Én így csinálom mostantól

Azt hiszem tán az utolsó, sorrendben harmadik vagy negyedik kapufánk után jött ki belőlem az amúgy a Bűnvadászok által szállóigévé tett, de számomra legendássá Lóri és Levi közreműködése révén vált "jelmondat", mely az akkori pillanatban belém hasított érzéseket legtökéletesebben írta le: "McBride kiszáll". És akkor a metaforák megfejtéséhez nyújtandó keresetlen segítség: igen, én vagyok McBride, amit pedig elhagynék tisztelettel, az nem volna más, mint a bennmaradási esélyeinkben való reménykedés. Mert tartsátok bár kevéssé maszkulin tulajdonságnak (én racionalitásnak szeretem inkább aposztrofálni), én bizony nem szeretek olyan hajók után futni, amikre felszállni nem igazán van sanszom. És ez a következő idénybeli másodosztálybeli tagságunk nekem most pont egy ilyen csónaknak tűnik. Valami elementáris erejű vihar fújja egyre messzebb azt a tatabányai kikötőtől...
Szerintem annyi kapufát még csapat nem rúgott 7 forduló alatt, mint mi idén (ha valaki számolta, vagy emlékszik és össze tudja számolni utólag, jelezze nekem), amire lehet mondani, hogy szerencsétlenség, ami viszont hosszú távon majd kiegyenlítődik és a sors visszaszolgáltatja azt, amit elvett, de én meg hajlok arra, hogy ezt inkább valami sorsszerűségnek véljem, vagy egyszerűbben és még fájdalmasabban: ennyi kapufa csak ott jöhet össze, ahol a csapattagok koncentrációs képességeiben hiátus mutatkozik.
Mindegy, persze korán van még, máshogy is alakulhat, de én most azt mondom, én ezt lezártam, aztán ha másképp lesz, legfeljebb majd kellemeset csalódok, és persze viselem az akkor majd joggal rám akasztandó "károgó köcsög" kategóriából érkező jelzőket.

Ezután is minden meccsen ott leszek, amin tudok, ezután is fogok szurkolni, amikor megkívánom, vagy amikor elég sok sört ittam ehhez, reménykedni is mindig fogok abban, hogy az adott meccset megnyerjük, egyet nem teszek: nem számolgatom, hogy miképpen és hogy maradhatunk bent.