Szia, Lóri! Találkozunk odafenn!

2015/2016, indítom!

Van valami hagyomány-szerűség, mely szerint minden szezon előtt írok pár sort a várakozásaimról, a szünetben bennem összegyűlt gondolatokról, azokról a dolgokról, amik foglalkoztattak az előző és a következő szezonnal kapcsolatban. Persze nem vagyok nagyképű, és nem hiszem, hogy bárki másnak is fontos, hogy ez a hagyomány ne szakadjon meg, de mivel nekem az, mert ezzel érzem azt, hogy felkészültem a rajtra, pár sort csak-csak felvések most is, hogy "hivatalosan" is elindulhasson az idény. :) De tényleg csak párat, mert...
...mert őszintén szólva ez volt az a holtidény, amikor jóval kevesebbet foglalkoztatott a foci, mint úgy általában ilyenkor, mikor ínség van. És ennek csak részben lehet az az oka, hogy elég tartalmas nyarat futok, ami a szabadidős tevékenységeket illeti. Az igazi ok sajnos inkább az, hogy az az aknamunka, amit ez a hitvány brigád végez, mely a labdarúgásunk érdekében tevékenykedő csoportosulásként próbálja magát beállítani, végképp beérni látszik a rám gyakorolt hatását illetően is, és kezdek egyfajta apátiába süllyedni.
Persze abban is biztos vagyok, hogy ez egy reverzibilis folyamat, és az első komolyabb túraélmény mindjárt vissza is teszi a dolgukat a maguk helyére, ebből a szempontból vizsgálva tehát a sorsolást tulajdonképpen jó bányász módjára áldhatom a jó szerencsét, hisz nem csak egy olyan utazást rendelt ki elénk kezdésnek, ami az egyik leghosszabb, de aminek tavalyi felvonásán sajnos nem tudtam részt venni nagy sajnálatomra. Ez ugye májusban volt, tehát ráadásul nem is kellett sokat várnom, hogy ismét lehetőségem legyen eljutni erre a személyes futballtérképemen még sötétnek számító foltra.
Egy szó mint száz, a fent említett apatikus lelkületet legalább van mi ellenpontozza, ez pedig a szerencsés sorsolás, és ez az a pont, vagyis a sorsolás, aminek eredménye ha most kellemes is, de pl. a körülményei meg pont az egyik kiváló indikátorai azon szégyenteljes állapotoknak, melyek jelenleg ezt a gittegyletet jellemzik. Most nem arra gondolok, hogy hogyan sorsoltak, fagolyókkal vagy excel táblázattal, de az, hogy gyakorlatilag egy héttel a kezdés előtt derül ki, hogy hol kezdünk, és még az sem sokkal korábban, hogy egyáltalán kik vannak a csoportban, az már egy olyan szintű bohózat, amire nincsenek jelzőim.

A csapatot szokás szerint nem láttam edzőmeccsen, de megszereztük a megye Céjét (gólátlagát tekintve, legalábbis), nagy baj tehát nem lehet, annyi gólt csak rúg ő is, mint a jó öreg Márkus tavaly.

Én azt mondom, menjünk, öltözzünk fel rajosan, csapassuk, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

Nyilatkozzatok!

Premier. Itt, ezen a blogon még nem próbálkoztunk ilyennel. Év túrája szavazás már volt, de most azt szeretném, ha egy kicsit több szempontból is körüljárnánk ezt a szezont, több tényezőt illetően is összegeznénk kicsit, hogy milyen összesített lenyomatot hagyott csoportunkon az idény.

Úgyhogy jó lenne, ha az utóbbi idők gyakorlatától eltérően ezúttal vennétek a fáradságot, és ha nem is regsztráltok, de legalább egy ctrl+c, ctrl+v kombináció után a saját meglátásaitok bepöttyintésével megosztanátok a többiekkel is szubjektív értékítéletek részleteit.

Kezdésnek és vitaindítónak jöjjön az én véleményem, ezekre a kategóriákra kellene aztán megadni nektek is a győzteseket:

Az év meccse: Nagyatád - Tatabánya
Az év játékosa: Móri Tamás. 36 évesen is a legtöbbet melózik a keretből.
Az év csalódása: A rengeteg kihagyott helyzet, és az ezek miatt elhullajtott pontok
Az év meglepetése: Simkó (számomra legalábbis) váratlan visszavonulása
Az év gólja: Szabó Ricsi, Tököl ellen, idegenben
Az év igazolása: Lajer Gábor
Az év legemlékezetesebb pillanata: A tököli kezdő sípszó pillanatában észrevenni, hogy senki nem utazott el rajtam és Ivetten kívül.

+1: Az év túrája: Balatonfüred, bár szerencsére nagy volt a verseny.

HAJRÁ, MOST TI JÖTTÖK!

Nem évértékelő

Mert az vagy nem is lesz soha, vagy majd részletekben mondogatok ezt-azt az elmúlt szezonban tapasztaltak alapján bennem kialakult érzésekről, gondolatokról. Az biztos, hogy azért történt velünk elég dolog ahhoz, hogy ne lehessen egyetlen szuszra megrajzolni annak lenyomatát.
Ezt a posztot viszont pontokba fogom szedni, azon témák mentén, melyek engem aktuálisan leginkább foglalkoztatnak a tatabányai foci, illetve kis közösségünk kapcsán.

1. A mester no.1

Az első pont a gratulációé, természetesen. Egyszerűen nem lehet másképp. Gida, riszpekt, gratula! Így kell ezt valahogy, nem foglalkozni vele, hány és mekkora droid kerül elébed, előbb egy laza testcsellel el kell küldeni a lomha gólemeket vodkáért, majd a legszebb NFL-hagyományokat megidéző elkapással, LeBron James-i súlypontemelkedéssel lehalászni a zsákmányt. Megjegyzés no.1: Azért szerencse, hogy a kézilabdaválogatott ásza Nagy Laci, a focié meg Dzsudzsák, és nem fordítva... :) Megjegyzés no.2: Természetesen Gidának nem csak ezért a jelenetért, de az egész túráért jár a kalapemelés.
Aki esetleg eddig csak leírva látta, mozgóképen még nem (1:30-tól a performansz érdemi része):


2. Az utolsó hétvége

Sajnos a szezon utolsó hétvégéje számomra teljesen fehér volt maradt, minden fronton. És ez az a különös eset, amikor a két hiányzás közül az első, a meccsen kívüli találka kiesése fáj jobban. Számomra minden évben, mióta Béla és Timi hagyományt teremtett ezekből a matinékból, ez az egyik legjobban várt napja az idénynek, így különösen fáj a peches egybeesés egy másik, már korábban lefixált kötelezettségemmel. Ellenben ha már így van (meg ha nem így lett volna, akkor is), nagyon szívesen néznék és olvasnék hangulat-megjelenítő képeket és írásokat, beszámolókat. Először nem is értettem, miért nem volt képes senki egy árva karakert sem felírni, de aztán rájöttem, hogy az előző poszt komment-szempontból zárva volt, új még nem volt, régebbihez meg már biztos nem akartatok nyúlni. Mert ugye csak ez az oka? :) Akárhogy is, ehhez már lehet írni, meséljetek!
Az Újbuda elleniről az MLSZ-székházas motívumért pedig szintén legalább akkora pacsi mindenkinek, mint amekkorát Gidának küldtem eggyel feljebb.

3. A mester no.2

Gyerekek, én nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, Miskei lelépéséről. Persze valószínűleg nem kellene semmit, elment és kész, csak én ritkán tudom ilyen fehéren vagy feketén látni a dolgokat. Pedig mennyivel könnyebb lenne sokszor... Az van, hogy én kb. a tavaly nyári ankét óta mondom, rég volt ilyen edzőnk, aki emberileg és szakmailag is méltó volt arra, hogy egy ilyen múltú klub padján üljön. Ezt a vélekedésemet egyetlen egy, mégoly kellemetlen és fájó szezonbeli zacskó sem írta felül, pedig sajnos volt belőlük bőven. Ilyenkor mindig jöttek is a nagyon okos és nagyon hozzáértő megmondóemberek, fennhangon hirdetve abszolút szakmai alapú megállapításaikat, mely szerint nem ide való, nem a mi szintünk, Kiprichnek kell visszajönni stb. Na most nem mintha fenemód nagy rajongója lennék aktuális vezetőségünknek, hisz az, hogy itt vagyunk, ahol, nagyrészben az ő lelkükön szárad, de ettől még tény, hogy ez év elején gyakorlatilag a nulláról kellett elindulni és felépíteni valami teljesen újat. Ilyenkor pedig a legritkább esetben szokott az történni, amit most, a múltunkból kiindulva persze joggal vár minden Bányász-szimpatizáns, vagyis az azonnali feljebb lépés. Ettől az idénytől reálisan annyit lehetett várni, hogy kialakul egy mag, egy irány, egy gerinc, amire aztán a következő évben rá lehet építeni a tökéletest testet. Azt se feledjük, egy évvel korábban abban sem volt mindenki biztos (még közülünk sem), hogy egyáltalán bentmaradunk, hisz gyakorlatilag vagy nyugdíjas, vagy pelyhes állú volt mindenki a keretből, ideálisnak tehát közelről sem lehetett nevezni a helyzetet, melyből fakadó aggodalmakon csak némiképp tudott enyhíteni a kirajzolódó irányvonal, mely a minél több tatabányai kötődésű, vagy legalábbis érzelmű (vagy annak vélt...) játékos keretben tudása felé mutatott.
Na most ehhez képest azért volt nem egy és nem kettő olyan meccsünk, amikor nálunknál többre taksált alakulat ellen gáláztunk, legalábbis játékban és helyzetkialakításban mindenképp, ezen esetek egy részében gólok tekintetében is. Igen, nem mindig jött össze minden, sőt, ahogy említettem, hajtépés szándékát generáló pofánverésekben is volt részünk elég (had említsem itt csak a már többször citált szigetközi és óbudai hétvégéket), de összességében, ha a helyezéssel nem is (nem, nem vagyok hajlandó egy ötödik helyet elfogadható végpozícióként elkönyvelni), de a kialakult morállal, a meghonosodott mentalitással, akarással, küzdőszellemmel, és nagyrészt a játékkal elégedettek lehettünk.
Tehát én azt mondtam, maradjon az edző, mert a legrosszabb dolog, ami történhetne velünk az lenne, ha elmenne, és nem folytatódhatna, ami elkezdődött.
De megtörtént.
Bosszús voltam, mikor olvastam, nem tudtam mit gondoljak az egészről. Ahogy az elején is említettem, józan részem persze tudja, nem is kell erről gondolni semmit. De én az engem érdeklő dolgokkal kapcsolatban nem csak gondolni, de érezni is szeretek dolgokat, meg legfőképp érteni is azokat. Úgyhogy megnéztem a Digi Sport-os interjút. Amit vártam tőle, azt el is értem vele, megértettem a dolgokat. Nem mintha nem lehetett volna egyértelmű előtte is, hogy csak az élet ezeréves törvényei érvényesültek: pénz beszél, kutya ugat. Persze ő szakmai kihívásról beszél, de azért én élek a gyanúperrel, ha lett volna lehetőségünk a Budaörs fölé kínálni, talán elhomályosítható lett volna a két liga közti, amúgy nem túl éles határvonal. A vezetőség persze partner volt és nagyon kedves és megértő és minden, mondja Attila, és tulajdonképpen nekem sem szabadna más hozzáállást tanusítanom, hisz az élet ilyen, a munkaerőpiac ilyen, a kapitalizmus ilyen. Biztos mindenki így tett volna a helyében, ugye? Oké, elfogadom.
De eszembe jut még mindig, a fülemben cseng a magasztos, már-már pátoszos bemutatkozás azon a bizonyos ankéton, hogy megtiszteltetés, hogy micsoda feladat, hogy tisztában vagyok, hogy satöbbi, satöbbi. Mondhatja nekem bárki, hogy ez a két dolog abszolút nem diszjunkt, hogy a héten történtek eme hitvallásnak, ezeknek a gondolatoknak nem mondanak ellent, nem írja felül egyik a másikat, és aki ezt mondja nekem, annak el is fogadom a véleményét, mert valóban nagy múltú klub vagyunk mi még attól, hogy el lehet hagyni minket néhány zöldhasúért cserébe. Dehát én szurkoló vagyok, a szurkoló meg nem csak fanatikus, de hajlamos olykor hiszékeny és naív is lenni, és bizonyos dolgoknak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani.
De képes másra is.
Tanulságokat levonni.
Számomra is van most. Így szól.
Teljesen mindegy ki mit mond, hangzatosat, semmitmondót, okosat, butát, esetleg semmit, érzelmeset, ünnepélyeset, felvázolhat bármit, lehet hitelesnek tűnő vagy talminak tetsző, nem számít.
Pont csak az az egy dolog számít, hogy abban a hétvégi 90 percben mit látunk a gyepen lévőktől. Ez az egy dolog dönt, és az egy dolog az, aminek hinni kell.
Ez foci, nem a showder-klub. És az, aki hűséges, és kitart mindig, és aki biztosan veled lesz jövőre is, az nem az edző, nem a játákos, nem az ügyvezető, csak a lelátón melletted álló társad.

Attila, sok sikert Budaörsön, köszönjük ezt a szezont!

STEFANEKET EDZŐNEK!!!

Kettőről egyben

Most, mikor elkezdem írni ezt a posztot, még nem tudom, hogy hosszú, vagy rövid lesz-e a végére. Mert az elmúlt két meccsel kapcsolatban éppenséggel lenne mit kiadnom magamból, elmondani, miféle gondolatok, érzelmek generálódtak bennem a négy (vagyis inkább öt) félidő alatt, ugyanakkor viszont ezek a dolgok az események óta eltelt időben annyira szépen letisztultak, kikristályosodtak, hogy különösebb cikornya nélkül, a megszokott barokkos mondatszerkesztési hagyományokat hátrahagyva is érzékletesen tudom őket az elektronikus papírra vésni.

Lássuk csak a bányász-derbit!

Elmondtuk többször, többen, hogy ebben a szezonban két meccs az, ami igazán számít. Az egyik ősszel zajlott, a másik tavasszal, és mindkettőn a Dorog volt az ellenfél. Azt gondolom, ezt tudta jól a csapat is, azt, hogy nem csak nekünk, a csoportunk tagjainak, de nagyjából a többi 90 embernek is, aki még kijár, hasonló a hozzáállása és a prioritás-listája. De magának a csapattagoknak is, vagy legalábbis jó részüknek is így kellett éreznie mindenkitől függetlenül, hisz többeknek van közös múltja a megye másik nemzeti bajnokságban játszó klubjával. Ehhez képest ezen a két mérkőzésen írd és mondd, sikerült egy, azaz egy pontot szerezni és pontosan nulla darab gólt lőni. Engem azért ez egy kicsit zavar. Vagyis nagyon zavar. És különösképpen amiatt zavar, amit a meccs után tapasztaltunk mindannyian az omladozó lelátó-tákolmányt fedő szétmállott palatetőt tartó rozsdás tartóoszlopok tövében. Megmondom őszintén, nekem eddig különösebb problémám nem volt ezekkel a legénykékkel odaátról, felőlem teleirkálhatnak fórumokat bárhol, csinálják. Pingálhatnak szolidáris kiírásokat, tüntethetnek, mint a nagyok, leszarom. De azért azt mindenkinek szerencsés lenne észben tartania, hogy hol a helye és hányas a kabátja, és azt is, hogy ez a kérdés nem az interneten kerül megválaszolásra, hanem a valós térben. És nem is csak az alapján dől el, hogy mennyi zászlóval vonulunk ki, hány füstöt gyújtunk be és milyen magasra emeljük a kezünket a tapsoláskor.

Engem az erőszak nem vonz, nem éltet, nem érzem úgy, hogy azzal kellene bárki fölé kerekednem, hogy belehímzem az állába vagy arcának egyéb szabadon választott részébe a bütykeimnek a mintáját. Szurkolni, énekelgetni megyek, beszélgetni a barátaimmal, sört inni és nyerni látni a csapatomat. De azt is elfogadom, hogy vannak, akik ettől eltérő izgalmakat is meg szeretnek élni a zöld gyep körül, sokféle ember van. A lényeg: tudjuk magunkat definiálni. És ez, kedves barátaim most igaz ezekre a mutogató faszjancsikra elsősorban, de másodsorban magunkra is. Mert bizony, ha elmegyek idegenbe, és ezt nem a vendégszektor bejárata mellé parkolt autókkal teszem, hanem úgy, hogy az ellenfél városán kell végigvonulnom a meccs után hazafelé tartva, akkor legyen már bennem annyi tartás, hogy nem mutogatok és lóbálom a fityiszemet, csakis abban az esetben, ha utána ennek mindenféle következményét is fel tudom, vagyis fel merem és fel akarom vállalni. Persze az említett bebiztosított, vagyis azonnali, akadálymentes elosonás lehetőségét garantáló logisztikai felállás esetén sem gerinces cselekedet ilyet tenni, sőt, a gyávaság-faktor kijelzője akkor lengene ki igazán, de akkor legalább bele tudnék látni egy koncepciót, egy elképzelést. „Mutogatok, mert úgysem lehet bajom, szarjankó vagyok de az én bajom, de legalább tudom, mit csinálok”. De ez…

Ezek a sárcok még borzasztóan buták is.

És hogy magunkra vonatkoztatva miért említettem az önreflexió igényét? Azért, mert nekünk is meg kellene határozni végre, hogy kik vagyunk. Ha azok vagyunk, akik egy ilyen eset után megadják a vendéget elhagyó gittegyletnek, amit kért, vagyis a megrázott pofonfa termését, akkor ezt összehangoltan, megszervezetten, ésszel, a remélt és vágyott eredményt szem előtt tartva kell megtenni. Egységesen. Ha pedig nem, akkor séta haza. Partizánakciónak helye ha van is, értelme biztos nem. Persze, gyávák voltak, nem álltak meg, oké. Ha mutogatok, ha már megtettem, akkor legyen töketlenség nem megállni. De a töktelenséghez mindenkinek joga van. Csak épp elítélni nem szabad, ha egyszer a mi falloszunk sem hosszabb. Ha ugyanis az lenne, akkor nem csak várjuk, hogy megforduljon a pribékje, mután erre "megkértem" (idéztem). Mert ha engem felbosszantott valami, és azért revánsot akarok venni, akkor utánamegyek és revánsot veszek. Nem ők akartak móresre tanítani akárkit is. Ők szájhősködni akartak. Megtették. „Mi” meg ezért bebaszkodni nekik. Nem tettük. Ennyi a sztori. Nem beszélni,  pózolni kell, hanem cselekedni. Dönteni és cselekedni. Félmegoldások nincsenek.

Tököl meccsről.

Na, olyan már volt, hogy később értünk ki valahova, nem sikerült megoldani az időben történő érkezés egy ekkora országban bizony néha bajosnak tetsző problematikáját. De akkor tudtam a dologról előre, mert én is ott voltam a késők között. De olyan élményem a 16 év alatt most volt először, hogy időben ott voltam, ültem a lelátón a párommal, de bazmeg sehol senki. Én már épp kezdtem megfogalmazni a „lemondásomat” és azon morfondírozni, hogy miképpen alakítsam át úgy a blogot, hogy mikor valaki beírja a címet, csak ennyi jelenjen meg a képernyőjén: „KAPJÁTOK BE A FASZOMAT”, amikor egyszer csak befutott egy autó, „tele” jól öltözött arcokkal, és én egy kicsit fellégeztem. Mert ha az kissé mulatságos is, hogy egy órás úton is el tudunk késni, és kissé fájdalmas is, hogy ismét 2008 körüli létszámokat produkálunk (lsd. még „el vagytok ti kényeztetve a 12 fős túrákkal, nem tudjátok milyen volt Barcson meg Ajkán négyen”), de azért azt a csúfságot nehezen vette volna be a gyomrom, ha valamiféle leszervezett bojkott híre egyszerűen elkerült volna engem.

Aki meg mégis bojkottált, egyénileg, saját elhatározásból, vagy épp a Guiness Rekordok Könyvébe való bekerülésén dolgozott a „Világ leghosszabb költözése” elnevezésű kategóriában, az két dologról maradt le.

1.) A magyar mennyei bajnokságok (MB1 – MB3) mezőnyének legnagyobb össztömegű csapatáról (avagy én még ilyen sokat futó szumó-birkózókat nem láttam).

2.)

Ja, mellesleg igen szépek volak még a góljaink is... :)

Zárásképp a mottó és egyben az év poénja, Kertvárosból egyenesen Weichmichl-be: 

"Meccsre kéne járni, nem írogatni."

Az utolsó

Mármint nem a szezonban, mert abban még lesz pár. De abban a (sajnos rövidke) sorban, ami az egy átlagos, amúgy semmirekellő harmadosztálybeli összecsapásnál egy szúnyogszarnyival többet érő párosításokat tartalmazza, idén mindenképp ez a végső darab. 

Csoportunk idén 16 éves, aminek nagy részét szerencsére vagy az első, vagy a másodosztályban töltöttük el, a Dorog meg ezen idő alatt pont nem nagyon tartózkodott épp ugyanakkor ugyanott, így a két klub közös múltjának a mi történelmünkkel meglehetősen szűkös a közös metszete, személy szerint egyedül az őszi, bojkottálós, napsütéses, szalag-kordonos erőlködést tudom emlékeimből citálni. Ettől viszont még tény, hogy mégiscsak a megye két legmagasabban jegyzett csapatáról beszélünk (ez egyben persze Komárom-Esztergom megye szegénységi bizonyítványa is), olyan klubokról, melyek sok nagy egyéniséget adtak már a magyar futballnak, de a világ labdarúgásának közvetlen elitjébe is többet. Emellett hasonló identitás, mindkettő a fosszilis tüzelőanyag felszínre juttatásáért olykor az életüket áldozó munkásemberek közösségének szellemiségéből nyeri mentális táplálékát.

Amit sajnálok, az csak a helyszín. Nagyszerű hír, hogy lesz "büfészolgáltatás" (remélem, hangosítás is), de meg kell mondjam őszintén, engem az előző ottani rendezvény színvonala egészen lehorgasztott. És most nem a játékra gondolok persze, bár az sem volt túl impozáns. Ám most eltekintve attól, hogy eleve nem értem, miért ott kell játszani és miért nem a saját műfüvesünkön, nem vagyok képes értelmem egyetlen működő algoritmusával sem feldolgozni, hogy miért nem lehetett gondoskodni normális (és normális helyre tett!) klotyóról, büféről, hangosbeszélőről, legalább egy kibaszott korlátfestésről, olyan dolgokról, amitől legalább egy megye egyes meccsen érezhettük volna magunkat. Mert idő éppen volt rá, készülünk már egy ideje erre az albérletre. Ami pedig a meccs végi kiürítést érinti, arról inkább nem írok egy sort sem, aki látta, nevethetett vagy sírhatott vérmérsékletétől függően. Egyetlen pozitívumként annyit lehet említeni, hogy ugyanazzal a nézőszámmal, amivel otthon hasítunk, itt gyakorlatilag telt házat teremtettünk :)

De elég a károgásból, mert nyerő szériában vagyunk, van értelmes célunk (én a dobogót annak tartom), amit el lehet érni, de nincs még zsebben, úgyhogy inkább próbáljuk kiélvezni a hátralevő hétvégéket, mert aztán egy ideig megint csak epekedhetünk ez után a borzalom után… :) 

És most már végre tényleg tessék félretenni olyan kifogásokat, hogy költözés, meg főzőverseny, meg szülinap meg babámfasza, ez az a meccs, amikor nincs kifogás. (Vonatkozik ez azokra, akik az országhatáron belül élnek :)

Vagy ahogy Béla nálam sokkal jobban megfogalmazta:

„Holnap játszik a csapatod a Doroggal. 24 fok lesz. Tele lesz a stadion. Ott lesznek a haverjaid. Mi mást akarnál csinálni? Mindenki a stadionba és hozz még egy embert!”

Minicittá, miniposzt

Mivel rövidesen indulok megvédeni a várost azzal, hogy félresikerült Forrest-imitátorként rám nem jellemző módon labda nélkül futkorászok az Insula leporumon, ezúttal csak egy rövid, twitter-léptékű beharangozóval jelentkezem.

Ma délután az első helyezettel csapunk össze, amitől viszont megijedni nem csak azért nem kell, mert valószínűleg mindenkit le tudunk győzni ebben a mezőnyben, hanem azért sem, mert őket viszont már sikerült is, nem is kicsit.

Úgyhogy ahogy Béla mondta, papucsokat a Vágási Feri-jelmezekkel együtt félre lehet rakni, és szépen meg lehet indulni a helyszín felé.

Hajrá, Bányász!