Én kimondom!

Az az érzésem, hogy ha múlt héten is kint lettem volna, akkor valami hasonló tartalmú, témájú bejegyzés már kicsit korábban megszületett volna... És had szögezzem le itt a legelején, hogy nekem sem esik jól ilyenekről írni, egyáltalán nem. Sokkal jobban szeretnék felhőtlen szórakozásról, emlékezetes túrákról, gólgazdag győzelmekről zanzázni, csakhogy ez a szezon eddig erre semmiféle alapot nem szolgáltat. Kaptam észrevételeket vasárnap, hogy nem vagyok valami "termékeny" mostanában, ami igaz is, de ennek pont fenti sorokban ismertetett tényállás lakozik a hátterében. Az az inger, ami ér, és ami normál esetben összetolulhatna bennem egy akkora bödön szilvás gombóccá, amiből már másnak is juttatnom kell, egyelőre inkább csak szarcsimbókokká állt össze, azt meg bár keserű az íze, de megtartom magamnak, megkíméllek tőle benneteket. Vagy legalábbis ezt tettem eddig, de most önző módon könnyítek magamon kicsit, és megkérlek titeket, fogyasszatok belőle ti is, de üstöllést. :)
A helyzet az, hogy 5, azaz öt mérkőzés óta nyeretlenek vagyunk, ami még akkor is aggodalomra adna okot, ha történetesen kimondva is a bennmaradás lenne a célunk, nem valami ennél nemesebb. Ennek ellenére itt és most én nem a csapatot fogom ekézni, de nem ám, és nem csak azért, mert ezt a kártyát már kijátszottam és nincs a paklimban, hanem azért sem, mert érzésem szerint most ők érdemlik meg a legkevésbé. Hozzák, amit tudnak, teszik, amit bírnak, ez erre elég, kész. Rájuk húzni komolyabban a vizes lepedőt akkor lehetne, ha az akarás sem látszódna az esetek túlnyomó részében, ez pedig azért, ha pici józanságot erőltetek magamra, máris kijelenthető, hogy nem állja meg a helyét. De még csak nem is ez az igazi oka annak, hogy mostani virtuális nyílzáporomat nem irányukba küldöm. Sokkal inkább az, hogy van itt valami, ami a csapat aktuális szereplésénél jelen pillanatban megítélésem szerint jóval mélyebben mételyezi a tatabányai labdarúgás, a Klub fenntartható jövő irányába vezető útját. Kérem szépen, nem véletlenül nem engedték anno (és gondolom most sem) az első osztályban, hogy egy tulajdonos több klubot indítson egyszerre egyazon bajnokságban. Nem vagyok tisztában a szabályokkal, lehet, hogy a másodosztályban is így van és jelenleg is érvényes a szabályozás, de akkor viszont sokkal gyakorlatiasabban kellene megalkotni ezt a regulát, hogy papíron ne lehessen átjátszani. Mert az nem járja, hogy van egy vezetés, mely körbebástyázza magát a helyi sporttörténelem legendáival (kevésbé eufemizáló megfogalmazással élve megvásárolja őket), majd pedig ezen alapokra építve veszi magának a bátorságot, hogy úgy érezze, neki innentől jogában áll mindenkit, aki kötődik a Klubhoz, minden szimpatizánst, szurkolót, városlakót, akárkit, aki csak az eredmények szintjén is de érdeklődik az egyesület iránt, egyenként és kollektíve hülyének nézni és szarba venni. Persze, igen, a pénznek szaga van, ezt tudjuk, nem várhattuk el, hogy úgy legyen elénk perspektíva fektetve, hogy azzal nem járnak együtt bizonyos feltételek. Tudtuk ezt, nem ma szippantottuk be először a füstbombák szagát, ezért el is fogadtuk, hogy a barter része, hogy fonál köttetett köztünk és a déli megyeszomszéd székhelyének prominens képviselője között. Ez tökéletesen oké addig, amíg az ő velünk kapcsolatos céljuk egybevág a mi örökkön aktuális vágyunkkal, a minél jobb szerepléssel. És ez eddig így tűnt, még ha nem is másztuk meg ezeket a magaslatokat, de erről a tavalyi posztokban értekeztünk eleget. Viszont a nyáron fordult a kocka, nem kicsit, hanem nagyon, tulajdonképpen, és itt most megint kénytelen vagyok világosan és egyértelműen fogalmazni, az történt, amikor a szülőkhöz hazatér az addig csellengő vagy elveszettnek hitt édes gyerekük, és így a másikat, akit csak örökbe fogadtak, elkezdik a hús helyett csak krumplival etetni, s átköltöztetik az addigi szobájából a mosókonyhába, hisz azért a vér az mégiscsak vér. De ugye a papírokat aláírták, nagyon kibújni nem tudnak a másik poronty nevelése alól, így a minimálisát megadják neki, de csak azt, és csak addig, amíg meg nem találják a módját annak, hogy valahogy egy fondorlattal kitegyék a szűrét a családból.

Hát tisztelt Uraim, most jött el a pillanat, hogy kimondjam, amit érzek, és ami ott lakozik bennem meccsek óta, amivel titkon küzdök, mint amikor egy jóízűnek gondolt falat a torkodon akad, és nem tudod, hogy lenyelni vagy kiköpni lenne-e jobb, de abban biztos vagy, hogy akármerre indul el, jól már nem jársz, viszont az is biztos, hogy ott nem maradhat. Én se akarom, ezért felköhögöm inkább: az utóbbi pár meccsen felütötte a fejét bennem a bacilus, mely érzéseimre olyan hatást gyakorolt, minek szimptómái: nem bosszant igazán, ha gólt kaptunk, nem örülök őszintén és tiszta szívből a góljainknak, és ha nem nyerünk, egyfajta perverz, elfojtott elégedettséget érzek, mentségemre szolgáljon, meg tudom magyarázni.

Azt érzem ugyanis, hogy az esetleges harmadosztályú tagságunk kellő munícióját szolgáltatna nevelőszüleinknek arra, hogy végleg elváljanak tőlünk és kitegyenek a mosókonyhából, ki a szabad utcára. És én (lehet, hogy sokakkal ellentétben) hiszek abban, hogy nem vesznénk el a nagyvilágban sem, el tudnánk magunkat tartani, és tennénk mindezt szabadon, az elátkozott mostohák sarokba küldése, kukoricára térdepeltetése nélküli új életünk minden percét élvezve...

Mert ez egy rabság, álcázott és negédes ugyan, de attól még a lánc a golyóval ott van a lábunkon...

Végül szokás szerint, mert nem szeretek csak szövegelni, mikor a web2 lehetőségei ennél jóval gazdagabbak, íme 2 videó, amit ilyen-olyan módon, de a poszt írása alatt ott motoszkált a fejemben...

...köldökzsinór

Írtam én már ide sokféle lelkiállapotban, mindenféle motivációval. Volt, hogy frappáns akartam lenni, előfordult, hogy szórakoztatónak akartam mutatni magam, esetenként olyan vad gondolatom támadt, hogy ízléseket próbálok árnyalni, urambocsá terelni. De mindenesetre az esetek többségében volt valami mögöttes, az adott témán túli másodlagos szándékom. Most jubiláló poszt jön. Most egyszerűen csak azt tudom ebben a percben, hogy jazzt hallgatok, Irsait kortyolgatok, s közben szeretném kiírni magamból az érzéseimet. Nyugi, nem az egyéni szocproblémáimról lesz azért szó, hanem azokról az érzéseimről, amik a jelenleg tatabányai labdarúgás felső, mindenki számára észlelhető rétegéhez kötődnek. S hogy aki akarja, jobban átélhesse a poszt születésének miliőjét, menten linkelek egy dalt, ami épp szól a hangszóróból, a teljes hitelességhez pedig tessék kibontani egy Irsait is (Béla, neked ér a barackos Ice Tea)!

Szóval az érzéseim. Egész egyszerűen lehangolóak. Mondjuk el kell mondanom mindjárt ezen a ponton, hogy bármilyen érdekes ez az ambivalencia még számomra is, de a meccsre járási kedvemre vajmi kevés hatással vannak ezek az érzések, azaz amikor a szombat közeledik, még csak meg sem próbál engem megkörnyékezni az otthonmaradás démoni kísértése, más szóval az, hogy márpedig kint leszek, teljesen egyértelmű minden másodpercben. Tulajdonképpen hétfőtől kezdve várom, hogy újra rám virradjon a szombat reggel (na persze azért előtte többnyire már megülöm a péntek este eljöttét is…) és számolhassam a hátralevő órákat az indulásig. Azt hiszem, ez már nem fog változni az ősz hajszálaim növekedésével arányosan, ez már elrendeltetett akkor, mikor először láttam meccset úgy, hogy kezemben nem távirányító volt (anakronisztikus „szerzői  kép”, hisz amikor én zöld füvet láttam a dobozban, még nem volt remote control). És az is biztos, hogy az adott (legalább) 2 órának a lelátón töltött minden percét maradéktalanul élvezem… …ha nem nézek le a pályára. És itt ebben a percben megvilágosodott számomra az is, hogy idén miért „érzékelek” a korábban megszokottnál kevesebbet az odalent történtekből. Egyszerű önvédelmi okokból. (És itt kérek bocsánatot Stefitől és mindenkitől, aki velem ellentétben képes a meccs után a 90 percről klinikai pontosságú leletet adni, én a mérkőzés hevében mégis olykor markáns ellenvéleményt merészelek ezekkel szemben megfogalmazni, merthogy ezen opponens álláspontra ezek alapján semmilyen jogalapom nincsen). Ugyanis minél többet próbálnék a fehér vonalak szegélyezte területen belül történő eseményekre összpontosítani, annál több idegszálamat tenném önként a természet irreverzibilis folyamatainak pusztító martalékává. Mert volt már jó félidőnk? Igen, volt. Voltak jó periódusaink? Igen, voltak. Csak kérdem én, meg tudnánk-e ezeket számolni (és most itt mindenkit beleértve, azokat is, akik nem kímélik magukat, és fent említett intenzitással irányítják figyelmük sugarát a gyep irányába) egy kezünkön? Előzetes mea culpa arra a halvány reményű esetre vonatkozóan, ha erre csak én válaszolnék igennel. Egyszerűen a következő a bajom, bár ezt már írtam korábban: ezt eddig ennél jóval gyengébb kerettel, általunk gyengébbnek tartott edzőkkel is simán hoztuk, SŐT! És most talán ez az amúgy semmitmondó szócska a leghangsúlyosabb. Pontszámban, helyezésben mondjuk ugyanitt voltunk, csakhogy olykor, szezononként legalább 2-3 alkalommal voltak olyan másfél óráink, amikor parádé volt, PARÁDÉ! Örömfoci, ha elillanó életpályával is, de legalább mutatóba. A mostani szezonra jutókat nem tudom felidézni hosszan. ZTE, oké, Kaposvár második félidő, Győr egy része, rendben, elfogadom, de ez  elég lenne egy feljutásra ácsingózó csapattól? Szerintem kurvára nem.

De gondolkodtam máson is. Ami még nagy probléma, legalábbis számomra. Mert akárhogy próbálnám csupán „sportszakmai” szempontok alapján megközelíteni a témát, mindig fel kellene ismernem, hogy az én aktuális attitűdömet nem csak az ebben a koordináta-rendszerben elhelyezkedő mutatók határozzák meg. Naná, hogy nem, szurkoló, érző ember volnék, vagy mifene. A legnagyobb tumor nem ám a halovány szereplésünk, de nem ám. Ami számomra a legnagyobb hatékonysággal mételyezi a 2012/2013-as nekibuzdulás eddigi lefolyása alapján kirajzolódott összbenyomást, az a csapattal való személyes kapcsolat totális hiánya. A klubhoz való kötődésemet tudom definiálni, de ami a jelenlegi az FC Tatabányát megszemélyesítő brigáddal kapcsolatban elmondható lenne etekintetben, az nagyjából leírható egy hófehér lap formájában. Tavaly legalább volt egy Farkas Janink, akiről amúgy nem tudtunk sokat, nem tudtuk igazán ki ő, honnan jött, milyen ember, ha éppen nem játszott és ott ült a lelátón, simán elintéztük egymást egy „Helló”-val, nem kérdeztük hogy van éppen és mit ebédelt, de volt két óra hetente, amikor (legalábbis látszólag mindenképpen) ő értünk volt, mi pedig érte, volt valami láthatatlan, ámde nagyon is érezhető fonal közte, és így rajta keresztül a pálya másik kékmezes 10 embere és a korláton túl felszabadító kikapcsolódást hajszoló többi 8-10 muksó között. És higgyétek el, az ilyen érzések azért kellenek. Nem csak gólokból, pontokból, helyezésekből kerül megalkotásra az építmény, mely otthona lesz a soha el nem múló emlékek bővülésre szánt családjának, hanem ehhez hasonló sodronyokból is. Ezért mondom azt, hogy a szezon megkezdése előtt felvázolt célunk elérése lehetőségének émelyítő illatánál is jobban hiányzik, hogy végre újra őszintén és tisztán doboghasson a szívem, mikor kifut a 11. Mert ott van az a bizonyos összeköttetést megalapozó…

(Itt a végén levezetésként kérlek hallgassátok meg kérlek azt a számot, amire "lecseréltem" a poszt elején még uralkodó jazzt. A mostani hangulatomhoz már ez illik jobban :) )

Skint & Demoralised - When Saturday Comes

Vers mindenkinek

 A következő strófák egy kortárs alkotó tollából származnak, legyen a mai napunk hiteles mottója, ültessük mondanivalójának magvait lelkünk futballszerető termőföldjének kiemelt parcellájába, s hangolódjunk vele a mai meccsre a lehető legautentikusabb módon.

A futball nem ártalom,
Így ebbe fojtom bánatom,
Ez az, ami kell nekem,
Hiszen ez az életem!

Ui.: A szerzője egyelőre maradjon titokban, aki ma délután a  meccsig kitalálja és helyesen megválaszolja nekem, vendégem egy sörre. Figyelem, internetes segítséget igénybe venni nem lehet! :)

Ne! Csak nihilt ne!

Két bejegyzéssel korábban még arról értekeztem, hogy egy feszültségmentes szezon hitében eltávolítottam magam a reményektől, melyek a feljutásról szóltak, így próbálván meg idegszálakat és szívkoszorúér-épséget megőrizni magamnak. A helyzet az, hogy én azt akkor komolyan is gondoltam, az azt megelőző meccsről (Haladás) hazafelé tartván még elmélkedtünk is erről Bélával, akivel nagyjából és egészében azonos véleményen voltunk e tekintetben. Nos, a hétvégén a milliomodik bizonyítéka is megszületett annak, hogy az ember, vagy legalábbis annak véleménye kevéssé konstans, az egyes dolgokhoz fűződő viszonyunk időről időre újraértékelődik a minket szüntelenül érő impulzusok borotvaéles tükrében. Most arról lehetne egy külön fejezeten keresztül értekezni, hogy a legutolsó paksi meccs mennyire volt szöges ellentéte az azt megelőzőnek (mondjuk sokkal jobban illeszkedett abba az általános világképembe, amit a paksi fociról már jó ideje megformáltam, de az előző túra akkor is magasra tette a lécet), mert ilyen ingerszegény és pongyolán megrendezett eseményen még az olykor tényleg esélykiegyenlítős falunapi sör-kupák színhelyét és rangját idéző egy-egy másodvonalbeli állomásunkon sem tettük tiszteletünket, de a fájó az, hogy ez a délután még így sem emiatt maradt számomra egy olyan luk az emlékezetemben, amit ha nem tömnék be ezzel az írással, tán visszavonhatatlanul áldozattá válna a hétvégék agysejtpusztításainak oltárán. Nem, a bajom nekem ebben a júniusi időjárással beköszönő szombati matinéban az volt, hogy abszolút hidegen hagyott, ami a pályán történt. Tapsoltam a góloknál, amiket lőttünk, kicsit kurvaanyáztam azoknál, amiket kaptunk, de ha ki kellene például emelnem egy játékost a mieink közül, akkor csak azért tudnám megemlíteni Mórit, mert tudom, hogy két gólt lőtt. És nálam itt le is zárul azon tényezők sora, amik a pályán történtekből karcolták magukat bele ingertáblám egyébiránt rózsavirág-érzékenységű mezejébe. Ilyen már vagy rég volt, vagy soha, de annyit mondhatok, hogy katasztrofálisan szar érzés, amit nem akarok soha többé újra átélni. Soha. Bányász-meccsen ne. Majd ha Eger-Siófok meccset nézek megint, akkor előjöhet, de amíg a mi klubunk a pályán van, nem szeretnék újra ilyen nihilt átélni. Bosszankodjak inkább egy-egy vereség miatt, átkozzam a sorsomat, hogy megint végig kellett szenvednem egy-egy kínkeserves döntetlen, hogy látnom kellett egy gyalázatos teljesítményt, korholjak, szenvedjek, idegeskedjek, forrongjak, a lényeg: érezzek valamit. Mert basszameg erről szól ez a csodálatos játék, a világ legszebb olyan aktusa, amit sok-sok férfi művel együtt, itt márpedig emóciók kellenek, ettől lesz olyan emberi, olyan méltó, olyan élettel telt.

És én élni akarok!

Ennek örömére hallgassunk meg egy jó kis pörgős Russkaja-számot, aztán utána még magatoktól is hallgassatok jó sok ska-t!

Újszülötteknek

Meg azoknak, akik valami fatális véletlen, force maejure okán nem jutottak ki a vasárnapi matinéra. Mert egyébként ez egy értékes két óra volt, mindenkinek érdemei szerint jutott a javakból. A csapat pont annyi buzdítást kapott, amennyit hullámzó teljesítményével az utóbbi hetekben kiérdemelt, a hangszálaink így pont annyira lettek igénybe véve, amennyire ilyenkor illik, mi a második félidőben pont olyan játékot kaptunk, amit már régen várunk, és volt egy olyan másfél-két perc is, mely annyira volt felszabadult és vidám, amelynek során olyan mélyről feltörően és őszintén kacaghattunk, ahogy ebben a vészterhes bús magyar valóságban minden hányatott sorsú polgártársunknak kijárna. Azt hiszen nem túlzok, ha kijelentem a szezon nagyjából fertályánál, hogy a 2012/2013-as idény legintenzívebb kollektív rekeszizom-tornáját abszolváltuk azon videó megtekintése közben/után melynél többet megtekintett ugyan van a világhálón (például ez), de egy fociőrült számára szórakoztatóbb aligha.

Némi malíciával teszem hozzá, hogy mi, akiket a szárnyaló gilice Európa centrumában unt meg tovább cipelni, azt külön értékeljük, hogy ezúttal ama bizonyos momentum, mely ebben a szezonban elnyerte a "Humor-bonbon-emlékdíjat", kivételesen nem pályán történt meg. Mert történt ez már másképpen is korábban...

Szóval akkor a hibázóknak (akik számára szombaton nyílik alkalom a javításra):


És bónuszként egy meglepetés - mindenkinek (de főleg a tamáskodóknak...):

BÉLA 30

Ui: Titkosítva volt az ünnepelt személyiségi jogainak védelmében, szóval nem nézhette meg mindenki, azért nem lelt rá a kereső, de ötven-egynéhányan így is átérezhették a pátoszt. :)

Felszabadultan

Ami engem illet, én bizony lélekben feladtam az idei feljutásról szőtt álmokat, és javaslatom alapján mindenki, aki még nem tette, ugyanígy tesz. Nem másból, önvédelemből. Még mindig le lehet dolgozni 7 pontot, naná, majdnem a szezon háromnegyede hátravan még, ennyi idő alatt ennél nagyobb különbségek is olvadtak már el ebben a sportágban, de egyfelől sem a Felcsút, sem a Misleny nem nagyon akar hibázni, másfelől mi viszont annál többször, és én már öreg vagyok ahhoz az idegeskedéshez, amit a bajnoki címbe vetett hit vetületében ezek a zacskók okoznak. Pár poszttal korábban elmélkedtem egy bizonyos vágyamról az ingázó eredménylistánk stabilabbá tételével kapcsolatban, de mára be kell látnom, erre vajmi csekély az esély. Szeretjük Aurélt, mert persze, nincs vele gond, olykor még fel is áll a padról, ég benne a tűz, akarja a dolgot, ez a tavalyi langyos pad-temperamentum után üdítő változás, de az az igazság, hogy lehet itt Pöci bá, köcsög Herédi, piás Kipu, vagy most Csertői, valahogy a helyzet, az összkép mintha nem nagyon akarna változni. Bent leszünk a 6-ban, arra mindig jók vagyunk, de egy dobogóról már nem nagyon álmodozhatunk. És ahogy említettem, abba meg már belefáradtam, egy-egy jobb meccs vagy szebb eredmény után a következő héten kapom a csapattól a sallert, majd dühtől elhomályosított elmével számolgatom, vajon be lehet-e még hozni az épp aktuálisan meglévő hátrányt, vagy sem.
Nem, mostantól szép nyugodtan akarok megnézni minden mérkőzést, ha nyerünk, jó, ha nem, akkor az is jó, hisz nem veszítettünk el vele semmilyen sanszot (mármint egy ideig, mert azért idén nem olyan nehéz kizúgni sem, de abban azért bízom, hogy ennek réme komolyabban nem fog fenyegetni), és így lehet egy felszabadult, vidám két órám minden hét utolsó két napjának egyikén.

Mint pl. ma, amikor ráadásul a sorminta alapján győzelem következik. Ezúttal azt remélem, nem bomlik meg...

Hajrá, Bányász!

Egy kép ezer szó helyett

Nem tudom, készült-e valaha olyan lelátói kép, amely ennél jobban kifejezte volna az adott meccs egészének miliőjét és az azt megtekintőkre gyakorolt hatásait, mint a felsőgallai fedezet eme expozíciója.

Fotó: Hagymási Bence

Legfőképpen azért, mert bár az egyénekben külön-külön és a tagokban kollektíven is kavargó érzések, gondolatok szövegbuborékok nélkül is egészen világosan leolvashatók róla, mégsem tudom ez alapján megállapítani, hogy a meccsnek pontosan melyik szakaszában is készült. Ettől eltérő kisugárzást árasztó képet ugyanis nagyjából 31 másodpercig lehetett volna készíteni, azalatt viszont még élesíteni sem lehet az objektívet. A következő 90+ percnek viszont hű lenyomata, ami itt látható, ezért most hosszan nem is elemezném az események láncolatát, s ennek ezúttal tényleg nem az a tanulság az oka, melyet benzinkutas találkozásunk alatti beszélgetésünkkor szűrtem le, vagyis hogy minél többet írok, annál kevesebb eséllyel fogtok ti hozzászólni. J Azt a groteszk apróságot azért még rögzítem (hátha nem emlékeznénk már rá, mikor pár év múlva  a régi  posztokat böngészgetjük majd), hogy felettünk, a mi kis mikrokozmoszunkban  akkor ragyogott a legfényesebben a nap, mikor odafent betolatott mögénk a „híres” Szombathelyi-Hegységrendszer (én biza tényleg annak láttam…), mert ilyen hosszúságú és hevületű éneklést szerintem nem produkáltunk kb. sok éve, már ezért megérte elmenni, köszi szépen.

És még egy személyes felismerés: bár földrajzból érettségiztem, egy nap alatt kétszer buktam meg belőle a virtuális szintfelmérőn, nem csak a hegységeket nem ismerem ugyanis, de azt sem tudtam, hogy (leg)Ajka ilyen közel van (legalja)Szombathelyhez. „Rózsika” néni a hulladozó vakolattal meg a takarítatlan betonkaréjjal együtt ezt is megmutatta nekem…