobbjai közé tartozott. Annyit el tudok képzelni, hogy az említett szókapcsolaton esetleg szakmai hiúságot kell érteni, vagyis a galád Giordano bácsi szeretett volna minél jobb eredményeket elérni. Hisz végtére is mégiscsak jobban fest a CV-ben a magasabb szezonbeli helyezés, meg amúgy is, olyan pályafutással, mint az övé (vagy amúgy bármilyen egészséges sportolói lelkülettel), az ember igenis csakis arra tud belső késztetést érezni, hogy a csapatát győzelemre vezesse, és ennek érdekében a rendelkezésre álló erőforrások, vagyis jelen esetben rendelkezésre álló játékoskeret adta lehetőségek teljes kiaknázása mellett tegye le a voksát. Én ezt egy normális dolognak tartom. Ha van egy negyven fős keretem, akkor kiválasztom, kik azok közül a legjobbak, és azokat játszatom. Ezt tette ő is.
Tulajdonosi illetve szakmai vezetés oldalról ugyanez pedig úgy néz ki, hogy ha nem akarok külföldieket a csapatban, mert a "jövő csapatát" építem, akkor elküldöm a meglévő légiósokat, felbontom velük a szerződést, stb. De arra ne kérjem már az általam kiválasztott trénert, hogy szándékosan gyengébb csapatot küldjön fel, sőt, semmire ne kérjem, a helyes ugyanis az, ha mindenki, akárcsak a suszter, marad a saját hatáskörében. A tulaj pénzt szerez és fizeti belőle az alkalmazottait, az edző meg megpróbálja a legjobb csapatával megnyerni a lehető legtöbb mérkőzést.

Hobó meg most adja magát, mintha csakis az emlegetett magyarosítás szellemisége vezérelné minden társult kényszer nélkül. És tényleg nem kötekedésből, csak az érmét kicsit körüljárni próbálván az utolsó bekezdésben összefoglalom vázlatszerűen a változásokat a kommentjeimmel kiegészítve:

Amadio -> Rigó -- Amadio sérült
Pelagias -> Farkas -- Pelagias sérült
Giordano -> Demjén -- Giordano Giordano fia, kegyvesztett

És még leírok annyi darab tényt, ahány ponttal szeretném, ha gazdagabbak lennénk estére.

Tény I.: A MOTIM ellen 5 magyar volt a kezdőben
Tény II.: Ketten közülük az edzőváltás előtti utolsó meccsen is kezdők voltak, egy pedig csereként állt be.
Tény III.: Jó esély van rá, hogy a sérültek felépülése után a szám 3 lesz (Nacho és a tatai görög játszani fog szerintem.)

Akkor hogy is van ez?

2016. április 29., péntek

Mindenhol jó

Posztjaim többségében (amennyiben nem lenne amúgy is egyértelmű), adok valami rövid magyarázatot arra, hogy az adott iromány címe mire is utal. A mostani esetben például arról van szó, hogy a fenti jelige két értelemezésben is megfogalmazódott bennem a elmúlt hétvégén átélt események konklúziójaként, és nem, egyik értelmezés sincs kapcsolatban a jól ismert közmondással.

Viszont azzal nagyon is, hogy az előző szombaton bármelyik városban is találkoztam össze szerény közösségünk mélyen tisztelt tagjaival, mindenhol roppant kellemes perceket, órákat töltöttünk együtt Mórtól Tatabányáig. Vagyis egész pontosan Móron és Tatabányán :) Nyilván nem lenne reális azt várnom, hogy minden hétvégén töltsünk együtt több időt a lelátón kívül, hogy találkozzunk meccs előtt valahol vagy maradjunk mérkőzés után egy kvaterkára, de néha azért igenis kell, és nem csak év végén meg egyszer nyáron. Jól esik dumálni egyet úgy is, hogy a figyelmünket nem osztja meg holmi pöttyössel történő komolytalan játszadozás néhány emelettel lejjebb. Nem mintha a tárgyalandó témák többsége nem a közös szenvedélyünk köré csoportosulna ilyenkor is, de pont ezért kellenek ezek az alkalmak, amikor ennek a vélemény- és információcserének mélyebb rétegeibe áshatunk le. Persze sokáig erre volt is lehetőség egy-egy hosszabb túra alkalmával a kocsiszekrények képezte guruló Faraday-kalitkák ölelésében, de mostanában az ilyen attribútumú utazások meglehetősen ritkák lettek, bár sajnos jó eséllyel még mindig gyakoribbak, mint amennyire az elkövetkező években várhatóak. Lényeg a lényeg, jól esett kicsit beszélgetni, borozgatni a vár mögötti park sűrű lombkoronáinak árnyékában, majd a pincészet kevéssé vendégmarasztaló falai között, még akkor is, ha a csoportnak csak egy kisebb frakciója képviseltette magát. Legyen ilyen máskor is!

Aztán jött a szombat második etapja, ami mégiscsak a fő program volt. Hát uraim, nem kell mondanom, ez az az élmény, amit mindig keresünk, amiért még mindig kint vagyunk, és amiért remélem, hogy mindig kint is leszünk. Egyszerűen van olyan, hogy minden összeáll, és még az a tényező is pozitív előjellel tesz hozzá az összképhez, amit ha lehetett volna előzetesen megválasztani, biztos, hogy nem írunk fel a kívánságlistára, utalván természetszerűleg az egész napos hibátlan időjárás után a nyakunkba zúduló, létezését illetően eredendően leginkább csak az esernyőipar számára üdvözlendő folyadéktömegre. Mert gondoljunk csak bele, hogy vajon a bőrig ázás biztos tudatából táplálkozó dac nélkül is biztosan végignyomtuk-e volna a hiriget úgy, ahogy azt végül megtettük... Ez most valahogy így volt kerek, ürge-üzemmódban, a 2007-es (?) győri előadás light-verzióját elővezetve.

És itt kapcsolok rá a cím második értelmezésére, mert azt gondolom, hogy ha szezononként van akár csak egy olyan délután/este, ami így jön össze, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy hol játszunk éppen, melyik bajnokság melyik osztályában, lesz elegendő muníciónk ahhoz, hogy át tudjunk lendülni az ilyen alkalmak után sajnos óhatatlanul beköszönő mélypontokon. Mert itt most engedjétek meg nekem, hogy ki merjem jelenteni, ezt a meccset sem a színvonal miatt éltük meg elsősorban olyannak, amilyennek (Stefi, ne feledd, ilyenkor én mindig az átlagról beszélek, nem a nagyatádi licensszel rendelkezőkről), és ezt még akkor is bátran állíthatom, ha utólag, videón már a gólokat is láttam, és megállapíthatom, valóban szépségdíjas volt mindegyik. De nem ez számított, lám, hisz ott és akkor nekem egyik dugó sem vetült rá a retinámra, mégis teljes volt az eksztázisom, ergo ugyanez az eredmény két szél által befújt döncivel is hozta volna ugyanezt az eufóriát. Kellett, hogy legyen izgalom, kellett, hogy szar kezdés és még szarabb folytatás után összeszedjük magunkat, és két gombócot a nálunk a táblázaton sokkal előrébb elhelyezkedő ellen neccébe diktálva behúzzuk az egyébként a bajnokság végkimenetele szempontjából tökéletesen érdektelen triászt. Ilyen pedig lesz jövőre is, meg azután is, de talán még három év múlva Hagymák ellen a járásiban is, az ilyen élményeket bárhol megkaphatjuk :)

De hogy ne pesszimista legyen a végkicsengés, had mondjam el, minek örültem még a fent lefestett élmény-gejzíreknél is jobban. Nos, annak a jelenségnek, amit én most csak "3.VONAL-szindromának" nevezek magamban... Azt a büdös kurva életit, hát nagyképűek vagyunk, igen, meg basszuk meg, hogy nem szurkolunk és cifrázza még mindenki, ahogy jónak látja, de azért na... Egy harmadosztálybeli, nem zászlózó, (Gyula engedélye nélkül) nem tüzező és pirózó, Trianont és a románokat mérsékelt módon szájára vevő, csúcsán 15 embert felvonulatni képes gittegylet volnánk, de valahogy mégis csillogó szemeket és izgatottságtól kipirosodott arcokat látok az alsóbb sorokban olyan srácokon, akik még meg sem fogantak akkor, amikor a Los Banditos drapin már rég száraz volt a festék...

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem kell győritől, dorogitól, senkitől semmilyen elismerés, bármilyen visszaigazolás, vélemény, semmi.

Nekem ez a tapasztalás pontosan elég, hogy azt érezzem, az elmúlt 17 év minden perce megérte.


HOLNAP TALÁLKOZNK!




2016. április 23., szombat

Ezerjó


Bár az edzőváltás kapcsán most a média felől megint egy kicsivel több fény vetült a klub körüli eseményekre, azért nekem még mindig fogalmam sincs, hogy mi is zajlik jelenleg az FC Tatabányánál. Tény viszont, hogy ez a típusú bizonytalanság érzés egyáltalán nem ismeretlen, az idők folyamán megtanultam, megtanultunk együtt élni vele. Ennek birtokában pedig marad a kölcsönzött szlogen:
A mai napon a csapatra váró feladat sikeres megvívásához pedig még plusz motivációt találni is könnyű, és nem csak azért, mert nagy valószínűséggel az egyik leendő feljutóval mérkőzünk meg, hanem azért is, mert megint egy olyan csapat lesz az ellenfelünk, aki ellen az aktuális harmadik vonalbeli vegetálásunk során még pontot sem sikerült szereznünk. 
Ráadásul megint villanyfény, ugyanannyi néző, mint bármelyik honi élvonalbeli meccsen, számtalan honfitárs a gyepen, minden adott tehát, hogy élményekkel telve zárjuk az estét. 

De ha azt mégsem sikerül, a délutánt akkor is úgy fogjuk, pár kilóméterrel arrébb a fakanalak forgatóinak és Szent Györgynek köszönhetően. 

Minden jó, ha Ezerjó!

2016. április 9., szombat

Csak a Dorogot, végre már!

„Holnap játszik a csapatod a Doroggal. 24 fok lesz. Tele lesz a stadion. Ott lesznek a haverjaid. Mi mást akarnál csinálni? Mindenki a stadionba és hozz még egy embert!”



Egy idézet Bélától, majdnem egy évvel ezelőttről, mely a napra pontosan 11 hónappal ezelőtt megrendezett, a maival megegyező felállásban lejátszott mérkőzés felvezetőjeként fogalmazódott meg a médiában rendre feltűnő vezérünk gondolataiban. Eltekintve a várható időjárásra vonatkozó passzustól, a tételmondatok teljes érvénnyel bírnak a mai napon is. Ezen a meccsen egész egyszerűen muszáj ott lenni.
És ha már ott vagyunk, jó lenne végre látni valami eredményt is a megye jelenlegi legmagasabban jegyzett klubja ellen, mert ez eddig nem igazán sikerült. Sajnos a régóta tartó regresszónknak ez a harmadik vonalbeli (vég?)állomása egyelőre nem csak a folyamat megfordulásának reményével nem világított be bennünket, de még azt a soványka alamizsnát sem adta meg nekünk, hogy a valamilyen okból a többinél fontosabb meccsek némelyikén, horribile dictu, akár az egyiken megízlelhettük volna a győzelem mámorító nedűjét. Pedig, ha a tavalyi Győr-fakót nem, de az idei "igazit" odasoroljuk a Dorog mellé a kiemelt "célpontok" közé, ez bizony már a hatodik próbálkozásunk lesz, melyen a mérleg elkeserítő: 1 pont, 1-5-ös gólkülönbség.
Mivel ez a szezon már régóta a kutyáké, a következővel meg fogalmunk nincs, hogy mi lesz, másképp fogalmazva jó esély van arra is, hogy hosszú ideig maximum városi "rangadókban" találjuk meg az aktuális szezon kiemelkedő eseményeit, talán az utolsó esély arra, hogy egy igazán tartalmas élménycsomagot vigyünk magunkkal az utolsó Nemzeti Bajnokságok valamelyikében töltött időszakunkról.
A tavaly tavaszi meccsünket felvezető posztomnak akkor a következő címet adtam: "Az utolsó".
Ott és akkor én csupán a szezon érdemi részére gondolva végeztem a keresztelőt, fájdalom, a mai beharangozót ha ugyanígy címezném, már szélesebb lenne az értelmezési tartomány...

De a kesergés, picsogás kevéssé lélekemelő világából vissza a derű, a remény, a várakozás, a felfokozott izgalmak kandelláberek tetejéről bevilágított mezejére!

Este meccs, megyei rivális ellen, akik jelenleg erősebbek nálunk (a táblázat és a közelnúlt alapján mindenképpen), várhatóan sok, vagy legalábbis a megszokottnál több néző, jobb hangulat, húzzuk már be végre!

HAJRÁ, TATABÁNYA!


Akit érdekel és/vagy aki unatkozik, elolvashatja az eddigi Dorog-meccs előtti felvezetőket:


2016. március 26., szombat

Közöny, te kurva!

Tegnap kicsit belekóstoltam az internet, pontosabban a YouTube univerzuma egyik legnézettebb zenész-komikusának munkásságába, és mivel szórakoztatónak találtam a fazont, eldöntöttem, hogy valamilyen formában a figyelmetekbe ajánlom, hátha más is van, akinek Jon Lajoie neve hallatán még semmi nem jut eszébe. És minekutána mindezzel párhuzamosan szerettem volna ma a meccs elé egy rövidke felvezetőt is brígölni, elkezdtem keresni a kapcsolódási pontokat a fejemben kavargó, lejegyezni tervezett gondolatfoszlányaim és az ipse által képviselt mondanivaló illetve szellemiség között, ami nem is volt túl nehéz:
Ugyanis az ürgét pont annyira lehet és kell komolyan venni, mint amennyire a jelenleg a házunk táján zajló, lassan bohózatba hajló eseményeket.
De mielőtt tovább fűzögetném a szavak fonalát, álljunk meg néhány szóra és akkordra:


Az, hogy ezt az analógiát felfedezni vélem, természetesen semmilyen pálfordulás bekövetkeztére nem világít rá. Továbbra is reménykedem abban, hogy mégsem úgy alakulnak majd a dolgok, ahogy jelen állás és a józan ész, meg persze a már sokmindent előhívni képes, a múlt keserű tapasztalataiból táplálkozó emlékezetünk alkotta algoritmus diktálná, és maradunk a nemzeti bajnokságban jövőre is, valamint továbbra is hálás leszek a talján galerinek, ha netán a valószínűsíthetőbb szcenárió valósul meg, és vadliba-üzemmódba kapcsolnak. Továbbá még mindig a városvezetést tartom a fő bűnösnek a kialakult, a Klub hagyományaihoz, múltjához semmikképp sem méltó helyzetért. Ezek nem változtak meg.
Mindemellett valahogy mégis egyre több az olyan faktor, ami felveti annak gyanúját, hogy inkább egy óriási prank avagy hoax első soros nézői vagyunk. Bár sajnos ebből az első sorból elég sok minden nem látszik jól, pláne nem a kulisszák mögött zajló, vagy nem zajló események, de amíg az, ami innen is látható, kielégíti azokat az igényeimet, amit a hétvégi baráti összejövetelek háttéreseményével kapcsolatban reálisan meg tudok fogalmazni, addig nem vagyok hajlandó hangosan ágálni. A pénzügyi és egyéb csatákat majd megvívják, akikre tartozik.
Egy valamit viszont nem tudok eléggé sajnálni: hogy visszatért régi jó ismerősöm, a közömbösség csírája is. A középmezőnybeli lét jó öreg, szakállas réme. Feljutás nem lesz, a kiesés sem a pályán fog eldőlni, mire lehet hát ilyenkor rápörögni? Tavaly ősszel egy kellemes időszakban a szép játék, a sok gólos győzelmek reményét tudtam volna válaszként megjelölni erre a kérdésre, de tavaszra számomra kihűlt ezen remény parazsa, nem látom már azt a mindent elsöprő fölényt és tüzet, ami ehhez kellene. Persze nagy esély van rá, hogy ez épp a már hivatkozott anomáliákkal hozható összefüggésbe, de a végeredményt tekintve ennek nincs jelentősége.

Azért egy sima győzelemben a "Dabas" ellen még mindig reménykedem. Meg a sör erejében :)

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!


2016. március 15., kedd

Szabadság!

Tisztelet mindazoknak, akik a történelmünk során hozzájárultak ahhoz, hogy jelenleg kis hazánkban szabadon élhetünk, demokráciában, nem kell küzdenünk és harcolnunk elnyomó hatalmak ellen. Tudom, ezzel nem fog mindenki egyet érteni, én magam is tudom, lehetne tisztább, teljesebb ez a szabadságérzés, és persze, így is vannak, akik a fejünk felett hoznak döntéseket úgy, hogy az kizárólag az ő érdekeiket szolgálja, de akkor is, még így is, inogó lábakon állva is, de szabadok vagyunk, és ezért még egyszer tisztelet történelmünk minden dicső tettet végrehajtó hősének, jelen pillanatban elsősorban Kossuth-nak és társainak.




2016. február 29., hétfő

Itt a csapatunk!

Na, jó, ez már tényleg sok nekem. Ezt a posztot mindenképpen meg akartam írni, a tartalma is ugyanez lett volna, de az érzelmi töltete lehet, hogy a következő cikk olvasása után egy hangyányival differenciáltabb lesz:

Sokkoló csapatot válogatott össze Tatabányán az olasz pornós

De tényleg, épp készülődtem, hogy megnyitom a böngészőben a szerkesztőfelületet, és nekiállok az esetemben a legtöbbször terápiás jellegű pötyögésnek, amikor erre az irományra bukkantam, ami először csak a címével húzott fel, másodszor pedig az utolsó öt sorával.

Most tényleg kell ez? Vissza akartam fogni magam, hogy ne írjak ilyet, és ha csak a tegnap történtek lettek volna a fejemben, talán sikerült is volna, de így nem fog, és bizony-bizony kiszalad:

Menjen már Pilu a picsába!

Itt és most leszögezem, hogy az én szememben ő még mindig egy legenda, mint játékos, nem is lehet másként, az egyik utolsó olyan helyi klasszis volt, akinek még személyesen is sikerült pályafutása csillogó momentumaiból részesülnöm, de ez számomra akkor sem jelenti, és soha senki más esetében sem fogja hasonló szituációban azt jelenteni, hogy van morális alapja ilyen megnyilatkozásokra. Hogy fentin kívül mi a másik? Aki nem hallotta tegnap, annak most összefoglalom megint.

Állunk a sorban a jegyért Stefivel és Lucával, a köpcös a lányával meg a másik, számomra nem ismert arccal beáll mögénk, Stefalottival még kezet is ráz, már-már azt hittem, itt kőkemény kamilozás van kinézőben. Csakhogy Pocakmarci összeszedve az 5 éve halmozódó frusztráció táplálta bátorságát, vállával lazán, mégoly barátian taszajtva egyet 76 kilómon, auránkba a köztünk lévő nexus jellege által indokoltnál meghittebb közelségbe lépve elővezette szofisztikált jótanácsát a következő párbeszéd csattanójaként:

- P: „Hol a csapatunk?”

- S&T (totál értetlen arcot vágva): „Hogy?”

- P: „Most is oda kell menni, és megkérdezni, hogy 'Hol a csapatunk?', mint 2011-ben. Hm, vicc, komolyan.”

Ezen a ponton azt hiszem S&T bár folytatta S. úr fittségi szintjének idézett intermezzo előtt megkezdett taglalását, elméik fogaskerekei belül már más téma körül indultak lassú forgásnak.

Nem, nem volt elég 5 év, hogy feldolgozza a „feldolgozhatatlant”, vagyis hogy néhány megveszekedett egy novemberi napon fel merte tenni a nagy kérdést: ugyan miért próbálják a porcukorral lehintett fekáliát francia krémesként felkínálni a tisztelt urak a nagyérdeműnek?

Nem emlékeztem, de lám, mi mindenre jó egy blog (ami elvileg egy virtuális napló volna), visszaolvastam és megtudtam, hogy annak idején épp P. volt az, aki a „balhé” utáni héten kezdeményezte a szurkoló-vezetőség találkozót. Akkor még úgy tűnhetett tehát, érez némi felelősséget a kialakult helyzetért.

Hát, lehet, hogy neki nincs naplója vagy nem olvassa vissza, így mára ez az érzése elpárolgott és maradt az önérzet, én viszont annyit tudok erre mondani a fent már feltett költői kérdésemen túl:

„Pilu, látod? Itt a csapatunk!”

Van benne olasz, spanyol, magyar is, benne van mindenki, aki akart és tudott maradni. Akinek megvolt hozzá a szükséges tudása. Akinek nincs meg, az már gyengébb csapatokban van, mint pl. a Videoton II. Ilyen egyszerű a történet. Egyszerű, és magyaros. Mert még mindig erősebbek vagyunk a dumában, mint a tettben.

Ja, tényleg csak egy sor erejéig a szakmai igazgató úr kijelentéséről a projektben való részvételére vonatkozóan. Megjegyzem, az orgánumot ismerve illik fenntartásokkal kezelni a leírtak igazságtartalmát, de játsszunk el a gondolattal, és tegyük fel, hogy tényleg ezt mondta. Na most akkor kérdem én, az micsoda? Szakmai kihívást keresett vagy a magyar munkahelyek védelmének képviselete a célja? És ha jövőre mégsem magyarokat igazolunk, mert megint külföldiek lesznek ár/érték arányban a jobbak, akkor tipli? Amúgy mostantól nálam WU2 a neve.

A meccsről nem tudok mit mondani, szar volt, de ha jól emlékszem a közhelyszótár vonatkozó lapjaira, ott valami olyasmit írnak, hogy ha egy csapat rossz játékkal is nyer, akkor az jó csapat. Hát mi a dobogó második helyezettjét vertük szar játékkal, tulajdonképpen simán… De jó lenne, ha csak most kezdődne a bajnokság…

Summa summarum, rég volt olyan, hogy az adott meccs számomra legemlékezetesebb vagy valamilyen módon a legmélyebb nyomot hagyó jelenetei már jóval a kezdő sípszó előtt lezajlanak. Ezt is megéltük.

2016. február 24., szerda

Kamilozás pihentetve

És nem elsősorban, sőt, egyáltalán nem is az eredmény miatt. Akkor sem, ha ezzel gyakorlatilag szerintem kijelenthetjük, hogy idén nem fogunk feljutni, hisz vesztett pontok tekintetében immáron 13 a hátrányunk a még feljutást érő helyen tanyázó, de a hétvégén pihenő 'Óvárral szemben. Igaz, ez a kávé valószínűleg nem most főtt le, hanem már ősszel, hisz azért a táblázatra pillantva már a tavasz elején sem lehetettek vérmes reményeink, mert a 12. helyről rajtolva a legritkább esetben szoktak bármilyen ország bármelyik osztályában feljutásért harcolni a sorozatok végén, de a szurkoló már csak olyan, hogy amíg a matek nem szól közbe, remél, akkor is, ha optimizmusa józan ésszel nézve csupán kincstári lehetne. A 10 pont az amolyan határesetnek tűnt, ledolgozható talán-talán, de abban nem volt vita, hogy ehhez minden meccset nyerni kell. Nos, amennyiben ezt elfogadjuk alaptételnek, nem állíthatjuk, hogy a tavaszi szezon túlságosan nagy részét tölthettük volna a remény bizsergető medencéjében úszkálva... Részben ugyan a korai kezdésnek is köszönhetően, de végül úgy alakult, hogy nem csak a csillagászati, de még a meteorológiai tavasz eljöveteléig sem húztuk ki. Félreértés ne essék, nem akarom temetni a csapatot, hisz pont a fent említettek miatt - vagyis hogy a legszebb természettudomány, a matematika törvényei még nem mondtak ítéletet felettünk - nincs még véglegesen kijelölve a jövő évi desztinációnk, de annyi mindenesetre kiderült, hogy nem, még mindig nem vagyunk mindenkinél jobbak ebben a ligában.

Mert én bizony már-már hajlottam arra, hogy ezt higgyem. Természetszerűleg ez nem mérvadó, hisz én magam képes vagyok végletekben gondolkodni (az olaszok első meccsei után például tükörsima kiesést vizionáltam), de mindezek mellett úgy tippelem, azért az utolsó 6-7 meccs mindegyikét megtekintők közül sokan érezhették úgy, hogy a munka beérett, és teljesen mindegy, hogy ezek után a tabella melyik régiójában tartózkodó ellenfél kerül elénk, fel fogjuk ültetni arra a bizonyos rollerre. Mert igaz ugyan, hogy ebben az időszakban nem igazán játszottunk a tabella első feléhez tartozó opponenssel, de az a különbség, ami a játék minden elemében kirajzolódni látszott csapatunk és az aktuális másik klub között, elegendőnek tűnt ahhoz, hogy abból még a jobbak ellen is maradjon egy gólnyi többlet megteremtéséhez elegendő differencia.

Csakhogy sajnos ismét kiderült, a valóság nem minden esetben egyezik meg a szurkolói elme ábrándjaival... Ezzel azonban nincs is semmi baj, annyi történt, hogy kikaptunk az egyik legnagyobb riválisunktól, ami mindamellett, hogy érzelmi szempontból persze a lehető legrosszabb, ami történhetett, pláne hazai pályán, pláne az utolsó pillanatokban, de ha pusztán az eszünkkel nézzük, nem egy olyan momentum, ami alapján bármilyen szentenciát kellene megfogalmazni.

A kamilozás (ismertebb régi nevén csovicsozás) spejzba helyezésének most tehát nem ez a kiváltó oka, hanem egyszerűen az, hogy nem szeretem a picsogást. Pontosabban fogalmazva, ott, ahonnan jött, nem tartom helyénvalónak. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb leírtam, fenntartom a kollektív jogot arra, hogy éppen az említett érzelmi sokkhatás okán egy ilyen élmény után igenis fájjanak a történtek, sebeket ejtsen az, ha épp a Győrtől és épp így szenvedünk vereséget.

Továbbá nem tartom helyesnek a nézőszámmal való elégedetlenkedést, akkor sem, ha én is elégedetlen vagyok vele, és én is szeretném, ha jóval többen járnának, annyian mondjuk, mint az Aurél által ma reggel posztolt fotókon látható időkben, vagy ha nem annyian, akkor mondjuk ezren. De sajnos tudomásul kell venni és érdemes innentől kezdve kiindulási alapnak tekinteni, hogy a magyar fociban lassan még az első osztályban is ritkán vannak ezren. Jó, oké, egy rangadó megmozgathatna több embert, ez valóban így van, de sajnos úgy gondolom, ezek azok a szituációk, amikor már hatása van annak, hogy 11 külföldi van vagy mondjuk 5 tatabányai vagy környékbeli arc a csapatban. Úgy tűnik, körülbelül ennyi ember az, akik tűzön-vízen át, mindig, akármilyen összetételű kezdővel is megyünk fel, kint lesznek, mert szeretik a KLUBOT, mert kötődnek a KLUBHOZ. Vannak még sokan, rengetegen, persze, akik szintén szeretnék, hogy jó foci legyen a városban, de mivel az most nincs (ez most nem a csapat bírálata, de ez ettől még a magyar harmadosztály), nincsenek kint. Valószínűleg az első osztályban kijönnének akkor is, ha 11 kínaival játszanánk, de a harmadosztály csak akkor lenne vonzó számukra, ha látnák a szomszédot játszani, vagy a szomszéd fiát, az egykori bányász-kolléga unokaöccsét, vagy a kedvenc kocsma pultos lányának tesóját. Mivel viszont egyszerre két faktor is kiesett, ez a réteg távol marad, amiért lehet szomorkodni, de sajnos illik megérteni. Viszont nem feltétlenül elegáns relativiztálni a dolgot és egy olyan helyzetben lévő klub látogatottsági adataival összevetni a sajátunkat, ahol most a közelmúltban történtek miatt értelemszerűen a dackorszak kellős közepén vannak, és nagyrészt helyi fiatalokkal harcolnak nem is reménytelenül az eddigi helyük visszafoglalása felé vezető út első állomására való becsekkolásért.

Tényleg nem akarom, hogy úgy tűnjön, az eddigi hozzáállásom 180 fokban fordult, mert nem is fordult semmit, én egyszerűen mindig azt próbálom visszatükrözni, aminek fénye épp "rám" esik, de épp ezért nem mehetek el szó nélkül az mellett sem, hogy bármilyen hálásak vagyunk is azért, hogy egy időre legalábbis ki lettünk húzva a csávából és fel lett villantva a reménynek egy halvány sugárnyalábja a szemünk előtt, azért azt ne várja senki, hogy ettől mindjárt vakok is legyünk és semmi mást ne is akarjunk látni.

8 meccs, 7 győzelem, sok milliós adósság eltüntetése, Massi, köszönünk mindent és maradj örökre, de ne legyen ez minden egyes elégedetlen hang megjelenésekor az orrunk alá dörgölve.

A neheze ugyanis még csak most jön. Mutassátok meg, hogy a tettek is vannak olyan erősek, mint a szavak. Én hiszek nektek.


HAJRÁ, BÁNYÁSZ!


2016. február 11., csütörtök

Hajrá, forza, vamos!

Érdekes, nem ilyen télre számítottam. Nem ilyen ingerszegény időszakra, ami még akkor is így van, ha ahhoz azért már volt időm hozzászokni, hogy a hosszú fallikus zöldségről elnevezett periódusok mindig sokkal eseménytelenebbül telnek, mint a bajnoki fordulókkal tűzdelt hétvégék hónapjai. Ez így rendjén is van, de őszintén szólva a "rendszerváltás" utáni pezsgés és a klub (vagyis elsősorban Massi) kommunikációjában bekövetkezett ugrásszerű fejlődés után egyfajta váteszként úgy éreztem, lesz miről beszélnünk a holtidőben is. De ez most nyilván nem panasz vagy szemrehányás akar lenni, ugyan miért is akarna, teljesen rendben van ez így, végtére is elsősorban és legfőképpen azért mégiscsak az edzőteremben meg a gyepen kell tevékenynek lenni, feljutást még ritkán adtak jól megszerkesztett Fb-posztokért és magabiztos Photoshop-kezelésért.

Mindemellett van viszont egy elvitathatatlan pozitívuma annak, ha ilyen eseménytelenül telnek a tétmeccsek nélküli napok, mégpedig az, hogy így még jobban kiéhezve várjuk már azokat a kilencven perceket, amikért pontokat is adnak. (És ez még akkor is így van, ha személyes okokból ezúttal nem bántam volna, ha ortodox módon akkor kezdődik a szezon, amikor X szezon óta mindig, vagyis február utolsó-március első hétvégéjén.) Szándékosan fogalmazok így, ugyanis ami engem illet, hosszú idő után ez az első idény, amikor a csapatot sikerült megnéznem a felkészülés ideje alatt is egy edzőmeccsen, ha úgy tetszik tehát, kissé előrehoztam magam számára a tavasz nyitányát, és két másik csoporttag társaságában megtekintettem a Kaszinósék elleni főpróbát. S hogy milyen élmények tolultak fel bennem? Lássuk pontokban.


1. Egy magyar harmadosztály középmezőnyében tengődő csapat leghátsó, göröngyös edzőpályáján látni egy egykori olasz válogatott Lazio-legendát egészen szürreális élmény, és ez teljesen független a korától, az edzettségi állapotától vagy a formájától. Ő egy legenda. Pont.


2. Tavasszal érdemes lesz figyelni egy bizonyos Adria De Mesa Garrido nevezetű játékosunkra, legalábbis két esetben biztos: ha egy távoli indítást próbál meg minden erejével befutni, ekkor ugyanis rekeszizom-remegtető élményben lesz részünk; valamint ha levegőből érkező labdákat készül lekezelni. Ilyenkor meg az állkapcsunkat kell majd a földről összeszedni.


3. Rigó Gabi szerződéshosszabbításának háttere továbbra is rejtély, szerintem ő vagy fizet, hogy a keretben lehessen, vagy tényleg egyfajta motivációs referensi feladatot lát el, mert a pályán neki szánt szereppel kapcsolatban a második félidei, mintegy 10 perces cameójából egyértelmű következtetést lehetett levonni. Én még ilyet komolyan nem láttam, még edzőmeccsen sem, talán legutoljára a Fekete Párduc Fradiban történő bemutatkozása volt hasonlóan "meghatározó" szakmai hozzájárulás egy mérkőzéshez.


4. A Giordano-családban nemcsak a két idősebbik, de a jelek szerint a legfiatalabb ragazzo sem csupán labdaszedői minőségben került már közel a zöld gyephez. Van benne potenciál.


5. A második félidőben gyakorlatilag lefociztuk az eggyel magasabb ligában a középmezőny első feléhez tartozó ellenfelünket, ami még akkor sem rossz, sőt, reményekre feljogosító tény, ha edzőjük egy igazi kontár tőről metszett faszkalap.


6. Ha süt a nap, az még nem jelenti azt, hogy nem kell jó melegen felöltözni.


Talán plusz egyes pont lehetne az is, hogy a klub történelmében valószínűleg először fordult elő, hogy 11 külföldivel a kezdőcsapatban kezdjünk el egy meccset. S bár az ezt elfogadók, az ezzel megbékélők száma láthatóan napról napra növekszik, azért a légiósok felülreprezentáltsága még mindig elég sok szimpatizánsnak jelent feldolgozhatatlan traumát. Ezt persze valahol megértem, hisz ki az, aki nem szeretné, ha 22 helyi kötődésű játékossal a keretben harcolnánk a dobogó különböző fokaiért a legmagasabb osztályban? Jelen pillanatban azonban ennek nincs realitása, tudomásul kell venni, hogy vagy helyi arcokkal esünk ki a megyébe, vagy idejönnek olyan játékosok akárhonnan, bárhonnan, a fáról vagy a föld alól, akiknek a közreműködésével talán lesz esélyünk megindulni a történelmünk alapján minket megillető irányba.

Azért pedig, hogy ez a kényszerpálya felépült, lehet okolni nagyon sok mindenkit, a magyar fodball teljes jelenkori és múltbéli nomenklatúráját, a város totálisan futballellenes vezetését, hibás lehet mindenki, "a bankok a zsidók, az IMF, a melegek", egyvalakit nem érdemes elővenni: Massimiliano Carolettit.


Mondjátok meg nekem, mikor volt vagy mikor lesz olyan csapatunk, amiben egy világbajnokságot megjárt, sőt ott továbbjutást érő gólt szerző külföldi válogatott focista egy edzőmeccs után az öltözőbe rohanván még meglapogatja a vállam és magyarul elköszön? Kamil, pacsi! Nálam mostantól nem csovicsolás, hanem kamilozás van :)


Vagy képzeljétek el a jelenetet, mikor a GM egyik tagja jelzi Kubinak, hogy a csoportban lesz egy esküvő pont a lilák elleni derbi napján, amire az egész mob hivatalos, és mivel nem szeretnének választani a meccs és a ceremónia között, próbáljon már meg tárgyalni a Roderick barátjával arról, hogy áttegyék a meccs dátumát, mire Kubi úgy felel, hogy "Gratulálok, az én esküvői ajándékom az lesz, hogy megpróbálom elintézni a dolgot." Megvan? És? Hihetőnek tűnik? Tatabányán ilyen is létezik.


Mert most ilyen a szellemiség a klubnál, és akárki, aki képes rá, lássa a lelkemet, de én a feljutásnál már csak egy dolgot szeretnék jobban: hogy ez a szellemiség maradjon meg minél tovább. Mert ez a buli erről szól, nem az útleveleket kiállító hivatalok országonkénti eloszlásáról.


Induljon a tavasz, jöjjenek a győzelmek, guruljon a sör, hajrá, forza, vamos!