Itt a csapatunk!

Na, jó, ez már tényleg sok nekem. Ezt a posztot mindenképpen meg akartam írni, a tartalma is ugyanez lett volna, de az érzelmi töltete lehet, hogy a következő cikk olvasása után egy hangyányival differenciáltabb lesz:

Sokkoló csapatot válogatott össze Tatabányán az olasz pornós

De tényleg, épp készülődtem, hogy megnyitom a böngészőben a szerkesztőfelületet, és nekiállok az esetemben a legtöbbször terápiás jellegű pötyögésnek, amikor erre az irományra bukkantam, ami először csak a címével húzott fel, másodszor pedig az utolsó öt sorával.

Most tényleg kell ez? Vissza akartam fogni magam, hogy ne írjak ilyet, és ha csak a tegnap történtek lettek volna a fejemben, talán sikerült is volna, de így nem fog, és bizony-bizony kiszalad:

Menjen már Pilu a picsába!

Itt és most leszögezem, hogy az én szememben ő még mindig egy legenda, mint játékos, nem is lehet másként, az egyik utolsó olyan helyi klasszis volt, akinek még személyesen is sikerült pályafutása csillogó momentumaiból részesülnöm, de ez számomra akkor sem jelenti, és soha senki más esetében sem fogja hasonló szituációban azt jelenteni, hogy van morális alapja ilyen megnyilatkozásokra. Hogy fentin kívül mi a másik? Aki nem hallotta tegnap, annak most összefoglalom megint.

Állunk a sorban a jegyért Stefivel és Lucával, a köpcös a lányával meg a másik, számomra nem ismert arccal beáll mögénk, Stefalottival még kezet is ráz, már-már azt hittem, itt kőkemény kamilozás van kinézőben. Csakhogy Pocakmarci összeszedve az 5 éve halmozódó frusztráció táplálta bátorságát, vállával lazán, mégoly barátian taszajtva egyet 76 kilómon, auránkba a köztünk lévő nexus jellege által indokoltnál meghittebb közelségbe lépve elővezette szofisztikált jótanácsát a következő párbeszéd csattanójaként:

- P: „Hol a csapatunk?”

- S&T (totál értetlen arcot vágva): „Hogy?”

- P: „Most is oda kell menni, és megkérdezni, hogy 'Hol a csapatunk?', mint 2011-ben. Hm, vicc, komolyan.”

Ezen a ponton azt hiszem S&T bár folytatta S. úr fittségi szintjének idézett intermezzo előtt megkezdett taglalását, elméik fogaskerekei belül már más téma körül indultak lassú forgásnak.

Nem, nem volt elég 5 év, hogy feldolgozza a „feldolgozhatatlant”, vagyis hogy néhány megveszekedett egy novemberi napon fel merte tenni a nagy kérdést: ugyan miért próbálják a porcukorral lehintett fekáliát francia krémesként felkínálni a tisztelt urak a nagyérdeműnek?

Nem emlékeztem, de lám, mi mindenre jó egy blog (ami elvileg egy virtuális napló volna), visszaolvastam és megtudtam, hogy annak idején épp P. volt az, aki a „balhé” utáni héten kezdeményezte a szurkoló-vezetőség találkozót. Akkor még úgy tűnhetett tehát, érez némi felelősséget a kialakult helyzetért.

Hát, lehet, hogy neki nincs naplója vagy nem olvassa vissza, így mára ez az érzése elpárolgott és maradt az önérzet, én viszont annyit tudok erre mondani a fent már feltett költői kérdésemen túl:

„Pilu, látod? Itt a csapatunk!”

Van benne olasz, spanyol, magyar is, benne van mindenki, aki akart és tudott maradni. Akinek megvolt hozzá a szükséges tudása. Akinek nincs meg, az már gyengébb csapatokban van, mint pl. a Videoton II. Ilyen egyszerű a történet. Egyszerű, és magyaros. Mert még mindig erősebbek vagyunk a dumában, mint a tettben.

Ja, tényleg csak egy sor erejéig a szakmai igazgató úr kijelentéséről a projektben való részvételére vonatkozóan. Megjegyzem, az orgánumot ismerve illik fenntartásokkal kezelni a leírtak igazságtartalmát, de játsszunk el a gondolattal, és tegyük fel, hogy tényleg ezt mondta. Na most akkor kérdem én, az micsoda? Szakmai kihívást keresett vagy a magyar munkahelyek védelmének képviselete a célja? És ha jövőre mégsem magyarokat igazolunk, mert megint külföldiek lesznek ár/érték arányban a jobbak, akkor tipli? Amúgy mostantól nálam WU2 a neve.

A meccsről nem tudok mit mondani, szar volt, de ha jól emlékszem a közhelyszótár vonatkozó lapjaira, ott valami olyasmit írnak, hogy ha egy csapat rossz játékkal is nyer, akkor az jó csapat. Hát mi a dobogó második helyezettjét vertük szar játékkal, tulajdonképpen simán… De jó lenne, ha csak most kezdődne a bajnokság…

Summa summarum, rég volt olyan, hogy az adott meccs számomra legemlékezetesebb vagy valamilyen módon a legmélyebb nyomot hagyó jelenetei már jóval a kezdő sípszó előtt lezajlanak. Ezt is megéltük.

Kamilozás pihentetve

És nem elsősorban, sőt, egyáltalán nem is az eredmény miatt. Akkor sem, ha ezzel gyakorlatilag szerintem kijelenthetjük, hogy idén nem fogunk feljutni, hisz vesztett pontok tekintetében immáron 13 a hátrányunk a még feljutást érő helyen tanyázó, de a hétvégén pihenő 'Óvárral szemben. Igaz, ez a kávé valószínűleg nem most főtt le, hanem már ősszel, hisz azért a táblázatra pillantva már a tavasz elején sem lehetettek vérmes reményeink, mert a 12. helyről rajtolva a legritkább esetben szoktak bármilyen ország bármelyik osztályában feljutásért harcolni a sorozatok végén, de a szurkoló már csak olyan, hogy amíg a matek nem szól közbe, remél, akkor is, ha optimizmusa józan ésszel nézve csupán kincstári lehetne. A 10 pont az amolyan határesetnek tűnt, ledolgozható talán-talán, de abban nem volt vita, hogy ehhez minden meccset nyerni kell. Nos, amennyiben ezt elfogadjuk alaptételnek, nem állíthatjuk, hogy a tavaszi szezon túlságosan nagy részét tölthettük volna a remény bizsergető medencéjében úszkálva... Részben ugyan a korai kezdésnek is köszönhetően, de végül úgy alakult, hogy nem csak a csillagászati, de még a meteorológiai tavasz eljöveteléig sem húztuk ki. Félreértés ne essék, nem akarom temetni a csapatot, hisz pont a fent említettek miatt - vagyis hogy a legszebb természettudomány, a matematika törvényei még nem mondtak ítéletet felettünk - nincs még véglegesen kijelölve a jövő évi desztinációnk, de annyi mindenesetre kiderült, hogy nem, még mindig nem vagyunk mindenkinél jobbak ebben a ligában.

Mert én bizony már-már hajlottam arra, hogy ezt higgyem. Természetszerűleg ez nem mérvadó, hisz én magam képes vagyok végletekben gondolkodni (az olaszok első meccsei után például tükörsima kiesést vizionáltam), de mindezek mellett úgy tippelem, azért az utolsó 6-7 meccs mindegyikét megtekintők közül sokan érezhették úgy, hogy a munka beérett, és teljesen mindegy, hogy ezek után a tabella melyik régiójában tartózkodó ellenfél kerül elénk, fel fogjuk ültetni arra a bizonyos rollerre. Mert igaz ugyan, hogy ebben az időszakban nem igazán játszottunk a tabella első feléhez tartozó opponenssel, de az a különbség, ami a játék minden elemében kirajzolódni látszott csapatunk és az aktuális másik klub között, elegendőnek tűnt ahhoz, hogy abból még a jobbak ellen is maradjon egy gólnyi többlet megteremtéséhez elegendő differencia.

Csakhogy sajnos ismét kiderült, a valóság nem minden esetben egyezik meg a szurkolói elme ábrándjaival... Ezzel azonban nincs is semmi baj, annyi történt, hogy kikaptunk az egyik legnagyobb riválisunktól, ami mindamellett, hogy érzelmi szempontból persze a lehető legrosszabb, ami történhetett, pláne hazai pályán, pláne az utolsó pillanatokban, de ha pusztán az eszünkkel nézzük, nem egy olyan momentum, ami alapján bármilyen szentenciát kellene megfogalmazni.

A kamilozás (ismertebb régi nevén csovicsozás) spejzba helyezésének most tehát nem ez a kiváltó oka, hanem egyszerűen az, hogy nem szeretem a picsogást. Pontosabban fogalmazva, ott, ahonnan jött, nem tartom helyénvalónak. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb leírtam, fenntartom a kollektív jogot arra, hogy éppen az említett érzelmi sokkhatás okán egy ilyen élmény után igenis fájjanak a történtek, sebeket ejtsen az, ha épp a Győrtől és épp így szenvedünk vereséget.

Továbbá nem tartom helyesnek a nézőszámmal való elégedetlenkedést, akkor sem, ha én is elégedetlen vagyok vele, és én is szeretném, ha jóval többen járnának, annyian mondjuk, mint az Aurél által ma reggel posztolt fotókon látható időkben, vagy ha nem annyian, akkor mondjuk ezren. De sajnos tudomásul kell venni és érdemes innentől kezdve kiindulási alapnak tekinteni, hogy a magyar fociban lassan még az első osztályban is ritkán vannak ezren. Jó, oké, egy rangadó megmozgathatna több embert, ez valóban így van, de sajnos úgy gondolom, ezek azok a szituációk, amikor már hatása van annak, hogy 11 külföldi van vagy mondjuk 5 tatabányai vagy környékbeli arc a csapatban. Úgy tűnik, körülbelül ennyi ember az, akik tűzön-vízen át, mindig, akármilyen összetételű kezdővel is megyünk fel, kint lesznek, mert szeretik a KLUBOT, mert kötődnek a KLUBHOZ. Vannak még sokan, rengetegen, persze, akik szintén szeretnék, hogy jó foci legyen a városban, de mivel az most nincs (ez most nem a csapat bírálata, de ez ettől még a magyar harmadosztály), nincsenek kint. Valószínűleg az első osztályban kijönnének akkor is, ha 11 kínaival játszanánk, de a harmadosztály csak akkor lenne vonzó számukra, ha látnák a szomszédot játszani, vagy a szomszéd fiát, az egykori bányász-kolléga unokaöccsét, vagy a kedvenc kocsma pultos lányának tesóját. Mivel viszont egyszerre két faktor is kiesett, ez a réteg távol marad, amiért lehet szomorkodni, de sajnos illik megérteni. Viszont nem feltétlenül elegáns relativiztálni a dolgot és egy olyan helyzetben lévő klub látogatottsági adataival összevetni a sajátunkat, ahol most a közelmúltban történtek miatt értelemszerűen a dackorszak kellős közepén vannak, és nagyrészt helyi fiatalokkal harcolnak nem is reménytelenül az eddigi helyük visszafoglalása felé vezető út első állomására való becsekkolásért.

Tényleg nem akarom, hogy úgy tűnjön, az eddigi hozzáállásom 180 fokban fordult, mert nem is fordult semmit, én egyszerűen mindig azt próbálom visszatükrözni, aminek fénye épp "rám" esik, de épp ezért nem mehetek el szó nélkül az mellett sem, hogy bármilyen hálásak vagyunk is azért, hogy egy időre legalábbis ki lettünk húzva a csávából és fel lett villantva a reménynek egy halvány sugárnyalábja a szemünk előtt, azért azt ne várja senki, hogy ettől mindjárt vakok is legyünk és semmi mást ne is akarjunk látni.

8 meccs, 7 győzelem, sok milliós adósság eltüntetése, Massi, köszönünk mindent és maradj örökre, de ne legyen ez minden egyes elégedetlen hang megjelenésekor az orrunk alá dörgölve.

A neheze ugyanis még csak most jön. Mutassátok meg, hogy a tettek is vannak olyan erősek, mint a szavak. Én hiszek nektek.


HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

Hajrá, forza, vamos!

Érdekes, nem ilyen télre számítottam. Nem ilyen ingerszegény időszakra, ami még akkor is így van, ha ahhoz azért már volt időm hozzászokni, hogy a hosszú fallikus zöldségről elnevezett periódusok mindig sokkal eseménytelenebbül telnek, mint a bajnoki fordulókkal tűzdelt hétvégék hónapjai. Ez így rendjén is van, de őszintén szólva a "rendszerváltás" utáni pezsgés és a klub (vagyis elsősorban Massi) kommunikációjában bekövetkezett ugrásszerű fejlődés után egyfajta váteszként úgy éreztem, lesz miről beszélnünk a holtidőben is. De ez most nyilván nem panasz vagy szemrehányás akar lenni, ugyan miért is akarna, teljesen rendben van ez így, végtére is elsősorban és legfőképpen azért mégiscsak az edzőteremben meg a gyepen kell tevékenynek lenni, feljutást még ritkán adtak jól megszerkesztett Fb-posztokért és magabiztos Photoshop-kezelésért.

Mindemellett van viszont egy elvitathatatlan pozitívuma annak, ha ilyen eseménytelenül telnek a tétmeccsek nélküli napok, mégpedig az, hogy így még jobban kiéhezve várjuk már azokat a kilencven perceket, amikért pontokat is adnak. (És ez még akkor is így van, ha személyes okokból ezúttal nem bántam volna, ha ortodox módon akkor kezdődik a szezon, amikor X szezon óta mindig, vagyis február utolsó-március első hétvégéjén.) Szándékosan fogalmazok így, ugyanis ami engem illet, hosszú idő után ez az első idény, amikor a csapatot sikerült megnéznem a felkészülés ideje alatt is egy edzőmeccsen, ha úgy tetszik tehát, kissé előrehoztam magam számára a tavasz nyitányát, és két másik csoporttag társaságában megtekintettem a Kaszinósék elleni főpróbát. S hogy milyen élmények tolultak fel bennem? Lássuk pontokban.


1. Egy magyar harmadosztály középmezőnyében tengődő csapat leghátsó, göröngyös edzőpályáján látni egy egykori olasz válogatott Lazio-legendát egészen szürreális élmény, és ez teljesen független a korától, az edzettségi állapotától vagy a formájától. Ő egy legenda. Pont.


2. Tavasszal érdemes lesz figyelni egy bizonyos Adria De Mesa Garrido nevezetű játékosunkra, legalábbis két esetben biztos: ha egy távoli indítást próbál meg minden erejével befutni, ekkor ugyanis rekeszizom-remegtető élményben lesz részünk; valamint ha levegőből érkező labdákat készül lekezelni. Ilyenkor meg az állkapcsunkat kell majd a földről összeszedni.


3. Rigó Gabi szerződéshosszabbításának háttere továbbra is rejtély, szerintem ő vagy fizet, hogy a keretben lehessen, vagy tényleg egyfajta motivációs referensi feladatot lát el, mert a pályán neki szánt szereppel kapcsolatban a második félidei, mintegy 10 perces cameójából egyértelmű következtetést lehetett levonni. Én még ilyet komolyan nem láttam, még edzőmeccsen sem, talán legutoljára a Fekete Párduc Fradiban történő bemutatkozása volt hasonlóan "meghatározó" szakmai hozzájárulás egy mérkőzéshez.


4. A Giordano-családban nemcsak a két idősebbik, de a jelek szerint a legfiatalabb ragazzo sem csupán labdaszedői minőségben került már közel a zöld gyephez. Van benne potenciál.


5. A második félidőben gyakorlatilag lefociztuk az eggyel magasabb ligában a középmezőny első feléhez tartozó ellenfelünket, ami még akkor sem rossz, sőt, reményekre feljogosító tény, ha edzőjük egy igazi kontár tőről metszett faszkalap.


6. Ha süt a nap, az még nem jelenti azt, hogy nem kell jó melegen felöltözni.


Talán plusz egyes pont lehetne az is, hogy a klub történelmében valószínűleg először fordult elő, hogy 11 külföldivel a kezdőcsapatban kezdjünk el egy meccset. S bár az ezt elfogadók, az ezzel megbékélők száma láthatóan napról napra növekszik, azért a légiósok felülreprezentáltsága még mindig elég sok szimpatizánsnak jelent feldolgozhatatlan traumát. Ezt persze valahol megértem, hisz ki az, aki nem szeretné, ha 22 helyi kötődésű játékossal a keretben harcolnánk a dobogó különböző fokaiért a legmagasabb osztályban? Jelen pillanatban azonban ennek nincs realitása, tudomásul kell venni, hogy vagy helyi arcokkal esünk ki a megyébe, vagy idejönnek olyan játékosok akárhonnan, bárhonnan, a fáról vagy a föld alól, akiknek a közreműködésével talán lesz esélyünk megindulni a történelmünk alapján minket megillető irányba.

Azért pedig, hogy ez a kényszerpálya felépült, lehet okolni nagyon sok mindenkit, a magyar fodball teljes jelenkori és múltbéli nomenklatúráját, a város totálisan futballellenes vezetését, hibás lehet mindenki, "a bankok a zsidók, az IMF, a melegek", egyvalakit nem érdemes elővenni: Massimiliano Carolettit.


Mondjátok meg nekem, mikor volt vagy mikor lesz olyan csapatunk, amiben egy világbajnokságot megjárt, sőt ott továbbjutást érő gólt szerző külföldi válogatott focista egy edzőmeccs után az öltözőbe rohanván még meglapogatja a vállam és magyarul elköszön? Kamil, pacsi! Nálam mostantól nem csovicsolás, hanem kamilozás van :)


Vagy képzeljétek el a jelenetet, mikor a GM egyik tagja jelzi Kubinak, hogy a csoportban lesz egy esküvő pont a lilák elleni derbi napján, amire az egész mob hivatalos, és mivel nem szeretnének választani a meccs és a ceremónia között, próbáljon már meg tárgyalni a Roderick barátjával arról, hogy áttegyék a meccs dátumát, mire Kubi úgy felel, hogy "Gratulálok, az én esküvői ajándékom az lesz, hogy megpróbálom elintézni a dolgot." Megvan? És? Hihetőnek tűnik? Tatabányán ilyen is létezik.


Mert most ilyen a szellemiség a klubnál, és akárki, aki képes rá, lássa a lelkemet, de én a feljutásnál már csak egy dolgot szeretnék jobban: hogy ez a szellemiség maradjon meg minél tovább. Mert ez a buli erről szól, nem az útleveleket kiállító hivatalok országonkénti eloszlásáról.


Induljon a tavasz, jöjjenek a győzelmek, guruljon a sör, hajrá, forza, vamos!

Mi mást kívánhatnék: BUON NATALE!

Nem egyszerű, ám annál eseménydúsabb évet zárunk, drága barátaim. Sok minden volt benne, voltunk mélyen, nagyon mélyen, voltunk magasabban - legalábbis ami a pillanatok érzését illeti -, és vagyunk most egy olyan helyzetben, ami legalábbis magában hordozza a reményt, a lehetőségét, az esélyét annak, hogy leszünk még közel ahhoz a szinthez, ahol nekünk lenni kell.
De a mai napon űzzünk el magunkból minden kételyt, és adjuk át szívünket a boldogságnak, a békének, a szeretetnek, és legfőképpen annak az érzésnek, ami számomra az év utolsó etapjának legfontosabb, legtöbbet jelentő hozadéka: az összetartozás lelket elárasztó melegségének, a közösségben, egységben létezés erejéből fakadó legyőzhetetlenség tudatának, a tisztító erejű örömének egy felbecsülhetetlen értéknek:

hogy van sportcsaládunk.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

BUON NATALE PER TUTTI!

Stílszerűen hallgassuk meg az egyik legszebb és legkedveltebb olasz karácsonyi dalt!

Gruppo Giordano

Valami egyszerűen nem fért a fejembe. Amikor megérkeztek szebb jövőnk reménysugarai, az első körben igazolt spílerek névsorában szerepelt az edző fiának, Rocco Giordano-nak a neve is A BKV meccs után pedig, mikor ezek a bizonyos nevek napvilágra kerültek, a képet nézegetvén és barátom, a google segítségét igénybe véve próbáltam beazonosítani az arcokat, amolyan ki-kicsoda téren történő okosodás reményében. Ekkor megállapítottam, hogy a kis Giordano pont az a srác, akit először leginkább egy 15 éves nápolyi utcagyereknek néztem, egy talján galeri perememberének, egy fiúcskának, akit valamelyik játékos az utcán talált, megsajnált, és azóta elvisz magával a saját pénzén néhány egzotikusabb kirándulásra, hogy világot lásson. De nyugodtan tegye fel a kezét az, akinek a képen köztem és a Kapitány között látható suhanc láttán más benyomása van.

Aztán szép sorban jöttek a meccsek egymás után, de a gyerek csak nem lépett pályára, ami persze a konkurencia ismeretében nem is volt különösebben csoda. (Akinek e mondatot olvasván nem jelzett az irónia-radarja, menjen el megszereltetni.)

Majd eljött az MTK elleni meccs, ahol végre a figlio bemutatkozott, mindjárt a kezdőcsapatban és mindjárt góllal. Ezen a meccsen én nem voltam kint, a történtekről tehát csak szöveges formában értesültem nyugtázva, hogy ezek szerint tényleg nem csak igazolása van, de még tán haszna is. 

A következő héten aztán ismét kezdett Füreden, s akkor már én is láttam, de valami nem stimmelt. Ott szaladgált kilences mezben a pályán az "edző fia", de az valahogy kurvára nem úgy festett, mint a nápolyi utcagyerek. Ennek ugyanis focista külseje és focista felépítése volt, mellé pedig maszkulin arcberendezése, tehát két dologra tudtam gondolni. Az első az, hogy esetleg a kis Giordano-t annyira megviselte rövid tatabányai tartózkodása, hogy azalatt tíz évnyit öregedett, a másik lehetőség szerint pedig valami ordas nagy igazolási csalásnak volnánk szemtanúi, és a kissrác igazolásával mondjuk egy olyan embert játszatunk, aki valami miatt a saját nevén erre nem lenne jogosult. Mert bizony hétről hétre nézegettem a felállást, több helyen, a hivatalos MLSZ adatbankon is, de mindenhol Giordano szerepelt, vagyis elírás, az első szereplések meg a vagy 40 játákosunk sokszor már követhetetlen kavalkádjából fakadó azonosítási probléma nem jöhetett szóba. 

Na de aztán.

A héten valamelyik nap, nem az e témában meglévő zavartságom okán, de valamit keresgéltem a virtuális világban, mikor rátaláltam erre az oldalra és megvilágosodtam:

http://www.hlsz.hu/tatabanya.html

Hááá, bizony, nem egy, de egyenesen két fiát is magával hozta a jó öreg Bruno papa, szóval a pályán valóban az ő fia volt eddig is, nincs igazolási simli, sem biológiai csoda, egyszerűen nem a kisebbik, hanem a nagyobbik purdé szaladgál a gyepen és rugdos gólokat általában a bal kapufa tövéből. 

Így tehát a három családtaggal a Giodano família házi klubja lettünk. :) 

Hogy a nagyobbik gyerek ideszerződéséről miért nem lehetett sehol hallani, és hogy a kicsi miért nincs a keretben sem, de az oldalunkon sem a játékosok listájában, az már egy másik történet, lesz majd szó ilyen kérdésekről még a szünetben. Az egyik következő bejegyzésben például szeretném majd összegezni, hány játékos van, akiről azt hallottuk az ősszel, hogy leigazoltuk, mégsem volt még a padon sem soha...

Forrás: Facebook.com/Marco Giordano

Élmény: 10; meglepetés: 0

Nehezen indult ez az év, a felcsillanó remény ellenére nehezen is folytatódott, de azért a végén csak-csak helyére kerültek a dolgok, vagy legalábbis annyi szent, hogy szívet-lelket melengető élményekkel feltöltve majszolhatjuk majd a mákos bejglit. Hogy a végén ez mire lesz elég, hogy meglesz-e az, amire a szezon megkezdése előtt még gondolni sem mertünk, de amit a talján mentőcsomag landolásakor gyakorlatilag azonnal tényként kezeltünk, hogy aztán pár további kör lepörgése után apátiánk tengermély gödrének aljáról újra egy távoli univerzum alig pislákoló fényforrásának lássunk csupán, az már nem csak rajtunk múlik. Az a színvonal, amit most képvisel csapatunk játékban, bátran ki merem jelenteni, messze kiemelkedik a mezőnyből, és ha most kezdődne a bajnokság, veretlenül nyernénk meg a ligát, de sajnos a végeredménybe be fogják számítani az első 9 fordulót is…

Mindenesetre jelenleg a még feljutást jelentő helyen álló Mosonmagyaróvár mögött tíz pont a lemaradás, ez minden, csak nem a behozhatatlan kategória.

A szombati utolsó játéknap a szezon dereka óta tartó exponenciálisan felfelé ívelő javulás méltó csúcsa volt eredményben, játékban is, de mindenekelőtt lelátói élményekben. Bebizonyosodott az, amit már eddig is tudtunk, de merőben más érzés volt róla a saját otthonunkban újabb bizonyosságot nyerni: az igazi futballmeccseket akkor játsszák, amikor a napkorong már a látóhatár mögé húzódott. Amikor befordultam a Ságvári útra és megláttam a fényárban úszó reflektorokat, bevallom férfiasan, én bizony elérzékenyültem, jól eső borzongás járta át testemet. Sokszor érkeztem már valamilyen okból kifolyólag az átlagosnál nagyobb hőfokú érzelmekkel telítve az aktuális matinéra, de most minden korábbinál metszőbben hasított belém gondolat: itt valami olyasmi élmény vár rám, ami hasonlít azokra, amik az "igazi" foci színterén generálódnak. J

És úgy is lett. Minden úgy történt, ahogy az igazi, az igazi magyar fociban szokás. Néhány megveszekedett még mindig próbálta jól érezni magát, de pár másik lelki beteg agyhalott ezt mindenáron szerette volna megakadályozni.

Lehet villanyfény, lehet első-, másod- vagy harmadosztály, néhány dolog sosem fog változni. De ez most az a nap volt, amikor egyszerűen nem érvényesülhetett más akarata, csak a miénk. Had plagizáljak Levitől:

„Akkor ez 1-0”.

S lőn!

Ma este, pontosabban ma délután végre, hosszú-hosszú várakozás után felgyúlnak a fények a tatabányai labdarúgó stadionban is. Ez az aktus még akkor is fontos mérföldkő a klub históriás könyvében, ha nem a zöld gyepen véghezvitt felejthetetlen diadalról, vagy egy versenysorozatban elért kiváló eredményről fogunk megemlékezni később, amikor felütjük majd az almanachot. 

A pályán az elmúlt százöt évben sokszor ragyogott már a világosság vezetékeken érkező luxok segítsége nélkül is, hisz meteorként hasító csillagok zöme töltötte be fényével nem csupán a fehér vonalak által határolt zöld mezőt, de az azt óvó dajkaként körülölelő betonkaréjon magának helyet kiharcoló sportbarátok szívét is.

Viszont egyrészt egy ideje az ilyen csillagok már más, a Grosics Stadiont (és a többi magyar pályát…) nem tartalmazó bolygórendszer körül keringenek, másrészt régóta, nagyon régóta várjuk, hogy megtapasztalhassuk, milyen villanyfényes hazai meccsen látni a saját csapatunkat, így azt gondolom, igenis van okunk rá, hogy a mai délután eljövetelét egy szokásos bajnoki előtt jelentkezőnél jóval nagyobb várakozással övezzük.

Ironikus, hogy bár volt ígéret rá első osztályban, volt tervezet a Kánaán reményét felcsillantó pénzcsapra való rácsatlakozásunk másodosztályú időszakában, mégis a nemzeti bajnokságok legalsó szintjéig kellett lesüllyednünk ahhoz, hogy tényleg megtudjuk, milyen is négyrészes árnyékkal rendelkező játékosok pöttyös utáni hajszáját bámulni.

De akárhogyan is, a lényeg, hogy eljött a nap, ugyan nem Bányász-napon, ahogy előzetesen reméltük (tudva az eredményt, ez nem is baj), de talán jobb is így, hisz így egy végre valóban összeállt csapat adhat az esemény rangjához méltó díszelőadást.

S mivel a magunk eszközeivel mi is hasonló módon tervezünk a körítéshez hozzájárulni és emlékezetessé tenni a napot, arra gondoltam, ráhangolódásképp összeszedek pár mementót korábbi hasonló „performanszaink” közül. Igaz, rá kellett jönnöm, nagyon sok ilyet nem tudok felidézni, hogy most ez a gyenge memóriám miatt van vagy a szabályok már túl régen szigorodtak meg és ezért fért kevés ilyesmi a múltunkba, azt majd elmesélitek kint. J

2006. szeptember 17., Vác-Tatabánya (eredmény: 2-2). Szerintem az eddigi leglátványosabb. 

2005. szeptermber 18., Tatabánya-Győr (eredmény: 3-3). A legösszetetettebb.

2013. augusztus 3. Ezt se feledjük. :) Bár ez nem a mi napunk volt. :)

És hogy a végére legyen egy kis kitekintés arra, hogyan is csinálják ezt nagyban, íme a számomra egyik legmeghatározóbb görögtűz-témájú élmény mozgóképes dokumentuma.

Melegítsük fel a ma estét!

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!