2014. november 19., szerda

Cseppet ambivalens

Beiktattam egy új modult az oldalra főként annak apropójaként, hogy szerettem volna megtudni, hányszor használtam eddig az "ambivalens" szót a blog több mint 5 éves élete alatt. Vagy a funkció szar, vagy rosszul emlékeztem, de nem dobott egyetlen találatot sem. Azért nem veszem ki az egységet, mert ennek segítségével bármikor vissza lehet keresni egy-egy posztot, ha éppen valakinek kedve támadna olvasgatni a régi sztorik között. (Én olyan kis perverz vagyok, hogy mintegy szellemi önkielégítésként ezt meg szoktam tenni. S hogy ezen célom eléréséhez képes vagyok saját korábbi szóhányásaim böngészéséhez folyamodni, az pedig nagyképűségem mértékéről is árulkodik.)
De visszakanyarodva a bevezető gondolathoz, azért szerettem volna látni, hogy hányszor citáltam eme jelzőt, mert kíváncsi voltam, mi mindent tettem meg érte, hogy elcsépeltté, üressé, közhelyessé tegyem. Ugye a keresőmotor szerint szerencsére semmit, ami azért jó, mert ha valamikor, most aztán igazán szükség van rá, ha plasztikusan akarom leírni azt, ami az elmúlt hétvégével kapcsolatban bennem él, és a napok múlásával egyre terebélyesedő testtel próbálja kitölteni elmémnek a múltban történtek elraktározására fenntartott üregeit.
Mert mi is történt?
Az egyik oldalon valami észérvekkel meg nem magyarázható okból maga a meccs számomra élvezetes volt, nem is maga a futball persze (néha még az is), de az egésznek a hangulata, hogy emberek voltak hazai oldalon is, hogy létszámrekord-közeli állapotban voltunk mi is, hogy szép idő volt, hogy énekeltünk, hogy nevettünk, sokat, hogy szép nagy volt a rántotthús (bár csirke...), hogy az egész létesítménynek minden lepukkantsága és igénytelensége mellett mégis volt valami jó értelemben vett ódon miliője, a dicsőbb múltból táplálkozó szerény méltósága, egyszerűen számomra az egész egy olyan masszává állt össze, amit élvezni tudtam, és ami egyike azoknak a benyomásoknak, amik miatt azt mondom, életem végéig futballmeccsekre fogok járni. Mindig.
És milyen szép lett volna ezt az egészet megkoronázni egy laza, vagy egy szenvedős, egy sokgólos, vagy egy épp kicsikart, egy bármilyen módon megszerzett győzelemmel... Meg is volt rá minden lehetőségünk, amit persze nem kisorsoltak nekünk, hanem megdolgozunk érte, de ugyan, mi a szart ér meccsenként tucat helyzet, ha a végén a szívlapát nyomával a hátunkon távozunk...?
Ők tavaly a negyedosztályban, mi a másodikban. Kemény, ugye?

Na, hát így vannak nekem szélsőségesen ambivalens érzéseim a múlt szombat kapcsán. De érzéseim vannak. Ez is valami a tavalyi után. És tudjátok mit? Én nem sietek sehová. Szeretem a harmadosztályt.

Jó ez a csapat, aranyosak, jópofák, tetszik, de a télen a fejekben kurvára rendet kell rakni. Majd később (csak hogy maradjon mondanivaló a szünetre is) kifejtem, hogy szerintem hol is van a gond.

S mivel az előbb nem biztos, hogy szegényes eszköztárammal kifejezően le tudtam írni, milyen miliőt is árasztott felém az egész létesítmény, s ezen is keresztül az egész esemény, mint sokszor, megint a zenét hívtam segítségül, hogy átadhassam nektek szubjektumom által generált lenyomatot.




5 megjegyzés:

  1. Kifelejtettem a posztból, pedig érdekes és tanulságos:

    http://www.nb3.hu/2014/11/18/keleti-csoport-farkas-janos-15-gollal-all-a-gollovolista-elen/

    VálaszTörlés
  2. Jogsija sincs...!!!Mit akarunk mi ilyen játékossal?Igaz Polgármester úr?!?

    Jól látom a dátumot?Se nem szombat,se nem péntek,de még csak csütörtök sem!
    Ja,és bitang jó!

    Stefi

    VálaszTörlés
  3. Stefikém, köszönöm szépen, csovicsozó szavaid igazán jól esnek. Kicsit elszomorít a statisztika, mely szerint ebben a szezonban ez mindössze a 7., a naptéri évben pedig csupán a 28. poszt, bár ha a tavaszt nézem, ez utóbbi számon annyira nem lehet csodálkozni. De úgy érzem, lassan kezd visszaszivárogni ereimbe az ihlet... :)

    VálaszTörlés
  4. Igyekeztem Mladen nevét nem belecsempészni...de úgy látom,ha én kibírom,akkor te nem...

    Stefi

    VálaszTörlés