Viszont azzal nagyon is, hogy az előző szombaton bármelyik városban is találkoztam össze szerény közösségünk mélyen tisztelt tagjaival, mindenhol roppant kellemes perceket, órákat töltöttünk együtt Mórtól Tatabányáig. Vagyis egész pontosan Móron és Tatabányán :) Nyilván nem lenne reális azt várnom, hogy minden hétvégén töltsünk együtt több időt a lelátón kívül, hogy találkozzunk meccs előtt valahol vagy maradjunk mérkőzés után egy kvaterkára, de néha azért igenis kell, és nem csak év végén meg egyszer nyáron. Jól esik dumálni egyet úgy is, hogy a figyelmünket nem osztja meg holmi pöttyössel történő komolytalan játszadozás néhány emelettel lejjebb. Nem mintha a tárgyalandó témák többsége nem a közös szenvedélyünk köré csoportosulna ilyenkor is, de pont ezért kellenek ezek az alkalmak, amikor ennek a vélemény- és információcserének mélyebb rétegeibe áshatunk le. Persze sokáig erre volt is lehetőség egy-egy hosszabb túra alkalmával a kocsiszekrények képezte guruló Faraday-kalitkák ölelésében, de mostanában az ilyen attribútumú utazások meglehetősen ritkák lettek, bár sajnos jó eséllyel még mindig gyakoribbak, mint amennyire az elkövetkező években várhatóak. Lényeg a lényeg, jól esett kicsit beszélgetni, borozgatni a vár mögötti park sűrű lombkoronáinak árnyékában, majd a pincészet kevéssé vendégmarasztaló falai között, még akkor is, ha a csoportnak csak egy kisebb frakciója képviseltette magát. Legyen ilyen máskor is!
Aztán jött a szombat második etapja, ami mégiscsak a fő program volt. Hát uraim, nem kell mondanom, ez az az élmény, amit mindig keresünk, amiért még mindig kint vagyunk, és amiért remélem, hogy mindig kint is leszünk. Egyszerűen van olyan, hogy minden összeáll, és még az a tényező is pozitív előjellel tesz hozzá az összképhez, amit ha lehetett volna előzetesen megválasztani, biztos, hogy nem írunk fel a kívánságlistára, utalván természetszerűleg az egész napos hibátlan időjárás után a nyakunkba zúduló, létezését illetően eredendően leginkább csak az esernyőipar számára üdvözlendő folyadéktömegre. Mert gondoljunk csak bele, hogy vajon a bőrig ázás biztos tudatából táplálkozó dac nélkül is biztosan végignyomtuk-e volna a hiriget úgy, ahogy azt végül megtettük... Ez most valahogy így volt kerek, ürge-üzemmódban, a 2007-es (?) győri előadás light-verzióját elővezetve.
És itt kapcsolok rá a cím második értelmezésére, mert azt gondolom, hogy ha szezononként van akár csak egy olyan délután/este, ami így jön össze, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy hol játszunk éppen, melyik bajnokság melyik osztályában, lesz elegendő muníciónk ahhoz, hogy át tudjunk lendülni az ilyen alkalmak után sajnos óhatatlanul beköszönő mélypontokon. Mert itt most engedjétek meg nekem, hogy ki merjem jelenteni, ezt a meccset sem a színvonal miatt éltük meg elsősorban olyannak, amilyennek (Stefi, ne feledd, ilyenkor én mindig az átlagról beszélek, nem a nagyatádi licensszel rendelkezőkről), és ezt még akkor is bátran állíthatom, ha utólag, videón már a gólokat is láttam, és megállapíthatom, valóban szépségdíjas volt mindegyik. De nem ez számított, lám, hisz ott és akkor nekem egyik dugó sem vetült rá a retinámra, mégis teljes volt az eksztázisom, ergo ugyanez az eredmény két szél által befújt döncivel is hozta volna ugyanezt az eufóriát. Kellett, hogy legyen izgalom, kellett, hogy szar kezdés és még szarabb folytatás után összeszedjük magunkat, és két gombócot a nálunk a táblázaton sokkal előrébb elhelyezkedő ellen neccébe diktálva behúzzuk az egyébként a bajnokság végkimenetele szempontjából tökéletesen érdektelen triászt. Ilyen pedig lesz jövőre is, meg azután is, de talán még három év múlva Hagymák ellen a járásiban is, az ilyen élményeket bárhol megkaphatjuk :)
De hogy ne pesszimista legyen a végkicsengés, had mondjam el, minek örültem még a fent lefestett élmény-gejzíreknél is jobban. Nos, annak a jelenségnek, amit én most csak "3.VONAL-szindromának" nevezek magamban... Azt a büdös kurva életit, hát nagyképűek vagyunk, igen, meg basszuk meg, hogy nem szurkolunk és cifrázza még mindenki, ahogy jónak látja, de azért na... Egy harmadosztálybeli, nem zászlózó, (Gyula engedélye nélkül) nem tüzező és pirózó, Trianont és a románokat mérsékelt módon szájára vevő, csúcsán 15 embert felvonulatni képes gittegylet volnánk, de valahogy mégis csillogó szemeket és izgatottságtól kipirosodott arcokat látok az alsóbb sorokban olyan srácokon, akik még meg sem fogantak akkor, amikor a Los Banditos drapin már rég száraz volt a festék...
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem nem kell győritől, dorogitól, senkitől semmilyen elismerés, bármilyen visszaigazolás, vélemény, semmi.
Nekem ez a tapasztalás pontosan elég, hogy azt érezzem, az elmúlt 17 év minden perce megérte.
HOLNAP TALÁLKOZNK!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése