Ennek a szezonnak eddig van 1, azaz egy darab vitathatatlan pozitívuma. Apró szépséghiba, hogy ennek semmi köze nincsen a pályán, vagy a klub körül lezajlott eseményekhez. Mindazonáltal tény, én nem emlékszem olyan őszre, amikor a 12. forduló előtt állva elmondhattuk, hogy gyakorlatilag még nem volt olyan meccsnap, amikor az égiek nem fogadtak volna minket odaadó kegyeikbe. Ez persze lehet, hogy csak nekem említésre méltó, de ha arra gondolok, hogy én az időjárási szélsőségekre kevéssé érzékeny típusból származom, és hogy a hideggel a viszonyom olyan, mint az egyszeri katonáé, aki nem fázik, csak érzékeli a hideget, akkor azt hiszem, vannak még olyanok közöttünk, akik hasonlóan nagyra értékelik ezt a körülményt. S mikor azon morfondírozom, ez az apróság milyen örömmel tud eltölteni, óhatatlanul eszembe ötlik, mekkora áldomásban van részük azoknak, akiknek Európának az Egyenlítőhöz pár száz kilométerrel közelebbi részén jelölt ki fészket az élet ismeretlen direktora. Mert persze, kacat a mi focink úgy ahogy van, romlott minden összetevőjével együtt, és az esetek nagy többségében vallatni lehet a pályán zajló események látványával, de akkor sem tagadhatjuk le, hogy ha nem kellene soha mostoha külső körülményekkel (úgy mint: metsző hideg, hó, viharos szél) megküzdenünk mindezek mellé, akkor bizony sokkal nagyobb együtthatóval rendelkezne egy-egy terminus eredője.
De holnap is jó idő lesz, úgyhogy a sors kompenzálni vágyó énjére továbbra is számíthatunk.
Mert van mint ellenpontoznia, az már biztos. Tudom én azt jól, hogy pusztán a kedvencek által elővezetett produkciókat illetően nem csak mi vagyunk azok, akiknek csapások sorozatát kell elviselnünk, sőt, még azt is elfogadom, hogy lehet találni olyat, akikre nálunk is nagyobb terheket róttak. De ez engem cseppet sem vigasztal akkor, mikor engedem szétterjedni magamban az érzést, amit az ősz eddigi epizódjainak összessége vált ki. Hisz bár elfogadom, hogy a lelátó, a csoport összetétele és az ott kapott élmények minden hitem s reményem szerint a mostanival pontosan megegyezőek lesznek egy esetleges dicstelen végkimenetel esetén a háromban is, azért azt akkor sem tudom elhallgatni, hogy az én identitásom teraszhoz kötődő részének bizony szerves része, hogy egy olyan klubhoz fűz hű viszony, mely 103 éves történelmének dicsőséges akkordjai máig zengenek Szent Borbála karmesteri vezényletével. És ebbe az imázsba nem, egyszerűen nem fér bele a felismerés, hogy minden egyes falusi és városi kiscsapat lábtörlőjeként funkcionálunk. Kétszer másként volt ez, kétszer átérezhettük, milyen érzés úgy elhagyni a stadiont, hogy ha a játékkel nem is feltétlenül, de az eredménnyel elégedettek lehetünk, hogy nem maradtunk le újra a most már egyértelműen a bennmaradásért folytatott versenyben. De a többi 9 stáció a totális sötétségről szólt. És nyugodtan lehet akkor itt kapufákat, meg biztató játékot citálni, bármit, ez akkor is így van. De a legrosszabb az, hogy az ilyenkor obligátnak tűnő reakció, vagyis a játékosok melegebb éghajlatra történő elzavarása helyett most sokkal inkább érzem azt, hogy az igazi gondok feljebb vannak. Az igazi, fő bűnösök azok, akik totális dilettantizmusukból adódóan nem mérték fel helyesen azt, hogy ez a garnitúra bizony kevés. És most már hiába hangoztatják, hogy ők bizony mindent megtesznek azért, hogy ne essen meg a jóvátehetetlen szégyen a kiesés formájában, ha egyszer ebben az alagútban bizony nem nagyon látszik a fény. Hisz ha lesz is mondjuk pénz télen (ugyan honnan lenne?), akkor is felmerül a kérdés, vajon honnan is lehetne kukázni olyan embereket, akiknek szerződésük ugyan nincs (gondolom kivásárolni senkit nem fogunk), de minőségileg előrelépést jelenthetnek annyira, hogy ledolgozhatóvá teszik az akkora a jelen állás szerint tetemessé dagadó ponthátrányt...
Ugyanakkor minden, fentebb a felelősséggel kapcsolatban kifejtett meglátásom ellenére az is tény, hogy még ez a szedett-vedett garnitúra sem engedhet meg magának olyan nemtörődöm, nihillel súlyosbított hozzáállást és ehhez társuló kilátástalan, beszari játékot, amit ezek a léhűtők most már hétről hétre produkálnak.
Türelmesek voltunk egyszer, kétszer, sokszor. De ez nem tarthat örökké. Most eljött az idő, amikor bizonyítaniuk kell. Ez a 24. óra.
Ajka nekünk olyan, mint Kozármisleny. Jó kis túrák szoktak összejönni, élményekkel (főleg a büfében, hol a szendvics, hol a barack okán), de a győzelem, az valahogy sehogy sem. Ezen szezon előtt ezeken a helyeken összesen tízszer jártunk, pontosan nulla darab győzelmet arattunk. Az idei mislenyi kirándulás sem növelte ezek számát, úgyhogy a kurva életbe bár, most már legyen ennek a sorozatnak vége.
Legyen 12/9 a mérleg...
SZMÖM!
VálaszTörlésA kurva anyátokat!