2011. május 21., szombat

Látogatás az angol 14. osztályba

Az a helyzet, hogy én ettől a túrától nem vártam sokat. Persze három pontot meg jó játékot igen, és oldott hangulatot is köreinkben, mely utóbbi tudván, hogy ismét busszal fogunk menni, tulajdonképpen garantált volt. De egyéb extrát, emlékezetes momentumot, bármi olyat, amire mondjuk emlékezni fogunk egy év múlva is, nem nagyon reméltem. Gondolom, ebben az alacsony lelkesedési szintben benne lehetett a közelmúlt gyirmóti túráinak emléke is, amik említésre méltó pozitív töltettel eddig nem szolgáltak, a legjobb, ami ott történt eddig az maximum az volt, hogy nem kellett az elkeseredett ideológiai harcukat a jelek szerint soha fel nem adó Arrabona gyermekeinek helyezkedését szemmel tartanunk. Azon kívül számomra az itteni meccsek leírására a vidék állandósult jelzője ugrik be elsőként: lapos.
Hát ehhez képest alapos csalódás ért, mondhatom, hogy az "egyórás túrák" képzeletbeli rangsorában egyértelműen az élbolyba helyezte el magát ez a délután, de az is lehet, hogy egyenesen a dobogóra. Nekem alapvetően az a bajom a kis távolságú, rövid utakkal, hogy nincs igazi idő a ráhangolódásra, a közös érzelmi és lelki síkra kerülésre, ami pedig elengedhetetlen alapfeltétele az egész túra pozitív végkicsengésének. (Persze nyilván a pályán elért jó eredmény mellett, de olykor még az is mellékessé tud válni.) De ezen a túrán valahogy én azt a tanulságot szűrtem le, hogy lényegében egy óra is elég lehet, ha azt nem külön kocsiszekrényekbe szeparálva, hanem egy légtérben töltjük el, és lehetőség van arra, hogy mondjuk ne csak 2-3 emberrel, hanem mindenkivel kicserélhessük az elmúlt héten bennünk felgyülemlett sport és egyéb témájú gondolatainkat, amiket esetleg az elmúlt 6 napban a közvetlen életterünkben jelentkező krónikus „futballorientált-humánerőforrás hiány” miatt nem tudtunk kiadni magunkból.
Kialakult tehát a mentális kommuna, megérkeztünk, a pilóta bácsinak némi segítséget nyújtva elfoglaltuk a helyünket a vendégszektor parkolójában, és aztán hamar jött is az első jele annak, hogy itt valami olyan helyre érkeztünk, amilyet nem sokszor látogathatunk meg másodosztályú pályafutásunk alatt. Na most hogy ez azért van-e, mert ellenfelünk az első osztályra készül gőzerővel (nem a pályán, mint láthattuk…), vagy ezek itt simán ilyenek, nem tudom, de Magyarországon voltunk elvileg, így hajlottam az első opcióra. És hogy ezt mire írom?
A kerítésnél álló „szakképzett” smasszerek drapi-csekkoló akciójára pl., mely során hosszú évek után először már a beléptetés előtt kihajtatták velünk őket rendellenességek után kutatva - na most azt, hogy ez a fent említett meglepetések közül nem a pozitív előjelűek közé tartozott, valamint hogy minden bizonnyal az illetékes szekunak fogalma nem volt róla, valójában milyen pecsétet is kellene keresnie, és szinte biztosan megfelelt volna neki a Béla által említett bautrans-os is, azt most ennél bővebben ne fejtegessük – vagy esetleg arra, hogy amikor naivan a ToiToi felé vettük az irányt, hogy helyet csináljunk az újabb söröknek, akkor azonnal figyelmeztettek minket, hogy van itt erre egy sokkal kultúráltabb lehetőség kicsit hátrébb. S lőn, tényleg volt, de nem csak hogy volt, hanem egy vadonatúj épületben, tisztán, mellette rögtön malátaszörp-vételezési lehetőséggel.
Ezek mind jó dolgok voltak, de a legjobb még hátra volt. Az ugyanis akkor következett be, amikor a helyünk nekünk szánt, szintén új építésű, ámde fedetlen lelátórészen történő elfoglalása után elkezdett esni az eső és fújni a szél, egy igen nyomorúságos kilencven percet vetítve elénk. Ekkor ugyanis a szervezők azonnal akcióba léptek, és a legszélső (egyébként a korábbi években szintén a vendégeknek fenntartott helyként funkcionáló) „szektorban” helyet foglaló falubelieket kiürítették (!), s az üresen maradt helyet felajánlották nekünk, hogy mi se távozzunk ürge-jelmezben. Na, hát ez az a gesztus, ahol már kezdtem gondolkozni rajta, hogy idefelé jövet valóban nem kérték-e el sehol az útleveleinket…
Ami ezután történt, azt nemcsak azért nem részletezem hosszasan, mert már így is bő lett a lé egy cseppet, hanem azért sem, mert ami a kilencven perc alatt történt, azt hűen visszaadni úgysem tudnám, ahhoz az én retorikai arzenálom nem eléggé fejlett. Azt át kellett élni. Ha egy velős összefoglalást mégis prezentálnom kell, akkor vizuális anekdotaként belinkelem a videót, amit az egyenlítő gólunk után készítettem, s amelyen a mérkőzés után az nb2.hu neves szakmai elemzője, bizonyos Kipu által nemes egyszerűséggel csak „WORLD CLASS” jelzővel illetett Farkas Jani életének pár másodperce látható.
(Bocs, a gépem nem csúcskategóriás, az esetleges eltérések csakis ennek tudhatók be.)



Ennyi. Ez a túra ilyen volt. Egy délután erejéig ellátogattunk az angol tizennegyedik osztály rangadójára. Remélem, még visszatértünk. Nem baj, ha nem itt, a helyszínhez nem ragaszkodom.

És csakis azért, mert tudjátok, mennyire szeretem az ilyen-olyan kiutalásokat, áthallásokat, zárja ezt az élménycsokrot egy szám, mellyel az utolsó söröm előtt kívánok tisztelegni :)

2 megjegyzés: