Tatabánya büszke!

Kicsit a tegnapiról...
Alapvetően úgy voltam vele, hogy nem nagyon tüzelt fel a tegnapi válogatott meccs, persze mint mindig, amikor van rá lehetőségem, ez elé is leültem, hogy megnézzem, de nagy elvárásaim vagy izgatott várakozással teli érzésem azért nem volt, gondoltam elkortyolgatok mellé egy kis Takler Kékfrankost, és megnézem, most épp mire lehet majd írni meg mondani, hogy "idény végi forma", "elfáradt játékosok", stb. Egy dolog miatt volt számomra a hasonló súlyú összecsapásoknál mégis kicsit érdekesebb az ütközet, az pedig egy tatabányai srác bemutatkozásának lehetősége volt. Én már az ősz végén éreztem, láttam, hogy valami nagy dolog van kibontakozóban, és akkor azt mondtam, egy-két éven belül válogatott lesz a srác. Aztán ahogy jöttek a tavaszi fordulók egymás után, egyre inkább azt lehetett sejteni, hogy ez az idő még ennél is rövidebb lesz. És lám, az idény végi kerethirdetésnél már rá is került a neve a listára, amin minden korábbi várakozásom ellenére valamelyest mégiscsak meglepődtem, tudván, hogy idehaza nem jellemző az, hogy ha valaki - még ha folyamatosan és látványosan ki is emelkedik a mezőnyből - ilyen bizalmat kapjon abban az esetben, ha még nem töltötte be a 23., 24., vagy ki tudja hányadik életévét. Valamiért itthon az ilyen korúakra még azt "kell" mondani, hogy fiatal tehetség, türelem kell neki, majd beérik, később jó lesz, nem szabad elrontani és hasonló ordító blődlik. Hogy ez valójában mekkora ökörség, és a szellemiség, ami mögötte húzódik valójában milyen lineárisan is determinálja honunk labdarúgásának jelen állapotát, abba most nem is érdemes belemenni, nem ide tartozik. A fontos, hogy a számomra szakmailag még mindig nem túl sokra tartott Faszrajz kevés jó húzásainak egyikeként felismerte azt, amit már mindenki lát, és meglépte azt, amit a helyében nem biztos, hogy mindenki megtett volna. És mellé ráadásul azt a minden irónia nélkül valóban szimpatikus megnyilatkozást is elengedte, hogy nem megelőlegezett bizalomról van szó, hanem kiérdemelte a meghívót Ádám.
Szóval elkezdődött a meccs, de valahogy még az sem igazán generált bennem semmi bizsergetőt, mikor Juji újabb ravaszságával meglepte a sisakost, mert egyrészt azt gondoltam, nem befolyásolja a hazai győzelmet, másrészt mint ahogy említettem, nem tekintettem a mérkőzést a kedélyem állapotát jelentős mértékben befolyásoló tényezőnek.
Számomra az a pillanat, amiért leültem, a 65. percben jött el. Beállt Gyurcsó, és ekkor, hosszú idő után újra (nem googlizom ki, hogy pontosan mióta, majd megmondja valaki, akinek statisztika van a fejében) tatabányai születésű játékost üdvözölhettünk a magyar nemzeti válogatottban. Hogy ki hogy van vele, nem tudom, nekem jó érzés volt. Ha valaki más, hasonlóan fiatal, tehetséges magyar srác mutatkozott volna be ekkor, annak is örültem volna, de ez így azért teljesebb érzés volt. Egyben végig is futott az agyamon, hogy nemrég még a PUSKÁS-SUZUKI Kupa döntőjében láttam a lurkót, amint gólt lő a Real Madridnak korosztálya legtehetségesebbnek tartott ifjoncaként egy olyan meccsen, ahol bizony még a mi Rolandunk is pályára lépett, ha tetszik, akkor még együtt haladtak egy bizonyos úton. Most meg alig pár év múlva nem csak stabil Nb 1-es a figura, hanem válogatott játékos. Jó volt nyugtázni a tényt, hogy bizony ha van elszántság, alázat, akarat, áldozatkészség, kitartás, akkor akadályok nem léteznek és nagyot dobhat az ember.
De nem volt vége.
Mert a végén, amikor szállt felé a labda, valahogy lehetett érezni, hogy ott most valaki nem elégszik meg azzal, hogy bemutatkozott, de nem ám. Ennél egy becsvágyó talentum többet akar. És lehet, hogy "nem tudta", hogy ki van vele szemben, de nem is kell, akárki lehet, akár egy BL-győztes sztárportás is. Mellette is van hely, tehát oda kell lőni a labdát. Így hát oda lőtte.
És persze, ez csak egy barátságos meccs, se pont, se más nem jár érte, de kérem szépen, egy Eb-re készülő csapat hazai főpróbáján a 90. percben higgadt profizmussal győztes gólt rúgni az idény legjobb kapusának úgy, hogy az reagálni se tudjon rá: így kell kezdeni egy remélhetőleg hosszú és sikerekkel teli válogatott karriert.


Ádám! Csak így tovább, Tatabánya büszke rád!

Clean sheet

Egyszer már volt egy olyan "asszociációs-rejtvény", aminek megfejtése azonos volt a mostanival - mert fenti videó is egy ilyen játék feladata volna ám -, bár itt kétszeresen is csökkentettem a kihívás nehézségét, részint mert megneveztem milyen korábbi példával analóg a mostani, részint pedig azzal, hogy segítségül hívtam jó öreg Jenő bá'-t, ki többször is az éterbe indította a választ fentebb. Bizony, az új edzőnk kinevezéséhez szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni a magam csökevényes szókészletével.
Azt lehet tudni, hogy én eddig nem tartoztam az alapvetően masszív kétfős fan clubjához, mely gyökeret eresztett egységünk képezte termékeny táptalajban. Persze értékítéletem alapja elsősorban az iránta érzett szimpátia szintje volt, és csak másodsorban a szakmai kvalitásaival kapcsolatosan meglévő skrupulusaim, hisz bár nyilvánvalóan magam nem értek hozzá (erre megvan a saját emberünk Dottore Stefano személyében), azért nekem az valahogy mindig "büdös", ha egy televíziós közvetítésben szakértőként szereplő egyén legvelősebb hozzáfűznivalói az "A csatárnak üresbe kell futnia és valakinek be kell tenni a védők mögé a labdát"-kategóriából kerülnek ki. Az meg, hogy a Baja szépen játszik, fent részletezett hiátusaim, valamint annak okán, hogy elsősorban saját csapatom játékára tudok hellyel-közzel fókuszálni, nem nagyon szövődött bennem szilárd világnézetté. Tehát mikor meghallottam, hogy mi az új szitu, nem kerített hatalmába az a tünetegyüttes, ami akkor jelentkezik az emberen, mikor szombat este a tévében hall öt számot, amiket az előző héten egy kis papírfecnin beikszelt. De mint a legtöbben, én is szoktam gondolkodni, s olykor értékelni bizonyos dolgokat higgadtabban, több szempontot figyelembe véve. S mindezek eredményeként két dolgot tudok kijelenteni.
Az egyik, hogy az, hogy ami eddig volt, az nem volt jó, és ez teljesen egyértelmű kellett, hogy legyen mindenki számára, de félő volt, hogy a mindenkibe csak azok nem tartoznak bele, akiknek egyedüliként van módjuk tenni az állapot felszámolásáért. Most bebizonyosodott, hogy de bizony, ők is ide értendők. Nem tudom, a keret fog-e jelentősen átalakulni, erősödni, de akár így lesz, akár nem, az világos volt, hogy edzőre, egy másik edzőre mindenképp szükség van, új impulzusra, más módszerre, olyanra, amivel talán ki lehet alakítani egy közösséget a kereten belül, mert ahogy többször beszéltük, s ahogy belső forrásokból is értesültünk, a legnagyobb akadálya a komolyabb eredmények elérésének mindenekelőtt a belső kohézió meglétének hiánya volt. Hogy ez most meglesz-e, vagy nem, azt még nem tudhatjuk, de mindenesetre így legalább van rá esély, míg a status quo megtartása mellett ez teljesen sansztalan lett volna. És averzióim ide vagy oda, azért be kell látni, hogy a realitások talaján maradva alkalmasabb jelöltet nehezen találhattunk volna.
A másik dolog, hogy mindenkinek, aki újként lép be klubunk életébe, jár annyi esély, hogy tiszta lappal indulhasson, és aztán az itt elért eredményei, az itt tanúsított hozzáállása, az itt megtapasztalt személyiségjegyei, kvalitásai alapján mondjunk róla értékítéletet később. Mondom mindezt úgy, hogy miközben írom, nem vagyok biztos magam sem ennek a kijelentésnek az erkölcs-oldali megrendíthetetlenségét illetően, és tudom azt is, hogy ahhoz, hogy le tudjam írni, kellett némi pozitív irányú elfogultság, hisz mégis csapatom jövendő edzőjéről beszélek, akinek megítélését mostantól nem akarom olyan hendikeppel indítani, amilyennel a 2000-es évek eleje-közepe óta egy soproni drukkernél bír, de erről majd esetleg ők mesélnek holnap, ha úgy adódik, én most inkább nem linkelek ide semmit bizonyos 5 év felfüggesztettről...

Azért hajrá, Bogesz.

HOLNAP MEG ON TOUR SOPRON!

Nincs box, nincs foci

És akkor két és fél év eltelte után itt az első poszt, amit azon melegében, a lehető legrövidebb átfutási idővel szülök meg. Merthogy épp most értem haza a Duna partjára. De nem ez az egy rekord dőlt ma meg, hiszen a magam részéről arra sem nagyon emlékszem, hogy hazai meccsen annyian legyünk csak, amennyien elférünk egy Daci Loganben. Ez a legalja. Lehet, hogy más is úgy van vele, mint Béla, hogy ha nincs box, nincs foci se? :)
De félre a tréfát.

Gyerekek, ez mi a fasz? Munka, csaj, miegymás? Ne szórakozzatok már, ilyeneket bárki mondhat! Meg van baszva az egész, ha már az a 15 ember se tudja kitolni a seggét, aki eddig legalább hazai meccsen elhitette velem, hogy van itt valami csoport- vagy közösségféle emberhalmaz. Szedjétek össze magatokat a kedvemért, van a világon túlóra, szabadság, meg két kezetek is, amit használhattok, ha az asszony testmegvonással szankcionál.

A csajok a focit a rajongásig csak Törökországban szeretik, úgyhogy ezt nektek kell elintézni.


Amúgy az a jelenet megvan, amikor 1200 újpesti leszáll a metróról a Népligetnél, felvonul az Üllőire a parkoló mellé, majd Szőke odamegy a kordonhoz, ahol Kubatov átnyújtja nekik a meccsre szóló 1200 darab tiszteletjegyet?
Na, múlt héten pontosan ez volt a szcenárió, csak mások játszották el karaktereket, Stefi volt Szőke és Győző Kubatov.

Azt gondolom, ez nem mindennapos jelenet, és maximális tisztelet ezúton is Győzőnek, akinek innen is sok sikert veszprémi munkájához, többet, mint amennyi nálunk jutott neki.

Blue is the colour, HAJRÁ CHELSEA!

Paksi Barackfesztivál

Ahogy ugye említettük is, Magyarország az utóbbi években kétséget kizáróan a fesztiválok országa lett, nyáron nincs olyan hét, hogy ne rendeznének legalább egy országos hírű, tízezrek által látogatott és nyilván jó néhány régiós, kistérségi, városi vagy falusi fesztivált többnyire valamilyen tematika köré organizálva, lett légyen az zene, bor, művészet, film vagy akármilyen tetszőlegesen kiválasztott téma. Hogy mindig van új a nap alatt, és mindig fel lehet fedezni egy-egy újabb csillagot eme kitűnő szabadidős kikapcsolódási forma végtelen égboltján, azt jól példázza a nemrég megrendezett oroszlányi zenei feszt, a majdan Vértesszőlősön gründolandó meccsnézős happening, és, bizony, a bizonyos két nappal ezelőtti Paksi Barackfesztivál is, melyen két autóban nyolc emberrel mi magunk is részt vettünk. Mert ha eddig nem lett volna világos (bár azt hiszem a "nyolcaknak" nem lehetett kétsége eddig sem, ha legalább minimális asszociációs közösséget alkotnak velem), bizony a múlt vasárnapi meglepetéstúrára utaltam a cikornyás felvezetésemmel. Ettől a paksi triptől nem vártam sokat, egészen őszintén megmondom. Arra tippeltem, hogy lesz 8 néző (a szekut és a családtagokat én nem szoktam számolni) egy fájdalmasan lehangoló állapotú, gúnyosan "stadionnak" nevezett létesítményben, ahol játszunk egy kínos, idegőrlő 0-0-t. Azt, hogy jóstehetségnek a csírája sem fejlődött ki a lassan József Attila-i hosszúságú életutam alatt, kiválóan példázza a május 6-i nap.
Mert mi is történt?
A létesítmény bár valóban aprócska, de az állapotát, a kulturáltságát azt hiszem sok más NB 1-es csapat megirigyelhetné (mondjuk annyi pozitív hozadéka van a méretével kapcsolatos jellemzőjének, hogy így legalább az a kevéske ember, aki kijár, könnyen ad absurdum félházat teremthet). A csapat helyenként jól, már-már látványosan játszott, az eredmény is teljesen megfelel (már ha tényleg nem vagyunk kíváncsiak a "céltévesztés" következményeire), nevettünk rengeteget (azt máskor is szoktunk, de nekem úgy tűnt, az átlagnál is jobb volt a hangulat), és hát ugye azok a bizonyos barackok... Amikből nem csak az összlétszámhoz viszonyítva, de talán nominálisan sem nagyon fordul elő ennyi máshol. És, ami a legszebb az egészben, hogy nem csupán kvantitatív, de kvalitatív értelemben sem emelhetünk semmiféle panaszt a helyi erők nyújtotta szortimentet illetően. Ami azt illeti, lehet, hogy a barackok helyett salátát vagy szilvát kellett volna mondanom, de ez egyrészt nyilván szórást mutatott, másrészt nem volt módunk az igazságot kideríteni, így maradtam az összefoglaló halmaznévnél. Akinek a szünetben elhangzottaknál is részletesebb, még több vizualitást kínáló jellemzésre van igénye, nézzen körül itt.

Stefi, az előző posztban neked kedveztem, bocsi, de biztos megérted, hogy ez most nem a te érdeklődési irányodnak szól... :)))

És ha már fesztivál, zárásképp jöjjön Magyarország egyik kedvenc fesztiválzenekara, akik hogyhogynem épp megénekelték gondolatainkat ("pesti" helyett gondoljatok "paksi"-ra a teljes azonossághoz, ezt a feladatot ránk bízta a banda..:)).

A legrosszabb

Ez egy faramuci szituáció. Itt van a mai meccs, annak minden várakozásával és reménykedésével együtt, elviekben egy remek túra ígéretével, de aminek örülni lehet, az ennyi, és nem több. Komolyan mondom, ennyire ingerszegény környezetet egyik legkedvesebb érdeklődés-orientációmmal kapcsolatban talán még soha nem tapasztaltam. Ez ezer összetevőből olvad egybe egy tompa masszává, mely összetevőket a hamarosan megindításra kerülő túrán talán majd boncolgatunk is kicsit, de a fő alapanyagot én mindenképpen a nem létező célok környékén keresném. Ahogy már sokszor, sokan említettük, van olyan, hogy kiesés elől menekülni, van olyan, hogy dobogóért hajtani, meg olyan, hogy a bajnoki címre menni. De olyan, hogy 1-6., olyan nincs. A "vicc" pedig az (még akkor is, ha olyan harsányan azért nem röhögök rajta), hogy ez a nyilvánvalóan túlbiztosított célmegjelölés olyan határozott nyelvcsapásokkal fog hamarosan visszanyalni, hogy öröm lesz törölgetni magunkat utána. Ahogy Dani is nyilatkozta a héten, nem akarunk rosszat a csapatnak, de azért igencsak kíváncsi vagyok, mi lenne, ha a sors olykor kevéssé fura fintora úgy adná, hogy kicsúsznánk ebből a bizonyos első féltucatból... És nem azért akarom ezt, mert mindenképp váltást szeretnék, hanem mert azt  viszont igenis szeretném tudni, hogy valóban totál hülyének néznek-e mindenkit, vagy csak úgy látni. Hogy a következmények nélküliség, melynek eredményeként egy lazán eltapsolt 2 pont után minden úgy megy tovább, ahogy reggel a nap felkel, totális méreteket öltött-e? Akárhogy is, azért az mégiscsak gáz, ha az utóbbi hetek legszórakoztatóbb momentuma (az egyik autónak mindenképp) egy bizonyos casting volt, afféle manager-casting, mikor kaptunk egy kasznit, de pornó-casting lett, rossz lukon át... :))

Stefi, helló. :)

Hallgassunk zenét, abból még sosem volt baj...

Bravúr (?)

Nem szeretném, hogy így legyen, de erősen el kellett gondolkodnom, hogy azt a kérdőjelet a címben egyáltalán odategyem-e. De azért a 3/3 mégiscsak 3/3. És most nem a letűnt idők megvetett beszervezettjeire utalok, hanem bizony az elmúlt időszakban felrajzolt mutatónkra. A legfájóbb pedig nem is a ténye, hanem az, hogy pont azon három csapat ellen jött össze, akik ellen a legjobban kellett volna a vereségek számával megegyező pontszám. Mármint meccsenként... Nyilván per pillanat nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy ennél részletesebb bírálatot fogalmazzak meg, hisz a háromból kettőről "sikerült" lemaradnom, de úgy érzem, a vereségekkel nem csak akkor lehet baja az embernek, ha a lelátón volt "szerencséje" végigkövetni, ahogy megszületett. Tudom, mert mondtátok, hogy ezen meccsek alatt voltak olyan időszakaink, amikor alkalmasint a szezon legjobb teljesítményét tettük ki a gyepre, de mint régóta tudjuk, a foci nem is műkorcsolya, és nem is talajtorna, itt nem számítanak fel pluszpontokat a kivitelezés szépségéért. Ami a fociban számít, abban pedig elég határozott mozdulattal ugrottunk fel a szopórollerre sajnos. És mivel nem ez az első ilyen kellemetlen szekvenciánk a szezonban, élek a gyanúperrel, hogy a háttérben hasonló mozaikszemek álltak össze prosztatavizsgálathoz hasonlóan fájdalmas egésszé, mint az ezt megelőző esetekben. A privát kérdésem csupán annyi: van-e olyan lehetséges kimenetel (itt most nem túl halványan például egy hetedik helyre gondolok az év végi eredményhirdetéskor), ami után az illetékesek azt mondják: "Köszi, nagyon köszi, hogy megpróbáltad, de úgy tűnik, aki jó focista volt, nem biztos, hogy jó edzőnek is. Viszlát." Ez persze csak egy provokatív teória, de nem érzem minden idegszálammal a vágyat arra, hogy ne álljon elő ez a helyzet a valóságban... Nem azért, mert rosszat akarok a csapatomnak, nem. De nagyon-nagyon nem szeretem, ha semmibe vesznek. Mert a szurkoló megértő is lehet, türelmes is, sőt, kell is, hogy az legyen, el is fogad sok mindent, de egyet sose tesz: nem ad fel harcot. Amikor látja, hogy nem lehet meg az első számú cél, akkor szeretné a második legjobbat. Azaz: nincs bajnoki cím? Kár. Előre a második helyért!
A bajom az, hogy nem látom, hogy a "túloldalon" is elegen képviselnék ezt a hozzáállást...

Sebaj.

Újváros jó túra, én még nem voltam ott, tán az eső sem esik annyit, mint a legutóbbi dél irányába indított utazás alkalmával, hátha meglesz a bravúr (?)!

Vékony határ

Szánalmas és lenyűgöző. Látszólag egymástól távol álló jelzők, azonban mint korábban többször, hétvégén is bebizonyosodott, hogy olykor a két ellenpólus nincs is oly messze egymástól. Észak és dél, fekete és fehér, sötét és világos, jó és rossz, édes és keserű, ezek nem csak nincsenek egymás nélkül, de tulajdonképpen messze sem esnek a másiktól. Lényegében mindig minden csak attól függ, miképpen határozzuk meg az origót, vagyis inkább magát a koordináta-rendszert. Mert ugyanaz a vektor, ami az egyikben ilyen utat jelöl, az a másikban bizony könnyen előfordulhat, hogy teljesen más irányt mutat. Most pedig nem, egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan univerzumot viszonyítási alapnak tekinteni, amiben a hétvégi túra egyértelműen szarnak minősíthető. Hiányosnak, torzónak talán igen, de jusson eszünkbe ezen a ponton, hogy a világegyetem legemlékezetesebb, s emiatt is legértékesebb kulturális, szellemi vagy akár épített emlékei sok esetben illethetők pont ugyanezzel a jelzővel, ami talán azért is van, mert a világ maga is ilyen, azaz tökéletlen, s így lényünk legbelsőbb kérgeiből fakad ki a velünk-született ösztön, hogy a lét alapvetésével, a szabálytalansággal azonosuló, azzal egynemű jelenségeket sokkal könnyebben fogadjuk be és ítéljük meg a természet rendszerébe illeszthetőnek, ezáltal élőbbnek, emberibbnek.

De nem filozofálni akarok, mert utálok olyanokkal foglalkozni, amihez nem értek.
Azt akarom ezzel mondani, hogy hiába esett az eső, hiába kaptunk ki, hiába a volt olykor hű a hazai oldal a "legajka" jelzőhöz, ezt a szombatot igenis lehetett élvezni.
Elsősorban a büfében :), de azért a "lelátón" is, mert meg kell mondjam (és remélem nem csak a sör torzította el audioreceptoraimat), hogy régen tűntünk ilyen hangosnak, s időtartamban sem énekeltünk ennyit Baja óta szerintem.
Az meg nagy túra volt.
Ahogy ez is. Mert a szánalmas és a lenyűgöző nincs messze egymástól.