Rekordév rekord-évzáróval

Bizony, ez az év több szempontból is csúcsot jelentett a csoport eddigi fennállása során, igaz, a több közül most csak kettő jut eszembe, de ez is pont elég a bejegyzés címének hitelességéhez. :)
Még sosem volt olyan a gruppó létezése óta, hogy egészen a harmadosztály mocsárbűzös mélységéig süllyedjen a csapat... Ez persze egyáltalán nem olyan előjelű csúcsdöntés, amire valaha is vártunk volna, ám sajnos ettől még tény, ennyire alsó ligában még sosem futottunk neki ősznek, ám egy valamit lehetett tőle várni: hogy bebizonyítsa, számunkra teljesen mindegy, hogy első-, másod-, harmad- vagy akárhányad osztályba is szerzett indulási jogot a klub, a mi létszámunkra, utazási hajlandóságunkra és összetartásunkra ez semmiféle hatást nem tud gyakorolni. Persze nem gondolom, hogy bárkiben is bármiféle kétség lett volna ebben a tekintetben, mindenesetre simogató melegséggel tölti el lelkemet, hogy fentiek újabb igazolást nyertek olyannyira, hogy például a 'Füredi szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legnagyobb létszámú túrája volt.
Persze, ahogy egy év korrekt értékelőjében illik, a pozitívumok mellett beszélni kell a kevéssé lélekemelő pillanatokról is, vagyis arról, hogy a fent említett, újabb bizonyításra várt tényezők közül az egyiket illetően, ugyan csak ideig-óráig, de támadhattak bizonyos kétségeink. Igen, a dorogi meccs körüli attitűd-differenciáltságra célzok, mely létezésünk nagy hatásfokú mételyezővé is válhatott volna, és kár lenne tagadnom, a maga idejében úgy éreztem, az is lesz. De nem lennénk mi azok, akik vagyunk, ha ennek nem épp ellenkezője történt volna, vagyis a tanulságokat levonva, morálisan megerősödve, a kohézió szintjét egy még magasabb szintre emelve haladtunk volna tovább.
Mely továbbhaladás idei zárófejezete 4 nappal ezelőtt, a minden eddiginél nagyobb létszámú, bizsergetően barátságos hangulatú évzáró vacsorában csúcsosodott ki, amit ezúton is köszönök mindenekelőtt Bélának, aki megszervezte, összehozta, koordinálta, moderálta, és utána mindenkinek, aki rászánt az életéből pár órát, hogy ott legyen. Valahányszor, amikor az aktuális évi év végi (vagy eleji) estebédre tartok, átfut az agyamon, hogy mennyire örülök annak, hogy ez a rituálé a mi kis gengünk életében ilyen fixen beépült az szokások közé, de azt gondolom, az idei volt az, ami után a legtöbb vidámság és emelkedettség áradthatott szét mindenki érzéseiben, lelkében. Köszönöm egyúttal a lányoknak, asszonyoknak, feleségeknek, barátnőknek is, akik szintén bevállalták és eljöttek, és így esélyt adtak maguknak arra, hogy lássák, nem az ördöggel megy cimborálni szeretett uruk hétről hétre. Bízom benne, hogy ha nem is minden hétvégén, de talán az eddigieknél gyakrabban fogunk közülük is viszontlátni minél többet a jövőben.

Ha másért nem, akkor azért, mert több ilyen, meccsen kívüli programot tudunk gründolni. Munka, egyéb hobbi, család, sűrű hétvégék, más barátok, tudom, tudom, hogy utópia, de én meg már csak ilyen ábrándozó gyerek vagyok. Bocsássátok meg nekem. De mikor tegyem, ha nem az új év, az új remények eljövetelének küszöbén állva, nem igaz?

Megragadva hát az alkalmat, kívánok mindannyiótoknak boldog, sikeres, tippmix-szerencsében bővelkedő, de mindenekelőtt egészségben gazdag új évet!

Mára pedig jó mulatást, ne feledjétek: buzi, aki nem iszik!

 

 Ja, és az év nem zárulhat enélkül: BUZI MLSZ!!

Ünnepi kommentfogó

Igen, ez már a karácsonyi poszt, kicsit hamarabb, mert nem valószínű, hogy lesz módom később, de még a pöttöm Jézus eljövetele előtt brígölni egyet. De nem csak e tekintetben rendhagyó a bejegyzés. hanem szerkezetében is, ugyanis most nem lesz karácsonyi vers, amit sosem fejből pötyögök be, hanem a google barátomat segítségül hívva találok meg máskor.
Ehelyett most 3 különálló tartalmi részből fog állni az írás, melyek közös jellemzője, hogy mindegyik kapcsolódik a közelgő eseményhez.

1. Az első részben szeretném mindannyitoknak megköszönni az idei évet, kezdve a veronai kirándulástól (ugye lesz ilyen, vagy ehhez hasonló jövőre is?) a tavasz szenvedéseiben való közösségvállaláson és az őszi élménytúrákon át egészen a leendő 27-i évzáró vacsoráig, összességében szerintem kalandos, tartalmas évet zárunk. Lesz majd Év Túrája szavazás megint, meg majd értékelgetjük, boncolgatjuk az évet, márciusig lesz rá módunk. :)

Kívánok egyúttal mindenkinek békés, meghitt, szeretetteljes ünnepeket, sikeres, egészségben gazdag boldog 2015-öt!


2. Ebben a részben a régi hagyományokat megidézve a vizualitással összefüggő receptorokat próbálnám ingerelni szigorúan kitartva a tematika mellett.

Egészségetekre!
Mikulás-jelmezek


3. Befejezésül pedig, mert a zene mindig aláfesti, sőt, ha kell, meg is csinálja a hangulatot, hallgassátok meg azt a karácsonyi mixet, ami nálam az advent slágere volt, idén ezt hallgatom a legtöbbet. A mennyből az angyal nincs benne.

 

Cseppet ambivalens

Beiktattam egy új modult az oldalra főként annak apropójaként, hogy szerettem volna megtudni, hányszor használtam eddig az "ambivalens" szót a blog több mint 5 éves élete alatt. Vagy a funkció szar, vagy rosszul emlékeztem, de nem dobott egyetlen találatot sem. Azért nem veszem ki az egységet, mert ennek segítségével bármikor vissza lehet keresni egy-egy posztot, ha éppen valakinek kedve támadna olvasgatni a régi sztorik között. (Én olyan kis perverz vagyok, hogy mintegy szellemi önkielégítésként ezt meg szoktam tenni. S hogy ezen célom eléréséhez képes vagyok saját korábbi szóhányásaim böngészéséhez folyamodni, az pedig nagyképűségem mértékéről is árulkodik.)
De visszakanyarodva a bevezető gondolathoz, azért szerettem volna látni, hogy hányszor citáltam eme jelzőt, mert kíváncsi voltam, mi mindent tettem meg érte, hogy elcsépeltté, üressé, közhelyessé tegyem. Ugye a keresőmotor szerint szerencsére semmit, ami azért jó, mert ha valamikor, most aztán igazán szükség van rá, ha plasztikusan akarom leírni azt, ami az elmúlt hétvégével kapcsolatban bennem él, és a napok múlásával egyre terebélyesedő testtel próbálja kitölteni elmémnek a múltban történtek elraktározására fenntartott üregeit.
Mert mi is történt?
Az egyik oldalon valami észérvekkel meg nem magyarázható okból maga a meccs számomra élvezetes volt, nem is maga a futball persze (néha még az is), de az egésznek a hangulata, hogy emberek voltak hazai oldalon is, hogy létszámrekord-közeli állapotban voltunk mi is, hogy szép idő volt, hogy énekeltünk, hogy nevettünk, sokat, hogy szép nagy volt a rántotthús (bár csirke...), hogy az egész létesítménynek minden lepukkantsága és igénytelensége mellett mégis volt valami jó értelemben vett ódon miliője, a dicsőbb múltból táplálkozó szerény méltósága, egyszerűen számomra az egész egy olyan masszává állt össze, amit élvezni tudtam, és ami egyike azoknak a benyomásoknak, amik miatt azt mondom, életem végéig futballmeccsekre fogok járni. Mindig.
És milyen szép lett volna ezt az egészet megkoronázni egy laza, vagy egy szenvedős, egy sokgólos, vagy egy épp kicsikart, egy bármilyen módon megszerzett győzelemmel... Meg is volt rá minden lehetőségünk, amit persze nem kisorsoltak nekünk, hanem megdolgozunk érte, de ugyan, mi a szart ér meccsenként tucat helyzet, ha a végén a szívlapát nyomával a hátunkon távozunk...?
Ők tavaly a negyedosztályban, mi a másodikban. Kemény, ugye?

Na, hát így vannak nekem szélsőségesen ambivalens érzéseim a múlt szombat kapcsán. De érzéseim vannak. Ez is valami a tavalyi után. És tudjátok mit? Én nem sietek sehová. Szeretem a harmadosztályt.

Jó ez a csapat, aranyosak, jópofák, tetszik, de a télen a fejekben kurvára rendet kell rakni. Majd később (csak hogy maradjon mondanivaló a szünetre is) kifejtem, hogy szerintem hol is van a gond.

S mivel az előbb nem biztos, hogy szegényes eszköztárammal kifejezően le tudtam írni, milyen miliőt is árasztott felém az egész létesítmény, s ezen is keresztül az egész esemény, mint sokszor, megint a zenét hívtam segítségül, hogy átadhassam nektek szubjektumom által generált lenyomatot.

Stefi, ez még pénteki!

Csak egy pár mondatos off, amit az élmény és a téma frissessége miatt nem hagyhatok ki. Bár a tudatom a már többször vázolt okok miatt némiképp hasadt állapotban volt a kezdő sípszó előtt, és nem voltam teljesen biztos érzelmileg sem a dolgomban, azért a nagyobb helyzeteknél kiderült, hogy az ősi, zsigeri ösztönök és legmélyebb emóciók nem írhatóak felül még évtizedes arculcsapások által sem. Igen, persze, hogy a saját ziccereinknél bosszankodtam, mikor kimaradtak, és nem a finneknél... És emígyen persze, hogy felkiáltottam az Öreg fejesénél, de ezt az egy mondatot akkor is le kell írnom:

A magyar foci jelen állapotának legadekvátabb jellemzője és egyben legtragikomikusabb eseménysora az maga a gól stadionbeli ünneplése, az egész közvetítés attitűdje és végkicsengése volt. Mert ezek mind pontosan megmutatták, milyen mélyen is vagyunk. A finnek legyőzése után sugalltak alapján gyakorlatilag majdnem azt hittem, hogy kijutottunk az Eb-re...

Na és akkor a lényegről is kicsit, merthát engem valahogy mégiscsak jobban, sokkal jobban érdekelnek a szombatok, a nemzeti bajnokság harmadik vonalának nyugati történései. Viszont jó ideje, a számomra fekete péntekké minősített október 24-e óta nem jelentkeztem ezen platformon gondolataimmal, amit legnagyobb örömömre néhányan szóvá is tettek már. :) Akkor azt mondtam és teljes bizonyossággal úgy is gondoltam, hogy a csoport abban a formában, ahogy addig volt, megszűnt létezni. Persze nem gondoltam és nem is reméltem, hogy ez abszolút értelemben is igaz lenne, hogy ne utaznánk többet, hogy ne lenne kint drapi, de a szellemiségben törést vizionáltam. Aztán persze mint mindig, néhány gondolkodással töltött nap és éjszaka ezúttal is finomította, árnyalta, cizellálta az elsőre a hozzám hasonlóan heves vérmérsékletű fazonokban kialakuló szélsőséges véleményt, de leginkább az tett jót a lelkemnek, hogy egy héttel később a feldolgozásban rendelkezésemre állt az az eszköz, amit leginkább szeretek használni: a kibeszélés. Béci barátom mondatát sohasem fogom elfelejteni (és a hangsúlyt sem, de azt itt nem lehet megjeleníteni): "Teki, attól még nem szűnt meg a csoport, hogy te azt mondod." Aminek egyrészt akkor, abban a pillanatban is teljesen világos volt az igazságtartalma, másrészt emlékpolcaimon való örökbérletének megváltásához ironikus kulisszát adott az addig sohasem látott mélységbe zuhant aktuális létszámunk, melyhez az idézett diskurzus protagonistáin kívül az örökifjú Gida járult még hozzá a maga egy főjével. Igen, természetesen később többen lettünk. Irreleváns mellékkörülmény. :)

Ezt a dolgot azért bátorkodtam részletesebben kifejteni, mert elég magabiztosan jellemzi azt az érzésegyüttest, ami bennem ezen szezon közben gyakorlatilag az eleje óta él, és melynek jelzőjeként talán az ambivalens vagy az eklektikus szó lenne leginkább citálható. Számos igen pozitív és majdnem ugyanennyi annak kioltására törekvő negatív élmény. Szép sikerek, jó túrák, közösségnek kinéző csapat, szimpatikus edző, vállalható koncepció, látványos támadójáték, régi-új arcok feltűnése, de ugyanakkor arcpirító, történelmi vereség, váratlan betli, érthetetlen kapu előtti balfaszkodások sorozata, lelátói egységbomlás, negatív létszámok, MLSZ-büntetés, klubvezetés, melyről nem tudod eldönteni hogy teljesen naiv, bájosan szentimentális vagy botrányosan inkompetens-e, régi arcok megbízhatatlanná válása, szóval van itt mindenből bőven. 

Egy valami nyilván nagy bátorsággal kijelenthető: ebben az évben sem unatkozunk. 

És kérdem én: hát kell ennél több? Nem ez a lényege az egésznek?

Óbuda, jövünk!

Ui: Stefikém, bár tudom, hogy a lényeget illetően, vagyis, hogy látod-e a soros meccs előtt vagy sem, nem sokban különbözik a péntek éjjel a szombat délelőttől, de azért reméltem, hogy ez a kis különbség is számít tán, és leginkább a te kedvedért siettem kilőni az éterbe ezt a 3308 karaktert. J

"A Bányász kék-fehér"

5 perccel ezelőttig nagyon pozitív várakozásaim voltak a szombati nappal kapcsolatban, de aztán jött egy sms Bélától. Nem akarom erre a témára kihegyezni ezt a posztot (és nem azért, mert nem fontos téma, hanem azért, mert ennek itt és most nem erről kell szólnia), de néhány gondolat erejéig muszáj leragadnom. 
A problémákat, az ügyet értem, érzem, én is a magyar lelátókon élem a hétvégéimet, én is gondolkodó embernek tartom magamat. Azzal is maximálisan azonosulok, hogy bármilyen ügy mellett kiállni, mely közösségeket sújt, csak közösségileg lehet, egységesen. Épp ezért vetem meg magam is azokat pl., akik a szkennelés elleni akciókban nem állnak be a sorba, még akkor is, ha nem értek egyet a tiltakozás módjával és pontosan még az elvi hátterét illetően is akadnak fenntartásaim. Szerintem ha az az érdeke az ellenfélnek, hogy kinn maradjunk, akkor nem jó fegyver azzal előállni, hogy kinn maradunk, önszántunkból. De ha egyszer van egy központi döntése a közösségnek, hogy ez van, akkor ezt "kell" csinálni, nincs mese. Itt nincsenek egyének. De fontos kihangsúlyozni, hogy egy ilyen fajsúlyos kérdésben viszont mindenképp szükség van arra a bizonyos központi döntésre, mert a meccsre járással kapcsolatban az, hogy megyünk meccsre vagy nem, gyakorlatilag a lehető legnagyobb, minden alapot meghatározó kérdés. Nincs ennél fontosabb princípium. De aki a meghozott állásponttal szembeszegül, már nem tagja a közösségnek többé. És minél több ilyen egyén van, az ádáz szörny, a hatalom annál inkább kerül közelebb céljához: a közösséget bomlasztotta, szétszedte. Ennél nagyobb veszélye nincs ennek a most zajló folyamatnak. Kihal a szellemiség.

Azt hittem, nálunk más lesz, mi kivételek vagyunk, és nem csak azért, mert kevesebben vagyunk, hisz ennyi embert sem könnyű egységgé formálni, pláne, hogy igen különböző vérmérsékletű és ideológiájú emberből áll. Inkább azért hittem ezt, mert eddig úgy tapasztaltam, hogy itt másképp mennek a dolgok, talán az alapértékekből fakadóan.

És akkor most ér az öklös az állcsúcsomon, hogy nem, a Deákné vásznának szövetdarabkájaként lógok a kerítések mellett évek óta. 

Gyerekek, hét közben Béla írt egy sms-t, hogy kötelező meccs van Dorogon, ki a faszom és miért gondolta úgy, hogy ő nem jön?? Hogy a faszomba? Eddig betagoltátok magatokat a csoportba, jó volt együtt utazni, beülni a céges autóba, most meg kitaláljuk, hogy mi tüntizünk, mert azt csinálja a Fradi meg az Uppe meg a Dió meg az összes nagy? Oké, csinálja, vasárnap Pesten tünti, aki tud, menjen is, álljon oda, mert a miénk is az ügy. 

De nem a mi meccsünkön, addig nem, amíg együtt nem döntöttünk úgy! A kurvaéletbe, ez egy tábor, akik együtt csinálnak dolgokat! Vagyis csináltak. De valami eltörött. Bennem biztos.


És akkor innen jön az, amit a szombatról amúgy akartam írni, de mivel ember vagyok és nincs rajtam egy kapcsoló, ami a bennem kavargó érzéseket kikapcsolja, ez a rész meg a következő két nap már biztos nem lesz ugyanolyan, amilyen lehetett volna, de azért megpróbálom leírni, miért is vártam a szombatot annyira.
Nos azért, mert bármilyen mélyre is csöppentünk év elején és bárhova is kerülünk még az előttünk álló jövőben (mindig van lejjebb, ugye), akkor is vannak és lesznek olyan alkalmak, hétvégék, események, amik valamilyen okból kifolyólag egy adott közösségnek, egy mikrokörnyezetnek fontosak, fontosabbak, mint a többi. Amit vársz már a sorsolás pillanatától kezdve, ami bizsergést okoz, ahogy közeledik a hét, és amiről az utolsó hétben kiderül, hogy az érintett régióban olyanokat is érdekel, foglalkoztat, akik lehet, hogy az egész évben csak ennek kapcsán fordítják figyelmüket a hajdan állandóan az érdeklődésüket lekötő terület felé. És ilyen meccsek lesznek, amíg foci a foci, minden osztályban, minden bajnokságban.
Nekünk most jött el az egyik. Lesz tavasszal egy visszavágó, de ugye ez az, ami ráadásul idegenben van, és a túra az mindig túra (vagyis volt eddig, lásd fent).
Megyei rangadó, két Bányász csapat, akik ritkán találkoznak. Két csapat, ami a magyar labdarúgás történetének számost legendáját adta, nevelte ki, dicső múlt, igazi nemes párharc.
Az a meccs, amin ott kell lenni, és pont.

Egész héten egyébként az a dalunk ment a fejemben, melynek első strófája a poszt címét is adja, miközben azon járt az agyam, hogy ha végre brígölök ide valami felvezető félét, annak mi legyen a címe. Mire rájöttem, hogy mint mindig, a megoldás most is az orrom előtt van, de olyan közel, hogy emiatt nem vettem észre.

Két klub, hasonló identitással, de most, ezen a hétvégén csak egy lehet az úr. Most "a" Bányász, az bizony a kék-fehér lesz.

Birka vagy, magyar!

Mivel itt én, és csakis én vagyok a cenzúra, és mivel én semmit nem szűrök meg, azaz a demokrácia úgy működik itt, ahogy ebben az országban sehogy, néhány őszinte gondolatot két témában had osszak meg veletek.

1. Pintér, MLSZ

Buzi MLSZ! 

Sohasem gondoltam volna, hogy valaha el fog jönni a pillanat, amikor nem fogok tudni tiszta szívből szurkolni a magyar nemzeti válogatottnak. Amikor mások olyanokat írtak, mondtak, hogy ők már ebben az állapotban vannak, és amíg ez vagy az az MLSZ-elnök van (nem most, nem ebben a periódusban alakultak ilyen attitűdök először...), addig őket nem érdekli a válogatott, nos, én mindig azt gondoltam, hogy ez egy olyan dolog, amit én sosem fogok érezni, mert akármi is van, ők Magyarországot, a Hazámat képviselik, és akárki is legyen az elnök, az edző vagy a játékosok, én bizony mellettük fogok állni lélekben és olykor a lelátón.
De.
Aztán jött Csányi, jött Faszrajz. Ez már nagyon-nagyon rossz ómen volt számomra, mert sosem szerettem az öreget, és teljesen egyértelmű volt, hogy vele soha semmi érdemleges nem fog történni. Bár voltak apró sikerélmények, mert ezt kár lenne elvenni attól az időszaktól, de a vége pont olyan lett, amilyennek az  meg volt írva. Akkor éreztem először ebben az érában, hogy a válogatott szereplése, történetének alakulása, sorsa mintha meg lenne írva, és ezt a könyvet én már olvastam is volna. Pont azt történt, amire számítottam.
Azonban nemcsak a fájdalmas beteljesülés következett be, de méltó jutalom is a távozás formájában, mely némi gyógyírt jelentett sajgó sebeimre. Némi remény csillant fel a dilettantizmus setét egén, és én naiv (ennyi év után...) még mindig azt hittem, hogy ha odafent azt mondják, szakmai koncepcióváltás következik, és kompetens vezetése lesz a válogatottnak egy, a feladat ellátására alkalmas, tapasztalt külföldi mester személyében, akkor az úgy is lesz.
Amikor azt hallottam, Pintér, azt hittem, április 1-jét áttették decemberre. Ott nálam vége volt, teljesen vége volt a Csányi-érának, ami eróziós folyamat persze már régen megindult, de akkor ért el oda, hogy az ő regnálásába kezdetben vetett hitem utolsó molekulái is az enyészeté lettek. Attól a ponttól egyértelmű volt, hogy itt totálisan hülyére van véve mindenki. Illetve nem, bocsánat. Nem mindenki, "csak" mi, szurkolók. Hogy mi vagyunk az egyetlen olyan ország, ahol a futballban mindenkinek számít a véleménye, csak azoké nem, akikről az egész szól... És most nem ultrákról, hoolokról, akárkikről beszélek, őket szopatják mindenhol. Hanem bárkiről, akit érdekel a foci. Fogtak egy ventilátort, beleszartak, és felénk tartották.
Akkor azt mondtam, amíg Pinyő a kapitány, nem érdekel az egész. Röhögtem az összes balfaszságán, már idegeskedni sem tudtam. Végignéztem, ahogy teljesen nevetségessé tette a válogatott intézményét, de csodálkozni nem tudtam. Ekkor éreztem másodszor, hogy olyan forgatókönyv lapjai pörögnek előttem, melyek egy tragikomédiát vázolnak fel, s melyet már magamévá tettem korábban. Borítékolható volt minden, minden egyes bukott eredménye, egyszerűen kódolva volt, és igen, az északír vereség is. Be kell vallanom, nevettem, örültem a második gólnál, mert minden egyes siker, amit elért volna, konzerválta volna a magyar szakma pozícióját. Ennek pedig nem volt szabad bekövetkeznie. Mert igen, szar a focink úgy, ahogy van, az alapoktól a kémény tetejéig, velejéig romlott az egész közeg, de ettől még meg kell próbálni abból, ami van, a lehető legtöbbet kihozni, hogy ne röhögjön már rajtunk minden egyes jöttment. Legyen legalább egy kis méltóság, egy kis tartás abban a szegmensben, ami kifelé, a világ számára a magyar focit elsődlegesen jelenti, képviseli. Ennek pedig alapfeltétele volt, hogy Pintér nem maradhat.
De a végére, a végére én komolyan mondom - és itt jön a következő fordulat - már sajnáltam szerencsétlent. Nem szerettem soha, nem is fogom, de azt hiszem nem lehet elvitatni tőle, hogy egy szerencsétlen áldozat. Ő azért a maga szintjén igyekezett, tanult, képezte magát, de hát egyszerűen ez a közeg nevelte ki, meg voltak határozva az alapjai, a keretei, a határai, nem lehetett jobb. Viszont a többi sunyi, alattomos, álszent, köpönyegforgató, korrupt, aljas, szarházi mocskos szemétládával ellenben, akik az MLSZ teljes testületét alkotják, ez az ember legalább őszintén jót akart.

A magyar foci tragédiája, de egyben profán kórrajza is, hogy neki kell elvinnie a balhét. Egy személyben.

Aki kinevezte, s akinek pontosan látnia kellett volna előre, mi fog következni (ahogy láttam én is és minden épeszű szurkoló), ennek ellenére kidobott egy évet az ablakon, annak vele együtt kellene elhúzni a véreres faszba. Csányistól, komplett elnökségestől, mindenestől.


2. Tatabánya, MLSZ

Buzi MLSZ!


NB III, alig néhány néző, meg kellene őket ünnepelni, szirmokat szórni eléjük, táj lányokkal kezeltetni a szünetben, életjáradékot fizetni nekik és a nevüket kőtáblába vésni! És akkor őket, akik még maradtak, a 48 csapatra talán 100-an (lehet hogy nincs ennyi), őket szopatom, de úgy ám, hogy amíg ott vagyok, szépen kedélyesen elbeszélgetek, eljópofizok velük, személyesen, empirikus úton felmérem, hogy normális, intelligens, értelmes emberek, nem balhéznak, csak szórakoznak, kikapcsolódnak, élvezik egymást és az életet, aztán mikor beérek, leadom a jelentést, mely szerint gazemberek, akik össze-vissza szidnak mindenkit?

Magyar foci, Magyarország, mi van veled, hova tartasz? Milyen kór fertőzött meg, drága Hazám?

Orbán, Csányi, MLSZ-ellenőr, miféle emberek, miféle lények vagytok ti, milyen anya szült benneteket?

Az utolsó órákba léptünk. De mi akartuk. Fülkeforradalmárok. És 2018-ban, majd a koronázásig minden alkalommal újra meg fogunk hajolni.

Pedig akár jó hely is lehetne Európa közepe...

Jó szerencsét!

Bányásznap, napsütés, ETO, mindenki a stadionba!

HAJRÁ, BÁNYÁSZ!