De kezdjük azzal, hogy az előző meccs után, amikor olvasni lehetett az azóta már-már szállóigévé erősödött nyilatkozatot (sommásan: "nem érdekelnek a szurkolók"), személy szerint nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva nem tettem, hogy a három pont zsebben volt, a győzelmek után pedig nem tartom szükségesnek a körülmények részletes boncolgatását. Persze mindig utólag okos az ember, így aztán most már világos, hogy az akkori megnyilvánulás egy mélyen gyökeret vert, ámde ezen szakmában érvényesülni kívánó ember esetében meglehetősen furcsának tetsző beidegződés első, tavaszi mezőn kizöldellő friss hajtása volt csupán, merthogy azóta már egész komoly szárat is növesztett az elmúlt hétvége skandaluma képében. Magunk között szólva, rekord sebességgel fejlett termékeny korúvá ez a bizonyos jellem-gaz…Történt, hogy a második félidő egy reményvesztett pillanatában egy szurkoló kollega a következő „sarlatán” kérdést merészelte feltenni (és most a történeti hűség kedvéért szó szerint idézek):
„Mester, kétgólos hátrányban nem kellene talán becserélni még egy csatárt?!”
Erre én, és azt gondolom minden jóérzésű, ép ésszel gondolkodó ember MAXIMUM két dolgot tud elképzelni, ami a „címzett” esetleges válaszreakcióit illeti:
1., Nem szól semmit, továbbra is nézi a meccset, és próbálja a tőle telhető eszközökkel megtenni a legtöbbet az állás kedvezőbbé tétele érdekében (ha már addig nem tette).
2., Nagyon szélsőséges helyzetben, a sulykot végletesen elvetve, a szerepéből teljesen kibújva ad absurdum arra vetemedik, hogy a lelátó felé fordulva elenged egy „Sajnos nem nagyon van kit, Spori”-hoz hasonló tartalommal bíró reflekciót.
Itt azonban egy harmadik, normális világban nem létező opció valósult meg, melynek keretében az eddig sehol semmit nem bizonyító „kiváló” szakember útszéli, alpári, faluvégi kocsmába való stílusban csattogtatott verbális ostorcsapások formájában vélte megtalálni az őt ért „sérelem” rendezésének módját.
Igen, ekkor a kerítés közelében tartózkodó jómagam, miután először nem akart hinni a fülének és a szemének (a stílus nem csak a füllel volt érzékelhető…), meggyőződvén arról, hogy márpedig ez nem egy rossz álom, hanem tényleg csizma került az asztalra, a kollektív szurkolói önérzetét és a futballpályák világának hagyományos szerepeit sárba tiporva érezvén a kerítésre hágva azonnal hasonló formátumú felszólítást talált küldeni a tajtékzó „szakinak” a közeljövő lehetőségeiről, akit persze ez aztán tovább tüzelt, de innentől mindegy is mi történt, mert már nem ez a lényeg, ebben a pillanatban a kultúrált viselkedés már mindkét részről rég a sutban volt.
Úgy tűnt, a múlt heti dogmatikus látásmód hamar elillant. Ezúttal érdekelték a szurkolói vélemények…
Ez a meccs gyalázat volt, gyalázat volt a bírói hármas, szégyen a csapat (a minket sújtó ítéletek nem szolgáltatnak alapot a lélektelen játékra!), de még mindezek ellenére sem kéne feltétlenül úgy éreznünk, hogy keserű szájízzel ért véget a nap, de ez a járási grundokon is ritkán látható eseménysor mindent beárnyékol.
A legjobban a vezetőségünket sajnálom, mert az tisztán látszik, hogy szerencsére ott nagyon szurkolóbarát mentalitás látszik meghonosodni, tisztában vannak azzal, hogy ennek a klubnak, még ha aktuálisan kevesen is járnak ki a mérkőzéseire, azért még mindig nagyon sokan szorítanak, látszik, világos céljuk, hogy ezekből az emberekből minél többet visszacsalogassanak a lelátókra, és azért is tisztelet jár, ahogy a jelenlegi, máig kitartó fanatikusokat próbálják a lehető legtöbb módon kiszolgálni. Tényleg köszönet érte.
Már csak az öltözőben kell rendet tenni.
Igaz, nekünk nincs licencünk, mi nem értünk semmihez.
Mi csak szurkolók vagyunk…
A FENT LEÍRTAK HANGSÚLYOZOTTAN SZEMÉLYES VÉLEMÉNYT TÜKRÖZNEK, SEMMILYEN KOLLEKTÍV ÁLLÁSFOGLALÁSNAK NEM TEKINTHETŐK. A TURUL ULTRÁI, AHOGY EDDIG SEM, EZUTÁN SEM TÖREKSZIK A CSAPAT EGYETLEN VEZETŐJÉVEL, DOGOZÓJÁVAL SEM ROSSZ KAPCSOLAT KIALAKÍTÁSÁRA, CSUPÁN AZT SZERETNÉ, HA TOVÁBBRA IS FENNMARADNÁNAK E CSODÁLATOS SPORTÁG ÉVSZÁZADOS KULTÚRÁJÁNAK KIALAKULT SZEREPEI.
