2012. október 25., csütörtök

Ne! Csak nihilt ne!

Két bejegyzéssel korábban még arról értekeztem, hogy egy feszültségmentes szezon hitében eltávolítottam magam a reményektől, melyek a feljutásról szóltak, így próbálván meg idegszálakat és szívkoszorúér-épséget megőrizni magamnak. A helyzet az, hogy én azt akkor komolyan is gondoltam, az azt megelőző meccsről (Haladás) hazafelé tartván még elmélkedtünk is erről Bélával, akivel nagyjából és egészében azonos véleményen voltunk e tekintetben. Nos, a hétvégén a milliomodik bizonyítéka is megszületett annak, hogy az ember, vagy legalábbis annak véleménye kevéssé konstans, az egyes dolgokhoz fűződő viszonyunk időről időre újraértékelődik a minket szüntelenül érő impulzusok borotvaéles tükrében. Most arról lehetne egy külön fejezeten keresztül értekezni, hogy a legutolsó paksi meccs mennyire volt szöges ellentéte az azt megelőzőnek (mondjuk sokkal jobban illeszkedett abba az általános világképembe, amit a paksi fociról már jó ideje megformáltam, de az előző túra akkor is magasra tette a lécet), mert ilyen ingerszegény és pongyolán megrendezett eseményen még az olykor tényleg esélykiegyenlítős falunapi sör-kupák színhelyét és rangját idéző egy-egy másodvonalbeli állomásunkon sem tettük tiszteletünket, de a fájó az, hogy ez a délután még így sem emiatt maradt számomra egy olyan luk az emlékezetemben, amit ha nem tömnék be ezzel az írással, tán visszavonhatatlanul áldozattá válna a hétvégék agysejtpusztításainak oltárán. Nem, a bajom nekem ebben a júniusi időjárással beköszönő szombati matinéban az volt, hogy abszolút hidegen hagyott, ami a pályán történt. Tapsoltam a góloknál, amiket lőttünk, kicsit kurvaanyáztam azoknál, amiket kaptunk, de ha ki kellene például emelnem egy játékost a mieink közül, akkor csak azért tudnám megemlíteni Mórit, mert tudom, hogy két gólt lőtt. És nálam itt le is zárul azon tényezők sora, amik a pályán történtekből karcolták magukat bele ingertáblám egyébiránt rózsavirág-érzékenységű mezejébe. Ilyen már vagy rég volt, vagy soha, de annyit mondhatok, hogy katasztrofálisan szar érzés, amit nem akarok soha többé újra átélni. Soha. Bányász-meccsen ne. Majd ha Eger-Siófok meccset nézek megint, akkor előjöhet, de amíg a mi klubunk a pályán van, nem szeretnék újra ilyen nihilt átélni. Bosszankodjak inkább egy-egy vereség miatt, átkozzam a sorsomat, hogy megint végig kellett szenvednem egy-egy kínkeserves döntetlen, hogy látnom kellett egy gyalázatos teljesítményt, korholjak, szenvedjek, idegeskedjek, forrongjak, a lényeg: érezzek valamit. Mert basszameg erről szól ez a csodálatos játék, a világ legszebb olyan aktusa, amit sok-sok férfi művel együtt, itt márpedig emóciók kellenek, ettől lesz olyan emberi, olyan méltó, olyan élettel telt.

És én élni akarok!

Ennek örömére hallgassunk meg egy jó kis pörgős Russkaja-számot, aztán utána még magatoktól is hallgassatok jó sok ska-t!

2 megjegyzés:

  1. Ennyi bazzeg. Szobrot Szúzának!

    VálaszTörlés
  2. Kétségeim támadtak a Videotonnal kapcsolatban.
    Európa Liga, mindkét hazai meccset behúták, nem is akármilyen csapatok ellen. Na most ez annak köszönhető, hogy a Videoton kurva jó csapat (bár idén az nb1-ben ezt nem mutatja) vagy ezt az eredményt a kormány megszorító intézkedései hozzák ki? lásd. pl ha nem nyer a Vidi El meccset itthon akkor a játékosok nem kapnak fizut, vagy valami hasonló.
    Esetleg az a tízen akárhány ezer szurkoló akkora meglepetés annak a hat magyar focistának, hogy űzik hajtják a többieket, akik azért magasabb nézőszámhoz vannak szokva?!
    Én nem értem!
    Mindenesetre szép volt tőlük!

    VálaszTörlés