"Hajrá, fegyverbe hát!"

Mert itt most nincs Trianon, itt most nincs csigaevés, itt ártatlan emberek vannak, aki szerették volna békében, nyugalomban élni az életüket, de valami sötét, normál ésszel valószínűleg soha meg nem fejthető és meg nem érthető erőnek köszönhetően ezt nem tehetik tovább.

Részvétem és együttérzésem a teljes francia társadalomnak.

A szörnyű az egészben az, hogy igazából nem tudható pontosan, ki is az igazi ellenség. Persze látszólag egyértelmű, hogy az iszlám, mert ugye ki más, de az én álláspontom ebben az esetben is az, mint általában mindennel kapcsolatban, amit nem ismerek mélyen, minden részletéig, vagyis, hogy nem biztos, hogy a dolog ilyen fekete vagy fehér. Részletesebben ebbe belemenni nem is érdemes és nem is akarok, a lényeg, hogy nyilván a világ nagy része valóban tiszta szívvel és tevékenyen harcol a terrorizmus ellen, de azért bizonyos körök és bizonyos szintek az iszlámon kívül is érdekeltek lehetnek abban, hogy az emberek féljenek és rettegésben éljenek. Márpedig ezen lélekállapot fenntartása a terrorizmus első számú célja.

És ebből egyben következik is az, hogy amit mi, egyszeri emberek megtehetünk az ellene való harcban az nem más, mint hogy nem engedjük magunkra rátelepedni az egyébként ilyenkor teljesen természetesen módon feltörő félelmet és aggodalmat. Nehéz, mert most már a nyakunkon érezzük a leheletét ennek a mocsoknak, hisz nyilván nem csupán Franciaország, hanem egész Európa volt tegnap este az áldozat. De nincs más választás és nincs más eszközünk.

És akkor most életünk legnagyobb szenvedélyéről és két kedvenc tárgyáról essen pár szó.

Tudjátok, amikor az ember ilyeneket lát, akkor kicsit mindig megnyugszik és felmelegszik a szíve:

Ne legyen színház, ne legyen Amerika, ne legyen plasztik az egész, nem kell, hogy úgy legyen családi esemény, mint egy vasárnapi kirándulás a Pilisben, vagy egy hétköznap este a Jászaiban, de az nagyon is rendben van, hogy ha egy klánban mindenki, és nem csak apa az, akit megfertőzött a világ legkellemesebb betegsége, akkor igenis tudják ezt az örömöt együtt, egymással megosztva is megélni.

Amikor végignézel a kezdés előtt pár perccel a tömött szektorban és azt látod, hogy még most is, a teljes kilátástalanság időszakában, a legnagyobb nihil közepén is itt van több mint ezer magyar a világ minden tájáról 2000 kilométerre a hazától, hogy átélje, hogy részese legyen, hogy végre 30 év után tényleg megtörténni lásson valamit, akkor a csodálkozásod mellé azért vegyül nem kevés meghatottság, jól eső borzongás is. Sokféle ember, sokféle identitással, személyiséggel, értékrenddel, jó nagy részükkel a magánéletben, de egy túrán sem tudnánk 10 percnél többet együtt lenni, de ott és akkor nem ez a fontos, hanem az, hogy mindenkinek ugyanazért dobog a szíve: Magyarország győzelméért. Nem csak Norvégia, vagyis nem elsősorban Norvégia, hanem a múlt és jelen fájdalmai, a mindennapok keserűsége, nehézségei, küzdelmei, a rengeteg átélt kudarc, letargikus pillanat ellen.

És bármi lesz is vasárnap, ezt a győzelmet learattuk, mindegy, hogyan, kinek és minek a segítségével, itt semmi más nem számít, mert aki kivívta, azok mi voltunk.

Örüljünk neki tiszta szívből.

Az ilyen válogatott meccsek után a tapasztalatok alapján a bajnokikra is jobb hangulatban és nagyobb számban látogatnak ki az emberek, ez nyilván ma sem lesz másképp, amihez esetünkben az is rátesz egy nagy lapáttal, hogy egy hét kimaradt, előtte viszont lendületben voltunk, hármat húztunk be egy hét alatt és ismét látható közelségbe került az első két feljutó hely valamelyike. Persze, hogy 12 pont az mennyire látótávolság vagy mennyire csak a kincstári optimizmus mutatja annak, azon lehet elmélkedni, én személy szerint most úgy szeretném látni, hogy igenis az, igenis még nem reménytelen a helyzet, egyik előttünk lévő sem emelkedik ki annyira a mezőnyből, hogy ne tudna ennyit elveszíteni 18 forduló alatt. Más kérdés persze, hogy ezt most nem egyiknek vagy másiknak kellene megtennie, hanem egyiknek és másiknak, vagyis mindegyiknek, de volt már ilyen a történelemben. Ami viszont számomra ennél, vagyis a feljutás esélyének visszatérésénél is fontosabb az az, hogy végre megint úgy mehetek ki az adott bajnokira, hogy nem kell attól tartanom, hogy mi leszünk azok, akiknek 90 perc erejéig a piros krumpliorrú figura szerepét osztják ki. Ilyenben akkor bíztam legutóbb, mikor az olaszok az első meccsükre készültek, de akkor ugye hamar le lett hűtve vágyakozásom forrongó üstje, most viszont a szekvenciává terebélyesedett pontgyűjtő hadjárat okán talán megalapozottabbak a remények. És akkor itt és most jó strucc módjára nem emlékeztetem magam arra, hogy a mesterhármasunk felépítésében partnerként elénk került alakulatok a táblázat melyik régiójában állomásoznak.

Amíg az adott meccs élvezetet nyújt, mármint plusz, a pályán történő események által generált élvezetet is azon túl, hogy jól eldumálunk a lelátón, addig én nem foglalkozok semmilyen más körülménnyel, nem érdekel, hogy 9 vagy 11 külföldi van-e a kék vagy fekete mezben, nem érdekel, hány pontja van az ellennek, csak élvezem, hogy a semmilyen múlttal nem rendelkező kiscsapatokhoz kötődő emberek végre nem azon élcelődnek, hogy pénzmosoda lett a nagy múltú csapatból, hanem szépen megkapják a maguk kis oktatófilmjét a látványos, közönségszórakoztató fociból.

Aztán sírva mennek haza J