...köldökzsinór

Írtam én már ide sokféle lelkiállapotban, mindenféle motivációval. Volt, hogy frappáns akartam lenni, előfordult, hogy szórakoztatónak akartam mutatni magam, esetenként olyan vad gondolatom támadt, hogy ízléseket próbálok árnyalni, urambocsá terelni. De mindenesetre az esetek többségében volt valami mögöttes, az adott témán túli másodlagos szándékom. Most jubiláló poszt jön. Most egyszerűen csak azt tudom ebben a percben, hogy jazzt hallgatok, Irsait kortyolgatok, s közben szeretném kiírni magamból az érzéseimet. Nyugi, nem az egyéni szocproblémáimról lesz azért szó, hanem azokról az érzéseimről, amik a jelenleg tatabányai labdarúgás felső, mindenki számára észlelhető rétegéhez kötődnek. S hogy aki akarja, jobban átélhesse a poszt születésének miliőjét, menten linkelek egy dalt, ami épp szól a hangszóróból, a teljes hitelességhez pedig tessék kibontani egy Irsait is (Béla, neked ér a barackos Ice Tea)!

Szóval az érzéseim. Egész egyszerűen lehangolóak. Mondjuk el kell mondanom mindjárt ezen a ponton, hogy bármilyen érdekes ez az ambivalencia még számomra is, de a meccsre járási kedvemre vajmi kevés hatással vannak ezek az érzések, azaz amikor a szombat közeledik, még csak meg sem próbál engem megkörnyékezni az otthonmaradás démoni kísértése, más szóval az, hogy márpedig kint leszek, teljesen egyértelmű minden másodpercben. Tulajdonképpen hétfőtől kezdve várom, hogy újra rám virradjon a szombat reggel (na persze azért előtte többnyire már megülöm a péntek este eljöttét is…) és számolhassam a hátralevő órákat az indulásig. Azt hiszem, ez már nem fog változni az ősz hajszálaim növekedésével arányosan, ez már elrendeltetett akkor, mikor először láttam meccset úgy, hogy kezemben nem távirányító volt (anakronisztikus „szerzői  kép”, hisz amikor én zöld füvet láttam a dobozban, még nem volt remote control). És az is biztos, hogy az adott (legalább) 2 órának a lelátón töltött minden percét maradéktalanul élvezem… …ha nem nézek le a pályára. És itt ebben a percben megvilágosodott számomra az is, hogy idén miért „érzékelek” a korábban megszokottnál kevesebbet az odalent történtekből. Egyszerű önvédelmi okokból. (És itt kérek bocsánatot Stefitől és mindenkitől, aki velem ellentétben képes a meccs után a 90 percről klinikai pontosságú leletet adni, én a mérkőzés hevében mégis olykor markáns ellenvéleményt merészelek ezekkel szemben megfogalmazni, merthogy ezen opponens álláspontra ezek alapján semmilyen jogalapom nincsen). Ugyanis minél többet próbálnék a fehér vonalak szegélyezte területen belül történő eseményekre összpontosítani, annál több idegszálamat tenném önként a természet irreverzibilis folyamatainak pusztító martalékává. Mert volt már jó félidőnk? Igen, volt. Voltak jó periódusaink? Igen, voltak. Csak kérdem én, meg tudnánk-e ezeket számolni (és most itt mindenkit beleértve, azokat is, akik nem kímélik magukat, és fent említett intenzitással irányítják figyelmük sugarát a gyep irányába) egy kezünkön? Előzetes mea culpa arra a halvány reményű esetre vonatkozóan, ha erre csak én válaszolnék igennel. Egyszerűen a következő a bajom, bár ezt már írtam korábban: ezt eddig ennél jóval gyengébb kerettel, általunk gyengébbnek tartott edzőkkel is simán hoztuk, SŐT! És most talán ez az amúgy semmitmondó szócska a leghangsúlyosabb. Pontszámban, helyezésben mondjuk ugyanitt voltunk, csakhogy olykor, szezononként legalább 2-3 alkalommal voltak olyan másfél óráink, amikor parádé volt, PARÁDÉ! Örömfoci, ha elillanó életpályával is, de legalább mutatóba. A mostani szezonra jutókat nem tudom felidézni hosszan. ZTE, oké, Kaposvár második félidő, Győr egy része, rendben, elfogadom, de ez  elég lenne egy feljutásra ácsingózó csapattól? Szerintem kurvára nem.

De gondolkodtam máson is. Ami még nagy probléma, legalábbis számomra. Mert akárhogy próbálnám csupán „sportszakmai” szempontok alapján megközelíteni a témát, mindig fel kellene ismernem, hogy az én aktuális attitűdömet nem csak az ebben a koordináta-rendszerben elhelyezkedő mutatók határozzák meg. Naná, hogy nem, szurkoló, érző ember volnék, vagy mifene. A legnagyobb tumor nem ám a halovány szereplésünk, de nem ám. Ami számomra a legnagyobb hatékonysággal mételyezi a 2012/2013-as nekibuzdulás eddigi lefolyása alapján kirajzolódott összbenyomást, az a csapattal való személyes kapcsolat totális hiánya. A klubhoz való kötődésemet tudom definiálni, de ami a jelenlegi az FC Tatabányát megszemélyesítő brigáddal kapcsolatban elmondható lenne etekintetben, az nagyjából leírható egy hófehér lap formájában. Tavaly legalább volt egy Farkas Janink, akiről amúgy nem tudtunk sokat, nem tudtuk igazán ki ő, honnan jött, milyen ember, ha éppen nem játszott és ott ült a lelátón, simán elintéztük egymást egy „Helló”-val, nem kérdeztük hogy van éppen és mit ebédelt, de volt két óra hetente, amikor (legalábbis látszólag mindenképpen) ő értünk volt, mi pedig érte, volt valami láthatatlan, ámde nagyon is érezhető fonal közte, és így rajta keresztül a pálya másik kékmezes 10 embere és a korláton túl felszabadító kikapcsolódást hajszoló többi 8-10 muksó között. És higgyétek el, az ilyen érzések azért kellenek. Nem csak gólokból, pontokból, helyezésekből kerül megalkotásra az építmény, mely otthona lesz a soha el nem múló emlékek bővülésre szánt családjának, hanem ehhez hasonló sodronyokból is. Ezért mondom azt, hogy a szezon megkezdése előtt felvázolt célunk elérése lehetőségének émelyítő illatánál is jobban hiányzik, hogy végre újra őszintén és tisztán doboghasson a szívem, mikor kifut a 11. Mert ott van az a bizonyos összeköttetést megalapozó…

(Itt a végén levezetésként kérlek hallgassátok meg kérlek azt a számot, amire "lecseréltem" a poszt elején még uralkodó jazzt. A mostani hangulatomhoz már ez illik jobban :) )

Skint & Demoralised - When Saturday Comes