Most, mikor elkezdem írni ezt a posztot, még nem tudom,
hogy hosszú, vagy rövid lesz-e a végére. Mert az elmúlt két meccsel
kapcsolatban éppenséggel lenne mit kiadnom magamból, elmondani, miféle
gondolatok, érzelmek generálódtak bennem a négy (vagyis inkább öt) félidő alatt,
ugyanakkor viszont ezek a dolgok az események óta eltelt időben annyira szépen
letisztultak, kikristályosodtak, hogy különösebb cikornya nélkül, a megszokott
barokkos mondatszerkesztési hagyományokat hátrahagyva is érzékletesen tudom
őket az elektronikus papírra vésni.
Lássuk csak a bányász-derbit!
Elmondtuk többször, többen, hogy ebben a szezonban két
meccs az, ami igazán számít. Az egyik ősszel zajlott, a másik tavasszal, és
mindkettőn a Dorog volt az ellenfél. Azt gondolom, ezt tudta jól a csapat is,
azt, hogy nem csak nekünk, a csoportunk tagjainak, de nagyjából a többi 90
embernek is, aki még kijár, hasonló a hozzáállása és a prioritás-listája. De
magának a csapattagoknak is, vagy legalábbis jó részüknek is így kellett
éreznie mindenkitől függetlenül, hisz többeknek van közös múltja a megye
másik nemzeti bajnokságban játszó klubjával. Ehhez képest ezen a két mérkőzésen
írd és mondd, sikerült egy, azaz egy pontot szerezni és pontosan nulla darab
gólt lőni. Engem azért ez egy kicsit zavar. Vagyis nagyon zavar. És különösképpen
amiatt zavar, amit a meccs után tapasztaltunk mindannyian az omladozó lelátó-tákolmányt fedő szétmállott palatetőt tartó rozsdás tartóoszlopok tövében. Megmondom őszintén, nekem eddig különösebb problémám nem volt
ezekkel a legénykékkel odaátról, felőlem teleirkálhatnak fórumokat bárhol,
csinálják. Pingálhatnak szolidáris kiírásokat, tüntethetnek, mint a nagyok,
leszarom. De azért azt mindenkinek szerencsés lenne észben tartania, hogy hol a
helye és hányas a kabátja, és azt is, hogy ez a kérdés nem az interneten kerül
megválaszolásra, hanem a valós térben. És nem is csak az alapján dől el, hogy
mennyi zászlóval vonulunk ki, hány füstöt gyújtunk be és milyen magasra emeljük
a kezünket a tapsoláskor.
Engem az erőszak nem vonz, nem éltet, nem érzem úgy, hogy
azzal kellene bárki fölé kerekednem, hogy belehímzem az állába vagy arcának
egyéb szabadon választott részébe a bütykeimnek a mintáját. Szurkolni,
énekelgetni megyek, beszélgetni a barátaimmal, sört inni és nyerni látni a
csapatomat. De azt is elfogadom, hogy vannak, akik ettől eltérő izgalmakat is
meg szeretnek élni a zöld gyep körül, sokféle ember van. A lényeg: tudjuk
magunkat definiálni. És ez, kedves barátaim most igaz ezekre a mutogató
faszjancsikra elsősorban, de másodsorban magunkra is. Mert bizony, ha elmegyek
idegenbe, és ezt nem a vendégszektor bejárata mellé parkolt autókkal teszem,
hanem úgy, hogy az ellenfél városán kell végigvonulnom a meccs után hazafelé
tartva, akkor legyen már bennem annyi tartás, hogy nem mutogatok és lóbálom a
fityiszemet, csakis abban az esetben, ha utána ennek mindenféle következményét
is fel tudom, vagyis fel merem és fel akarom vállalni. Persze az említett
bebiztosított, vagyis azonnali, akadálymentes elosonás lehetőségét garantáló
logisztikai felállás esetén sem gerinces cselekedet ilyet tenni, sőt, a gyávaság-faktor
kijelzője akkor lengene ki igazán, de akkor legalább bele tudnék látni egy
koncepciót, egy elképzelést. „Mutogatok, mert úgysem lehet bajom, szarjankó
vagyok de az én bajom, de legalább tudom, mit csinálok”. De ez…
Ezek a sárcok még borzasztóan buták is.
És hogy magunkra vonatkoztatva miért említettem az önreflexió
igényét? Azért, mert nekünk is meg kellene határozni végre, hogy kik vagyunk. Ha azok
vagyunk, akik egy ilyen eset után megadják a vendéget elhagyó gittegyletnek,
amit kért, vagyis a megrázott pofonfa termését, akkor ezt összehangoltan,
megszervezetten, ésszel, a remélt és vágyott eredményt szem előtt tartva kell
megtenni. Egységesen. Ha pedig nem, akkor séta haza. Partizánakciónak helye ha
van is, értelme biztos nem. Persze, gyávák voltak, nem álltak meg, oké. Ha
mutogatok, ha már megtettem, akkor legyen töketlenség nem megállni. De a töktelenséghez
mindenkinek joga van. Csak épp elítélni nem szabad, ha egyszer a mi falloszunk sem hosszabb. Ha ugyanis az lenne, akkor nem csak várjuk, hogy megforduljon a pribékje, mután erre "megkértem" (idéztem). Mert ha
engem felbosszantott valami, és azért revánsot akarok venni, akkor utánamegyek
és revánsot veszek. Nem ők akartak móresre tanítani akárkit is. Ők szájhősködni
akartak. Megtették. „Mi” meg ezért bebaszkodni nekik. Nem tettük. Ennyi a
sztori. Nem beszélni, pózolni kell,
hanem cselekedni. Dönteni és cselekedni. Félmegoldások nincsenek.
Tököl meccsről.
Na, olyan már volt, hogy később értünk ki valahova, nem sikerült megoldani az időben történő érkezés egy ekkora országban bizony néha bajosnak tetsző problematikáját. De
akkor tudtam a dologról előre, mert én is ott voltam a késők között. De olyan élményem a 16 év
alatt most volt először, hogy időben ott voltam, ültem a lelátón a párommal, de
bazmeg sehol senki. Én már épp kezdtem megfogalmazni a „lemondásomat” és azon
morfondírozni, hogy miképpen alakítsam át úgy a blogot, hogy mikor valaki
beírja a címet, csak ennyi jelenjen meg a képernyőjén: „KAPJÁTOK BE A FASZOMAT”,
amikor egyszer csak befutott egy autó, „tele” jól öltözött arcokkal, és én egy
kicsit fellégeztem. Mert ha az kissé mulatságos is, hogy egy órás úton is el
tudunk késni, és kissé fájdalmas is, hogy ismét 2008 körüli létszámokat
produkálunk (lsd. még „el vagytok ti kényeztetve a 12 fős túrákkal, nem tudjátok
milyen volt Barcson meg Ajkán négyen”), de azért azt a csúfságot nehezen vette
volna be a gyomrom, ha valamiféle leszervezett bojkott híre egyszerűen elkerült volna engem.
Aki meg mégis bojkottált, egyénileg, saját
elhatározásból, vagy épp a Guiness Rekordok Könyvébe való bekerülésén dolgozott
a „Világ leghosszabb költözése” elnevezésű kategóriában, az két dologról maradt
le.
1.) A magyar mennyei bajnokságok (MB1 – MB3) mezőnyének legnagyobb össztömegű csapatáról (avagy én még ilyen sokat futó szumó-birkózókat nem láttam).
2.)
Ja, mellesleg igen szépek volak még a góljaink is... :)
Zárásképp a mottó és egyben az év poénja, Kertvárosból egyenesen Weichmichl-be:
"Meccsre kéne járni, nem írogatni."
