...vagyis nekem soha, semmi nem lesz elég jó. Tavaly az volt a bajom, hogy a torkos borz hozzánk képes szomjas sivatagi pávián volt, annyit sikerült szájszervünket kevéssé kedvelt módon használnunk. Ehhez képest idén, még ha egy osztállyal lejjebb is vagyunk, de örülnöm kellene annak, hogy gyakorlatilag a teljes mezőnynél jobbak vagyunk játékban (mert most már, hogy minden ellenfelünket láttuk legalább egyszer, azt gondolom, ezt bátran kijelenthetjük), a pontokat is csak-csak gyűjtögetjük, néha nem is csak egyet, szóval lenne okom arra, hogy ha kifejezetten csak az adott bajnokságban mutatott eredményességünket veszem alapul, akkor a megkérdőjelezhetetlen előrelépés ürügyén lelkem napsugarak tündöklő fényében fürödjön, de valahogy egyelőre inkább csak egy borús, szemerkélő esővel gazdagított terepen hatol előre hétről hétre. Pont olyanban, amilyen a szombati időjárás is volt.
A kérdés az, hogy mégis mi a pék pélója okozhatja a fejekben azt a fajta dekoncentráltságot, indiszponáltságot, ami most már kurvára nem egyedi eset, de még csak nem is szerencsétlen módon többször előforduló, hanem markánsan kirajzolódó tendencia képében öltött testet. Ha nem is feltétlenül tavasszal, de az egész idényt vizsgálva mindenképpen, és most hirtelen a mosonmagyaróvári és az óbudai murik ötlenek fel bennem eklatáns példakánt, de azt is tudom, hogy ha kicsit megerőltetném magam meg visszanézném az idei eredményeinket, mindjárt találnék más tartóoszlopokat is ennek az érvelésemnek. Ez már több, mint balszerencse.
Ami csak azért jó, mert erre a faktorra nincs ráhatásunk (ja, de, szerencséje a jó csapatnak van, éljenek a közhelyek), viszont így, hogy meglátásom szerint olyan kiváltó okok játszanak szerepet, amiket lehet orvosolni szakmai eszközökkel, csak rajtunk, vagyis csak a stábon múlik, hogy lesz-e elmozdulás ebből a mostani stádiumból, melyben nagyon úgy fest, elfelejtettük, milyen a gyilkos ösztön birtoklásának érzete. Mintha olyan kistigrisek lennénk, akik már megtanulták, hogyan kell kifárasztani az antilopot, le is tudják bírkózni, megpaskolni a pofáját, de azt még nem tudják, hogyan kell átharapni a torkát...
Ismét hangsúlyozom, játékban semmi gondot nem látok, de ennyi helyzettel, amennyit idén kidolgozunk, szerintem 3 bajnokságot lehetne megnyerni. Persze a ziccerek hatékony kihasználása is a játék minőségének egyik jellemzője, innen közelítve lehet találni háromvonalas, súlyos hibát a performanszunkban. Egy ideje azért már járok mérkőzésekre, talán mondhatom azt is, hogy némi rendszerességet is viszek ebbe a tevékenységbe, ezért azt gondolom, hogy ha azt mondom, én még nem láttam olyat, hogy egy csapat egyetlen idény alatt ennyi és ekkora lehetőséget ennyire rossz százalékkal értékesít, az már jelent valamit.
De nekem, látjátok, ez sem elég. Szórakoztatóak a meccseink, izgalmasak, látványosak (mármint nem mindig a színvonal okán, de az ilyeneket többször nem mondom, talán elnézitek nekem a relativizálás elmaradását a jövőben, ti magatok is a magyar futball szereplői vagytok, mint én, tehát épp eléggé magatokévá tettétek már annak koordináta-rendszerét), csak ez már nem elégít ki. Idén nem. Idén győzelmeket akarok. Azért, mert képesek vagyunk rá. Tavaly kurvára kilógtunk a mezőnyből (mondjuk szerintem akkor sem annyira, amennyire az eredményeink mutatták, de ez más kérdés), idén viszont mindenkinél jobbak vagyunk. Csak most már lássam ezt pontokban is kifejeződni!
Amúgy meg idén már teljesen mindegy. Kiesni nem fogunk, és a tabella meg a realitások alapján feljutni sem nagyon, úgyhogy lehetne akár egy nyugodt, szép tavasz is ez az idei.
Na de nyugodt? Meg realitás? Ugyan már...! Hisz szurkoló vagyok! Érett tigriseket és feljutást, innentől kezdve csak győzelmet akarok látni!
Még valamiről had mondjak pár szót a végén. Teljesen jók a túrák, tök jó utazni, dalokat írni és gyakorolni közben, megnézni addig még nem látott létesítményeket, beszélni helyi arcokkal, akik elmondják, hogy régen Bányász-drukkerek voltak és Kiprich meg Csapó volt a kedvenc játékosuk, de a büdös nagy helyzet az, és remélem senki nem fog felhördülni azon, amit most mondok, de...
Én szeretek hazai meccsekre járni, szeretem a stadionunkat, szeretem, hogy otthon vagyunk. És nem, nem csak azért, mert minél lejjebb vagyunk, annál több libalegelőre jutunk el, a mi stadionunk meg még mindig, még világítás nélkül is bármikor magasan első osztályra alkalmas szintű. Kár, hogy pont most kell egy időre nélkülöznünk... Na, de annál jobb lesz a visszatérés.
Vasárnap meg ez ment a fülemben végig. Mikor lesz már szombat?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése