Végre

Most, hogy totális üresjárat van, uborkaszezon, a "Semmi nem történik és az is unalmas" időszak kellős közepe, eljöhet végre az az időszak, amikor egy ilyesfajta oldal betöltheti azt a szerepét, amit a web2 idején egy blognak alapvetően be kell töltenie: az ízlésformálásét, a közösségépítését, a részletek jelentőségének kihangsúlyozásáét, véleménynyilvánítást, gondolatok szabad terjesztését, aktuális támától függetlenül.

Most a gondolataim a zene körül forognak, leginkább azért, mert nemsokára megindulok szeretett párommal az egomi éjszaka felé olyan zenekar koncertjének meghallgatására, mely szellemiségében számos ponton kapcsolódik a lelátói kultúrához. Művelődjünk hát együtt első számukkal, melyet éppen most hallgatok.
Aztán valami a kifinomult magyar konyháról
És az első után visszatérve egy újabb klasszikusra, ami a műfajnak egyébként egy alapvetése, feldolgozza mindenki, aki számít a szakmában, de magyar szívnek egyik sem oly melengetően, mint ők.
Majd pedig egy dal sokat megénekelt, drága fővárosunkról.
Persze ezek olyan számok, amik már-már klasszikusnak számítanak, tehát aki képben van a munkásságukkal kapcsolatban, joggal kérdezheti: miért nincs valami, ami aktuális, ami friss, ami korszerű. A kérdés jogos, tehát hallgassunk meg néhány dalt az utolsó lemezükről is. Az első arról szól, amit lehet, hogy holnap én is énekelhetnék majd.
És utolsóként valami, ami KRSa és az egész banda jelszava is lehetne, annak a bandának, amelyről nehezen tudtok oly
an képet találni bárhol, amelyiken nem lenne mindenkin legalább egy Fred Perry-ruhadarab...