Mi mást kívánhatnék: BUON NATALE!

Nem egyszerű, ám annál eseménydúsabb évet zárunk, drága barátaim. Sok minden volt benne, voltunk mélyen, nagyon mélyen, voltunk magasabban - legalábbis ami a pillanatok érzését illeti -, és vagyunk most egy olyan helyzetben, ami legalábbis magában hordozza a reményt, a lehetőségét, az esélyét annak, hogy leszünk még közel ahhoz a szinthez, ahol nekünk lenni kell.
De a mai napon űzzünk el magunkból minden kételyt, és adjuk át szívünket a boldogságnak, a békének, a szeretetnek, és legfőképpen annak az érzésnek, ami számomra az év utolsó etapjának legfontosabb, legtöbbet jelentő hozadéka: az összetartozás lelket elárasztó melegségének, a közösségben, egységben létezés erejéből fakadó legyőzhetetlenség tudatának, a tisztító erejű örömének egy felbecsülhetetlen értéknek:

hogy van sportcsaládunk.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK!

BUON NATALE PER TUTTI!

Stílszerűen hallgassuk meg az egyik legszebb és legkedveltebb olasz karácsonyi dalt!

Gruppo Giordano

Valami egyszerűen nem fért a fejembe. Amikor megérkeztek szebb jövőnk reménysugarai, az első körben igazolt spílerek névsorában szerepelt az edző fiának, Rocco Giordano-nak a neve is A BKV meccs után pedig, mikor ezek a bizonyos nevek napvilágra kerültek, a képet nézegetvén és barátom, a google segítségét igénybe véve próbáltam beazonosítani az arcokat, amolyan ki-kicsoda téren történő okosodás reményében. Ekkor megállapítottam, hogy a kis Giordano pont az a srác, akit először leginkább egy 15 éves nápolyi utcagyereknek néztem, egy talján galeri perememberének, egy fiúcskának, akit valamelyik játékos az utcán talált, megsajnált, és azóta elvisz magával a saját pénzén néhány egzotikusabb kirándulásra, hogy világot lásson. De nyugodtan tegye fel a kezét az, akinek a képen köztem és a Kapitány között látható suhanc láttán más benyomása van.

Aztán szép sorban jöttek a meccsek egymás után, de a gyerek csak nem lépett pályára, ami persze a konkurencia ismeretében nem is volt különösebben csoda. (Akinek e mondatot olvasván nem jelzett az irónia-radarja, menjen el megszereltetni.)

Majd eljött az MTK elleni meccs, ahol végre a figlio bemutatkozott, mindjárt a kezdőcsapatban és mindjárt góllal. Ezen a meccsen én nem voltam kint, a történtekről tehát csak szöveges formában értesültem nyugtázva, hogy ezek szerint tényleg nem csak igazolása van, de még tán haszna is. 

A következő héten aztán ismét kezdett Füreden, s akkor már én is láttam, de valami nem stimmelt. Ott szaladgált kilences mezben a pályán az "edző fia", de az valahogy kurvára nem úgy festett, mint a nápolyi utcagyerek. Ennek ugyanis focista külseje és focista felépítése volt, mellé pedig maszkulin arcberendezése, tehát két dologra tudtam gondolni. Az első az, hogy esetleg a kis Giordano-t annyira megviselte rövid tatabányai tartózkodása, hogy azalatt tíz évnyit öregedett, a másik lehetőség szerint pedig valami ordas nagy igazolási csalásnak volnánk szemtanúi, és a kissrác igazolásával mondjuk egy olyan embert játszatunk, aki valami miatt a saját nevén erre nem lenne jogosult. Mert bizony hétről hétre nézegettem a felállást, több helyen, a hivatalos MLSZ adatbankon is, de mindenhol Giordano szerepelt, vagyis elírás, az első szereplések meg a vagy 40 játákosunk sokszor már követhetetlen kavalkádjából fakadó azonosítási probléma nem jöhetett szóba. 

Na de aztán.

A héten valamelyik nap, nem az e témában meglévő zavartságom okán, de valamit keresgéltem a virtuális világban, mikor rátaláltam erre az oldalra és megvilágosodtam:

http://www.hlsz.hu/tatabanya.html

Hááá, bizony, nem egy, de egyenesen két fiát is magával hozta a jó öreg Bruno papa, szóval a pályán valóban az ő fia volt eddig is, nincs igazolási simli, sem biológiai csoda, egyszerűen nem a kisebbik, hanem a nagyobbik purdé szaladgál a gyepen és rugdos gólokat általában a bal kapufa tövéből. 

Így tehát a három családtaggal a Giodano família házi klubja lettünk. :) 

Hogy a nagyobbik gyerek ideszerződéséről miért nem lehetett sehol hallani, és hogy a kicsi miért nincs a keretben sem, de az oldalunkon sem a játékosok listájában, az már egy másik történet, lesz majd szó ilyen kérdésekről még a szünetben. Az egyik következő bejegyzésben például szeretném majd összegezni, hány játékos van, akiről azt hallottuk az ősszel, hogy leigazoltuk, mégsem volt még a padon sem soha...

Forrás: Facebook.com/Marco Giordano

Élmény: 10; meglepetés: 0

Nehezen indult ez az év, a felcsillanó remény ellenére nehezen is folytatódott, de azért a végén csak-csak helyére kerültek a dolgok, vagy legalábbis annyi szent, hogy szívet-lelket melengető élményekkel feltöltve majszolhatjuk majd a mákos bejglit. Hogy a végén ez mire lesz elég, hogy meglesz-e az, amire a szezon megkezdése előtt még gondolni sem mertünk, de amit a talján mentőcsomag landolásakor gyakorlatilag azonnal tényként kezeltünk, hogy aztán pár további kör lepörgése után apátiánk tengermély gödrének aljáról újra egy távoli univerzum alig pislákoló fényforrásának lássunk csupán, az már nem csak rajtunk múlik. Az a színvonal, amit most képvisel csapatunk játékban, bátran ki merem jelenteni, messze kiemelkedik a mezőnyből, és ha most kezdődne a bajnokság, veretlenül nyernénk meg a ligát, de sajnos a végeredménybe be fogják számítani az első 9 fordulót is…

Mindenesetre jelenleg a még feljutást jelentő helyen álló Mosonmagyaróvár mögött tíz pont a lemaradás, ez minden, csak nem a behozhatatlan kategória.

A szombati utolsó játéknap a szezon dereka óta tartó exponenciálisan felfelé ívelő javulás méltó csúcsa volt eredményben, játékban is, de mindenekelőtt lelátói élményekben. Bebizonyosodott az, amit már eddig is tudtunk, de merőben más érzés volt róla a saját otthonunkban újabb bizonyosságot nyerni: az igazi futballmeccseket akkor játsszák, amikor a napkorong már a látóhatár mögé húzódott. Amikor befordultam a Ságvári útra és megláttam a fényárban úszó reflektorokat, bevallom férfiasan, én bizony elérzékenyültem, jól eső borzongás járta át testemet. Sokszor érkeztem már valamilyen okból kifolyólag az átlagosnál nagyobb hőfokú érzelmekkel telítve az aktuális matinéra, de most minden korábbinál metszőbben hasított belém gondolat: itt valami olyasmi élmény vár rám, ami hasonlít azokra, amik az "igazi" foci színterén generálódnak. J

És úgy is lett. Minden úgy történt, ahogy az igazi, az igazi magyar fociban szokás. Néhány megveszekedett még mindig próbálta jól érezni magát, de pár másik lelki beteg agyhalott ezt mindenáron szerette volna megakadályozni.

Lehet villanyfény, lehet első-, másod- vagy harmadosztály, néhány dolog sosem fog változni. De ez most az a nap volt, amikor egyszerűen nem érvényesülhetett más akarata, csak a miénk. Had plagizáljak Levitől:

„Akkor ez 1-0”.

S lőn!

Ma este, pontosabban ma délután végre, hosszú-hosszú várakozás után felgyúlnak a fények a tatabányai labdarúgó stadionban is. Ez az aktus még akkor is fontos mérföldkő a klub históriás könyvében, ha nem a zöld gyepen véghezvitt felejthetetlen diadalról, vagy egy versenysorozatban elért kiváló eredményről fogunk megemlékezni később, amikor felütjük majd az almanachot. 

A pályán az elmúlt százöt évben sokszor ragyogott már a világosság vezetékeken érkező luxok segítsége nélkül is, hisz meteorként hasító csillagok zöme töltötte be fényével nem csupán a fehér vonalak által határolt zöld mezőt, de az azt óvó dajkaként körülölelő betonkaréjon magának helyet kiharcoló sportbarátok szívét is.

Viszont egyrészt egy ideje az ilyen csillagok már más, a Grosics Stadiont (és a többi magyar pályát…) nem tartalmazó bolygórendszer körül keringenek, másrészt régóta, nagyon régóta várjuk, hogy megtapasztalhassuk, milyen villanyfényes hazai meccsen látni a saját csapatunkat, így azt gondolom, igenis van okunk rá, hogy a mai délután eljövetelét egy szokásos bajnoki előtt jelentkezőnél jóval nagyobb várakozással övezzük.

Ironikus, hogy bár volt ígéret rá első osztályban, volt tervezet a Kánaán reményét felcsillantó pénzcsapra való rácsatlakozásunk másodosztályú időszakában, mégis a nemzeti bajnokságok legalsó szintjéig kellett lesüllyednünk ahhoz, hogy tényleg megtudjuk, milyen is négyrészes árnyékkal rendelkező játékosok pöttyös utáni hajszáját bámulni.

De akárhogyan is, a lényeg, hogy eljött a nap, ugyan nem Bányász-napon, ahogy előzetesen reméltük (tudva az eredményt, ez nem is baj), de talán jobb is így, hisz így egy végre valóban összeállt csapat adhat az esemény rangjához méltó díszelőadást.

S mivel a magunk eszközeivel mi is hasonló módon tervezünk a körítéshez hozzájárulni és emlékezetessé tenni a napot, arra gondoltam, ráhangolódásképp összeszedek pár mementót korábbi hasonló „performanszaink” közül. Igaz, rá kellett jönnöm, nagyon sok ilyet nem tudok felidézni, hogy most ez a gyenge memóriám miatt van vagy a szabályok már túl régen szigorodtak meg és ezért fért kevés ilyesmi a múltunkba, azt majd elmesélitek kint. J

2006. szeptember 17., Vác-Tatabánya (eredmény: 2-2). Szerintem az eddigi leglátványosabb. 

2005. szeptermber 18., Tatabánya-Győr (eredmény: 3-3). A legösszetetettebb.

2013. augusztus 3. Ezt se feledjük. :) Bár ez nem a mi napunk volt. :)

És hogy a végére legyen egy kis kitekintés arra, hogyan is csinálják ezt nagyban, íme a számomra egyik legmeghatározóbb görögtűz-témájú élmény mozgóképes dokumentuma.

Melegítsük fel a ma estét!

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!

"Hajrá, fegyverbe hát!"

Mert itt most nincs Trianon, itt most nincs csigaevés, itt ártatlan emberek vannak, aki szerették volna békében, nyugalomban élni az életüket, de valami sötét, normál ésszel valószínűleg soha meg nem fejthető és meg nem érthető erőnek köszönhetően ezt nem tehetik tovább.

Részvétem és együttérzésem a teljes francia társadalomnak.

A szörnyű az egészben az, hogy igazából nem tudható pontosan, ki is az igazi ellenség. Persze látszólag egyértelmű, hogy az iszlám, mert ugye ki más, de az én álláspontom ebben az esetben is az, mint általában mindennel kapcsolatban, amit nem ismerek mélyen, minden részletéig, vagyis, hogy nem biztos, hogy a dolog ilyen fekete vagy fehér. Részletesebben ebbe belemenni nem is érdemes és nem is akarok, a lényeg, hogy nyilván a világ nagy része valóban tiszta szívvel és tevékenyen harcol a terrorizmus ellen, de azért bizonyos körök és bizonyos szintek az iszlámon kívül is érdekeltek lehetnek abban, hogy az emberek féljenek és rettegésben éljenek. Márpedig ezen lélekállapot fenntartása a terrorizmus első számú célja.

És ebből egyben következik is az, hogy amit mi, egyszeri emberek megtehetünk az ellene való harcban az nem más, mint hogy nem engedjük magunkra rátelepedni az egyébként ilyenkor teljesen természetesen módon feltörő félelmet és aggodalmat. Nehéz, mert most már a nyakunkon érezzük a leheletét ennek a mocsoknak, hisz nyilván nem csupán Franciaország, hanem egész Európa volt tegnap este az áldozat. De nincs más választás és nincs más eszközünk.

És akkor most életünk legnagyobb szenvedélyéről és két kedvenc tárgyáról essen pár szó.

Tudjátok, amikor az ember ilyeneket lát, akkor kicsit mindig megnyugszik és felmelegszik a szíve:

Ne legyen színház, ne legyen Amerika, ne legyen plasztik az egész, nem kell, hogy úgy legyen családi esemény, mint egy vasárnapi kirándulás a Pilisben, vagy egy hétköznap este a Jászaiban, de az nagyon is rendben van, hogy ha egy klánban mindenki, és nem csak apa az, akit megfertőzött a világ legkellemesebb betegsége, akkor igenis tudják ezt az örömöt együtt, egymással megosztva is megélni.

Amikor végignézel a kezdés előtt pár perccel a tömött szektorban és azt látod, hogy még most is, a teljes kilátástalanság időszakában, a legnagyobb nihil közepén is itt van több mint ezer magyar a világ minden tájáról 2000 kilométerre a hazától, hogy átélje, hogy részese legyen, hogy végre 30 év után tényleg megtörténni lásson valamit, akkor a csodálkozásod mellé azért vegyül nem kevés meghatottság, jól eső borzongás is. Sokféle ember, sokféle identitással, személyiséggel, értékrenddel, jó nagy részükkel a magánéletben, de egy túrán sem tudnánk 10 percnél többet együtt lenni, de ott és akkor nem ez a fontos, hanem az, hogy mindenkinek ugyanazért dobog a szíve: Magyarország győzelméért. Nem csak Norvégia, vagyis nem elsősorban Norvégia, hanem a múlt és jelen fájdalmai, a mindennapok keserűsége, nehézségei, küzdelmei, a rengeteg átélt kudarc, letargikus pillanat ellen.

És bármi lesz is vasárnap, ezt a győzelmet learattuk, mindegy, hogyan, kinek és minek a segítségével, itt semmi más nem számít, mert aki kivívta, azok mi voltunk.

Örüljünk neki tiszta szívből.

Az ilyen válogatott meccsek után a tapasztalatok alapján a bajnokikra is jobb hangulatban és nagyobb számban látogatnak ki az emberek, ez nyilván ma sem lesz másképp, amihez esetünkben az is rátesz egy nagy lapáttal, hogy egy hét kimaradt, előtte viszont lendületben voltunk, hármat húztunk be egy hét alatt és ismét látható közelségbe került az első két feljutó hely valamelyike. Persze, hogy 12 pont az mennyire látótávolság vagy mennyire csak a kincstári optimizmus mutatja annak, azon lehet elmélkedni, én személy szerint most úgy szeretném látni, hogy igenis az, igenis még nem reménytelen a helyzet, egyik előttünk lévő sem emelkedik ki annyira a mezőnyből, hogy ne tudna ennyit elveszíteni 18 forduló alatt. Más kérdés persze, hogy ezt most nem egyiknek vagy másiknak kellene megtennie, hanem egyiknek és másiknak, vagyis mindegyiknek, de volt már ilyen a történelemben. Ami viszont számomra ennél, vagyis a feljutás esélyének visszatérésénél is fontosabb az az, hogy végre megint úgy mehetek ki az adott bajnokira, hogy nem kell attól tartanom, hogy mi leszünk azok, akiknek 90 perc erejéig a piros krumpliorrú figura szerepét osztják ki. Ilyenben akkor bíztam legutóbb, mikor az olaszok az első meccsükre készültek, de akkor ugye hamar le lett hűtve vágyakozásom forrongó üstje, most viszont a szekvenciává terebélyesedett pontgyűjtő hadjárat okán talán megalapozottabbak a remények. És akkor itt és most jó strucc módjára nem emlékeztetem magam arra, hogy a mesterhármasunk felépítésében partnerként elénk került alakulatok a táblázat melyik régiójában állomásoznak.

Amíg az adott meccs élvezetet nyújt, mármint plusz, a pályán történő események által generált élvezetet is azon túl, hogy jól eldumálunk a lelátón, addig én nem foglalkozok semmilyen más körülménnyel, nem érdekel, hogy 9 vagy 11 külföldi van-e a kék vagy fekete mezben, nem érdekel, hány pontja van az ellennek, csak élvezem, hogy a semmilyen múlttal nem rendelkező kiscsapatokhoz kötődő emberek végre nem azon élcelődnek, hogy pénzmosoda lett a nagy múltú csapatból, hanem szépen megkapják a maguk kis oktatófilmjét a látványos, közönségszórakoztató fociból.

Aztán sírva mennek haza J

Jár nekünk!

Gyerekek, szar minden. Szar Csányi, szar Storck, szar Szalai (mindkettő) és szar Király, szar az utánpótlás és trágya az edzőképzés. Az egész közeg, amiben van, egy fos, a tévében páváskodó dilettáns "szakértők", a pénzmosó tulajdonosok, a kókler, arrogáns, de eredményt el soha nem érő sarlatán edzőutánzatok, szégyen az egész, utolsó fanatikusokat is konzumidiótákra cserélni szándékozó szövetség, úgy bűzlik a rothadástól az egész rendszer, ahogy van. És teszi mindezt évről évre egyre penetránsabban, egyre reménytelenebbül, a világ jegyzett része után egyre nagyobb távolságban kullogva. 
De basszameg, hát pont ezért, a mi életünkben utoljára fordulhat elő, hogy felnőtt magyar focicsapatot élőben láthatunk világversenyen. 

Pinyő kinevezésével azt hittem, az írmagja is kihalt belőlem a szenvedélynek, hogy különösen egy 24 csapatosra hígított Eb-re való kijutás reménye már nem fogja többé egykori rajongásom jégbe fagyott tömbjét kiolvasztani.

De tévedtem, és most már nem a lelkem, hanem a pezsgő hideg a frigóban. 

Kurvára vágyom rá, hogy kijussunk. Ott akarok lenni, életemben először és utoljára részese akarok lenni az eseményeknek.

Csak egyvalamit kell észben tartani. Hogy ünnepelni nem szabad majd semmit és senkit a fentiek közül. Egyiknek sem lesz az érdeme ugyanis az esetleges pozitív végkimenetel.

Egy valamit viszont szabad, sőt, kell. Örülni, nagyon. Igazán ránk fér már.

Jön a tré

Olyan ez a szezon, mint valami hullámvasút. Elkeserítő kétgólós mínusz kezdésként Sárváron, majd euforikus, utolsó perces egyenlítés ugyanott. Aztán lehangoló vereségsorozat rúgott gólok nélkül, amiből felrázott a módszerváltás, mikor lett végre marketingünk, szép mezünk, nemzetközileg ismert legendánk, pornóproducerünk, vagyis minden, mi szem-szájnak ingere. Ám aztán szép lassan kiderülni látszik, hogy beljebb (vagyis a táblázat szempontjából feljebb) velük sem vagyunk, s ami rosszabb, játékban sem előrébb. De legalább még van remény, a hírek szerint forrás is (nem csak rádió formájában), hosszú távú tervek. Kicsit ugyan gyanús, kicsit ugyan megkérdőjelezhető hitelű, de legalább van. A játékbeli javulás lehetőségének szikrája is felcsillan egy újabb ponttal megtámogatva, de a következő héten megint teljességgel kilátástalan produkció az év egyik legfontosabb meccsén, a megyei derbin. S mindezek után, mikor azt hitted, ez a bizonyos vidámparki játékvonat már épp levitt a lejtő aljára, akkor jössz csak rá, hogy a sínek alja igazából a levegőben van valahol, vagyis simán át lehet őket szakítani és még lejjebb zuhanni vagy akár ki is lehet billenni a pályáról és a teljes szerelvénnyel beledőlni a szakadékba. Vicces, mikor azon morfondírozunk, vajon van-e lejjebb, s valaki emlékeztet, hogy persze, hiszen ugye ott a Megye 1. Papáim, szólni szeretnék, hogy az még nem a gödör alja. Nem csak a nemzeti ligának, de a Komárom-esztergominak is van ám még két szintje az első alatt, hahó! Tehát a jövő évi újabb rekorddöntés, vagyis a klub történetének legalsóbb ligás szereplése után még mindig lesz nem is egyszer, de kétszer módunk arra, hogy tovább írjuk a történelmet.Tudom, ezek most nagyon zord és nagyon megrázó gondolatok így olvasva, de alighanem közületek a legtöbben ezt már ugyanúgy végigrágták magukban, ahogy én magam. Fájó kimondani, nagyon fájó, de egyszerűen már nem nagyon van mibe kapaszkodni. Mert lássuk csak.

1.) A város egyértelművé tette, hogy neki nem kell foci. Hiába a korábbi hangzatos szavak Nb2-ről, aztán Nb3-ról, mostanra világos, hogy felőlük fel is lehetne szántani a pályát.

2.) Helyi szponzor nincs és nem is lesz, hisz miért adna pénzt egy profitorientált vállalkozás olyan helyre, ahonnan abból soha semmit nem fog viszontlátni? Soha nem értettem azokat a hangokat, melyek ezért hibáztatták a helyi cégeket. Egyszerűen fel kell fogni, hogy így, ebben a formában nincsen semmilyen reklámértéke a sportágnak, a klubnak, ebből egyetlen centet sem lehet visszakapni, és nem pénzben mérhető haszonnal sem lehet kalkulálni. Feneketlen kút. Akkor lehetne - esetleg - számítani ilyen konstrukcióra, ha arra a városvezetés kötelezné a vállalkozásokat valamilyen formában. De itt meg életbe lép az első pont.

3.) A digók. Hát igen, pontosan sosem lehetett tudni, miért jöttek, mit akarnak, mi a koncepció, bár aki ott volt a találkán, tán tisztábban lát nálam. Konteóink voltak, meg azért létezett, illetve én továbbra is létezőnek gondolok egy olyan lehetőséget, hogy lévén ez egy menedzseriroda, mely (papíron!) abból él, hogy játékosokat ad-vesz, valóban érdekelt abban, hogy a kötelékébe tartozó spílerek fél évig ne heverjenek parlagon, ugyanis úgy kurva nehéz elsózni őket a következő merkátón. Márpedig ha nincs egy saját klubja, ahol azt játszat, akit akar, akkor bizony azok, akiket nem adtak el a határidőig, nagy eséllyel maximum a diszkókat látogathatják még akkor is, ha szerződés nélkülieket lehet igazolni idény közben is. Csak addigra már kialakulnak a keretek, és elég kis esély mutatkozik általában arra, hogy ilyenkor egy sosem hallott latin tinédzserben lássa meg egy edző az esetlegesen a bajnokság közepén felfedezett lukak betömésének ideális eszközét.
Azzal viszont, hogy vettek egy klubot, elérték, hogy ilyen rizikófaktorral ne kelljen számolni, így játékban maradhatnak az árucikkeik, ami még akkor is jobb, mint a pihenés, ha ez a bizonyos játék csak a magyar harmadosztályban zajlik. Keresett tehát ehhez egy klubot, ami magyar (hisz itt él, magyar a neje, itt a családja), és lehetőleg a másodosztályban van vagy ahhoz maximum egy évnyi közelségben (egy első osztályú klub túl drága, a másodosztálynál lejjebb meg már drasztikusan csökkennek a játékpercek értékei). Nagy szerencséjére talált is egyet, melynek ráadásul van szép múltja, felújított, hangulatos, sok nagy csatát látott stadionja, és történetesen a színe ugyanaz, mint szíve legkedvesebb klubjának és hogyhogy nem a város tetején hatalmas kőalapzaton ott áll a már említett kedvenc csapatának kabalaállata... Mi kell még?
Csakhát ugye hiba csúszott a számításba, kiderült, hogy a nézése meg a járása bajos ugyan a ligának, de benne helytállni ettől még nem lesz könnyebb abban az esetben, ha a teremtő csak korlátozott képességekkel ruházta fel az ember talján (ibériai, latin, szerb, stb.) gyermekét. 
És ilyenkor jön az, amiről most az első hírfoszlányokat Stefanek edző úr már kiszivárogtatta, hogy ugye elkezdik keresni a menekülőutakat. Amivel sajnos azt kell mondjam, a világon semmi baj nincsen. Mármint számunkra persze van baj, nem is kicsi, az ő részükről viszont ez teljesen érthető lépés. Másodosztályra terveztek, ez már biztosan nem fog összejönni (hagyjuk már a telet meg a felkészülést, meg a ciprusi hátvédeket, annyi közünk van ehhez a bajnoksághoz, mint kurvának a gyónáshoz), mi a szarért szenvednének itt még egy évet? Más kérdés, de ez már az ő bajuk és nem is tartozik ide, hogy ha nem találtak maguknak másodosztályú csapatot, és így kötöttek ki nálunk, akkor valószínűleg ezután sem fognak, meg ha találnának is, épp most bizonyosodott be, hogy ide is kevesek, akkor egy erősebb versenysorozatban vajon hogy állnának meg a lábukon? 
De a lényeg, hogy a jelek szerint ez nem csak az első, de az utolsó idényünk is velük, és igazából ezért nem lehet haragudni rájuk. Elsősorban maguknak okoztak ezzel plusz kiadásokat, és gondolom, jó nagy csalódást is azzal, hogy megmérettetek, és könnyűnek találtattak. Az, hogy velük is ki fogunk esni, kellemetlen meglepetés nekem is, de szó sincs arról, hogy idejöttek, és egy addig jól működő rendszert tönkrebasztak, és aztán mikor elmennek, itt hagynak minket a szarban. A szarnak, vagyis a fosmocsárnak már érkezésükkor is a mélyén voltunk, már csak a fejünk lógott ki egy kicsit, vagy talán csak a fejünk búbja. Kicsit kiemeltek ebből, hogy megint kapjunk egy kis levegőt, de sajnos a karjuk nem elég erős ahhoz, hogy ki is húzzanak belőle...
Kérdezhetitek nyugodtan, hogy miért vagyok ilyen pesszimista és miért vagyok ilyen lemondó, mikor még van hátra jó pár meccs, ami alatt még simán meglehet a jövő évi kvalifikáció az újabb harmadosztályú évre, ráadásul a múlt héten még én is lelkes voltam a második félidő láttán és egy felfelé ívelő szakasz eljövetelét vizionáltam. 
Az egyszerű válaszom az, hogy persze, hogy lelkes voltam, hisz szurkoló vagyok, minden jóba próbálok belekapaszkodni akkor is, ha a jóság csillagai halványan pislákoló magányos égitestek csupán a reménytelenség sötét égboltján. Ám mivel szurkolói mivoltom mellett józanul gondolkodó értelmes ember is vagyok, tudom, hogy a dolgokat összességében kell értékelni és megítélni, és ha így teszek, és minden eddig megtapasztalt tényező eredő vektorát mustrálom, arra jutok, hogy ez bizony kevés, nem vagyunk elegendőek ide sem. Ami persze akármekkora szégyen is, még mindig nem jelentette volna a lelépést az NB-s osztályokból, mert ahogy év elején többször írtam is virtuális röpiratra, itt az indulás annak fog megadatni, akinek elég pénze van, és nem feltétlenül annak, aki kiharcolta azt a pályán. Csak amikor ezt gondoltam, ezt mondtam, abban a hitben éltem, hogy ha a tavaly év eleji porhintés ellenére a másodosztály nem is, azért legalább, minimum a harmadik vállalható egy megyeszékhely városának, egy ekkora lélekszámú településnek, ahol ilyen hagyományai vannak ennek a gyönyörű sportágnak.

No, ebben nem is tévedtem. Egy ekkora városnak, egy ilyen hagyományokkal rendelkező településnek minden bizonnyal vállalható is. Meg kisebbeknek is. Olyanoknak, ahol a közgyűlésnek fontosak a közügyek. 

A tatabányainak nem fontos. 

TATABÁNYAI ÖNKORMÁNYZAT: A KURVA ANYÁTOKAT!

Ez már sokszor volt itt, ezen az oldalon is, de ennél ritkán volt aktuálisabb (bocs, Aurél):