Szurkoló vagyok...

...vagyis nekem soha, semmi nem lesz elég jó. Tavaly az volt a bajom, hogy a torkos borz hozzánk képes szomjas sivatagi pávián volt, annyit sikerült szájszervünket kevéssé kedvelt módon használnunk. Ehhez képest idén, még ha egy osztállyal lejjebb is vagyunk, de örülnöm kellene annak, hogy gyakorlatilag a teljes mezőnynél jobbak vagyunk játékban (mert most már, hogy minden ellenfelünket láttuk legalább egyszer, azt gondolom, ezt bátran kijelenthetjük), a pontokat is csak-csak gyűjtögetjük, néha nem is csak egyet, szóval lenne okom arra, hogy ha kifejezetten csak az adott bajnokságban mutatott eredményességünket veszem alapul, akkor a megkérdőjelezhetetlen előrelépés ürügyén lelkem napsugarak tündöklő fényében fürödjön, de valahogy egyelőre inkább csak egy borús, szemerkélő esővel gazdagított terepen hatol előre hétről hétre. Pont olyanban, amilyen a szombati időjárás is volt.
A kérdés az, hogy mégis mi a pék pélója okozhatja a fejekben azt a fajta dekoncentráltságot, indiszponáltságot, ami most már kurvára nem egyedi eset, de még csak nem is szerencsétlen módon többször előforduló, hanem markánsan kirajzolódó tendencia képében öltött testet. Ha nem is feltétlenül tavasszal, de az egész idényt vizsgálva mindenképpen, és most hirtelen a mosonmagyaróvári és az óbudai murik ötlenek fel bennem eklatáns példakánt, de azt is tudom, hogy ha kicsit megerőltetném magam meg visszanézném az idei eredményeinket, mindjárt találnék más tartóoszlopokat is ennek az érvelésemnek. Ez már több, mint balszerencse.
Ami csak azért jó, mert erre a faktorra nincs ráhatásunk (ja, de, szerencséje a jó csapatnak van, éljenek a közhelyek), viszont így, hogy meglátásom szerint olyan kiváltó okok játszanak szerepet, amiket lehet orvosolni szakmai eszközökkel, csak rajtunk, vagyis csak a stábon múlik, hogy lesz-e elmozdulás ebből a mostani stádiumból, melyben nagyon úgy fest, elfelejtettük, milyen a gyilkos ösztön birtoklásának érzete. Mintha olyan kistigrisek lennénk, akik már megtanulták, hogyan kell kifárasztani az antilopot, le is tudják bírkózni, megpaskolni a pofáját, de azt még nem tudják, hogyan kell átharapni a torkát...
Ismét hangsúlyozom, játékban semmi gondot nem látok, de ennyi helyzettel, amennyit idén kidolgozunk, szerintem 3 bajnokságot lehetne megnyerni. Persze a ziccerek hatékony kihasználása is a játék minőségének egyik jellemzője, innen közelítve lehet találni háromvonalas, súlyos hibát a performanszunkban. Egy ideje azért már járok mérkőzésekre, talán mondhatom azt is, hogy némi rendszerességet is viszek ebbe a tevékenységbe, ezért azt gondolom, hogy ha azt mondom, én még nem láttam olyat, hogy egy csapat egyetlen idény alatt ennyi és ekkora lehetőséget ennyire rossz százalékkal értékesít, az már jelent valamit.
De nekem, látjátok, ez sem elég. Szórakoztatóak a meccseink, izgalmasak, látványosak (mármint nem mindig a színvonal okán, de az ilyeneket többször nem mondom, talán elnézitek nekem a relativizálás elmaradását a jövőben, ti magatok is a magyar futball szereplői vagytok, mint én, tehát épp eléggé magatokévá tettétek már annak koordináta-rendszerét), csak ez már nem elégít ki. Idén nem. Idén győzelmeket akarok. Azért, mert képesek vagyunk rá. Tavaly kurvára kilógtunk a mezőnyből (mondjuk szerintem akkor sem annyira, amennyire az eredményeink mutatták, de ez más kérdés), idén viszont mindenkinél jobbak vagyunk. Csak most már lássam ezt pontokban is kifejeződni!
Amúgy meg idén már teljesen mindegy. Kiesni nem fogunk, és a tabella meg a realitások alapján feljutni sem nagyon, úgyhogy lehetne akár egy nyugodt, szép tavasz is ez az idei.

Na de nyugodt? Meg realitás? Ugyan már...! Hisz szurkoló vagyok! Érett tigriseket és feljutást, innentől kezdve csak győzelmet akarok látni!

Még valamiről had mondjak pár szót a végén. Teljesen jók a túrák, tök jó utazni, dalokat írni és gyakorolni közben, megnézni addig még nem látott létesítményeket, beszélni helyi arcokkal, akik elmondják, hogy régen Bányász-drukkerek voltak és Kiprich meg Csapó volt a kedvenc játékosuk, de a büdös nagy helyzet az, és remélem senki nem fog felhördülni azon, amit most mondok, de...

Én szeretek hazai meccsekre járni, szeretem a stadionunkat, szeretem, hogy otthon vagyunk. És nem, nem csak azért, mert minél lejjebb vagyunk, annál több libalegelőre jutunk el, a mi stadionunk meg még mindig, még világítás nélkül is bármikor magasan első osztályra alkalmas szintű. Kár, hogy pont most kell egy időre nélkülöznünk... Na, de annál jobb lesz a visszatérés.

Vasárnap meg ez ment a fülemben végig. Mikor lesz már szombat?!

Ma győzelem, holnap poszt!

Legyen ez az ütemterv. Mert már felgyűlt bennem némi "anyag". Remélem, hogy a srácok lábában/fejében  meg a gólok toldosultak fel. De olyanok ám, amik három pontot érnek.

Mert megelégeltem a döntetleneket.

Ma győzni kell.

?

Olyan szívesen írnék posztokat, tényleg... De minek??

Elhiszitek vagy sem, de én azt szerettem volna mindig is, hogy itt egy közösség legyen. Csoportunk van, azt láttuk, de hol van a hely, ahol virtuálisan, a nehéz, szezon közötti időben is lehet beszélgetni?

Rekordév rekord-évzáróval

Bizony, ez az év több szempontból is csúcsot jelentett a csoport eddigi fennállása során, igaz, a több közül most csak kettő jut eszembe, de ez is pont elég a bejegyzés címének hitelességéhez. :)
Még sosem volt olyan a gruppó létezése óta, hogy egészen a harmadosztály mocsárbűzös mélységéig süllyedjen a csapat... Ez persze egyáltalán nem olyan előjelű csúcsdöntés, amire valaha is vártunk volna, ám sajnos ettől még tény, ennyire alsó ligában még sosem futottunk neki ősznek, ám egy valamit lehetett tőle várni: hogy bebizonyítsa, számunkra teljesen mindegy, hogy első-, másod-, harmad- vagy akárhányad osztályba is szerzett indulási jogot a klub, a mi létszámunkra, utazási hajlandóságunkra és összetartásunkra ez semmiféle hatást nem tud gyakorolni. Persze nem gondolom, hogy bárkiben is bármiféle kétség lett volna ebben a tekintetben, mindenesetre simogató melegséggel tölti el lelkemet, hogy fentiek újabb igazolást nyertek olyannyira, hogy például a 'Füredi szerintem az utóbbi évek egyik, ha nem a legnagyobb létszámú túrája volt.
Persze, ahogy egy év korrekt értékelőjében illik, a pozitívumok mellett beszélni kell a kevéssé lélekemelő pillanatokról is, vagyis arról, hogy a fent említett, újabb bizonyításra várt tényezők közül az egyiket illetően, ugyan csak ideig-óráig, de támadhattak bizonyos kétségeink. Igen, a dorogi meccs körüli attitűd-differenciáltságra célzok, mely létezésünk nagy hatásfokú mételyezővé is válhatott volna, és kár lenne tagadnom, a maga idejében úgy éreztem, az is lesz. De nem lennénk mi azok, akik vagyunk, ha ennek nem épp ellenkezője történt volna, vagyis a tanulságokat levonva, morálisan megerősödve, a kohézió szintjét egy még magasabb szintre emelve haladtunk volna tovább.
Mely továbbhaladás idei zárófejezete 4 nappal ezelőtt, a minden eddiginél nagyobb létszámú, bizsergetően barátságos hangulatú évzáró vacsorában csúcsosodott ki, amit ezúton is köszönök mindenekelőtt Bélának, aki megszervezte, összehozta, koordinálta, moderálta, és utána mindenkinek, aki rászánt az életéből pár órát, hogy ott legyen. Valahányszor, amikor az aktuális évi év végi (vagy eleji) estebédre tartok, átfut az agyamon, hogy mennyire örülök annak, hogy ez a rituálé a mi kis gengünk életében ilyen fixen beépült az szokások közé, de azt gondolom, az idei volt az, ami után a legtöbb vidámság és emelkedettség áradthatott szét mindenki érzéseiben, lelkében. Köszönöm egyúttal a lányoknak, asszonyoknak, feleségeknek, barátnőknek is, akik szintén bevállalták és eljöttek, és így esélyt adtak maguknak arra, hogy lássák, nem az ördöggel megy cimborálni szeretett uruk hétről hétre. Bízom benne, hogy ha nem is minden hétvégén, de talán az eddigieknél gyakrabban fogunk közülük is viszontlátni minél többet a jövőben.

Ha másért nem, akkor azért, mert több ilyen, meccsen kívüli programot tudunk gründolni. Munka, egyéb hobbi, család, sűrű hétvégék, más barátok, tudom, tudom, hogy utópia, de én meg már csak ilyen ábrándozó gyerek vagyok. Bocsássátok meg nekem. De mikor tegyem, ha nem az új év, az új remények eljövetelének küszöbén állva, nem igaz?

Megragadva hát az alkalmat, kívánok mindannyiótoknak boldog, sikeres, tippmix-szerencsében bővelkedő, de mindenekelőtt egészségben gazdag új évet!

Mára pedig jó mulatást, ne feledjétek: buzi, aki nem iszik!

 

 Ja, és az év nem zárulhat enélkül: BUZI MLSZ!!

Ünnepi kommentfogó

Igen, ez már a karácsonyi poszt, kicsit hamarabb, mert nem valószínű, hogy lesz módom később, de még a pöttöm Jézus eljövetele előtt brígölni egyet. De nem csak e tekintetben rendhagyó a bejegyzés. hanem szerkezetében is, ugyanis most nem lesz karácsonyi vers, amit sosem fejből pötyögök be, hanem a google barátomat segítségül hívva találok meg máskor.
Ehelyett most 3 különálló tartalmi részből fog állni az írás, melyek közös jellemzője, hogy mindegyik kapcsolódik a közelgő eseményhez.

1. Az első részben szeretném mindannyitoknak megköszönni az idei évet, kezdve a veronai kirándulástól (ugye lesz ilyen, vagy ehhez hasonló jövőre is?) a tavasz szenvedéseiben való közösségvállaláson és az őszi élménytúrákon át egészen a leendő 27-i évzáró vacsoráig, összességében szerintem kalandos, tartalmas évet zárunk. Lesz majd Év Túrája szavazás megint, meg majd értékelgetjük, boncolgatjuk az évet, márciusig lesz rá módunk. :)

Kívánok egyúttal mindenkinek békés, meghitt, szeretetteljes ünnepeket, sikeres, egészségben gazdag boldog 2015-öt!


2. Ebben a részben a régi hagyományokat megidézve a vizualitással összefüggő receptorokat próbálnám ingerelni szigorúan kitartva a tematika mellett.

Egészségetekre!
Mikulás-jelmezek


3. Befejezésül pedig, mert a zene mindig aláfesti, sőt, ha kell, meg is csinálja a hangulatot, hallgassátok meg azt a karácsonyi mixet, ami nálam az advent slágere volt, idén ezt hallgatom a legtöbbet. A mennyből az angyal nincs benne.

 

Cseppet ambivalens

Beiktattam egy új modult az oldalra főként annak apropójaként, hogy szerettem volna megtudni, hányszor használtam eddig az "ambivalens" szót a blog több mint 5 éves élete alatt. Vagy a funkció szar, vagy rosszul emlékeztem, de nem dobott egyetlen találatot sem. Azért nem veszem ki az egységet, mert ennek segítségével bármikor vissza lehet keresni egy-egy posztot, ha éppen valakinek kedve támadna olvasgatni a régi sztorik között. (Én olyan kis perverz vagyok, hogy mintegy szellemi önkielégítésként ezt meg szoktam tenni. S hogy ezen célom eléréséhez képes vagyok saját korábbi szóhányásaim böngészéséhez folyamodni, az pedig nagyképűségem mértékéről is árulkodik.)
De visszakanyarodva a bevezető gondolathoz, azért szerettem volna látni, hogy hányszor citáltam eme jelzőt, mert kíváncsi voltam, mi mindent tettem meg érte, hogy elcsépeltté, üressé, közhelyessé tegyem. Ugye a keresőmotor szerint szerencsére semmit, ami azért jó, mert ha valamikor, most aztán igazán szükség van rá, ha plasztikusan akarom leírni azt, ami az elmúlt hétvégével kapcsolatban bennem él, és a napok múlásával egyre terebélyesedő testtel próbálja kitölteni elmémnek a múltban történtek elraktározására fenntartott üregeit.
Mert mi is történt?
Az egyik oldalon valami észérvekkel meg nem magyarázható okból maga a meccs számomra élvezetes volt, nem is maga a futball persze (néha még az is), de az egésznek a hangulata, hogy emberek voltak hazai oldalon is, hogy létszámrekord-közeli állapotban voltunk mi is, hogy szép idő volt, hogy énekeltünk, hogy nevettünk, sokat, hogy szép nagy volt a rántotthús (bár csirke...), hogy az egész létesítménynek minden lepukkantsága és igénytelensége mellett mégis volt valami jó értelemben vett ódon miliője, a dicsőbb múltból táplálkozó szerény méltósága, egyszerűen számomra az egész egy olyan masszává állt össze, amit élvezni tudtam, és ami egyike azoknak a benyomásoknak, amik miatt azt mondom, életem végéig futballmeccsekre fogok járni. Mindig.
És milyen szép lett volna ezt az egészet megkoronázni egy laza, vagy egy szenvedős, egy sokgólos, vagy egy épp kicsikart, egy bármilyen módon megszerzett győzelemmel... Meg is volt rá minden lehetőségünk, amit persze nem kisorsoltak nekünk, hanem megdolgozunk érte, de ugyan, mi a szart ér meccsenként tucat helyzet, ha a végén a szívlapát nyomával a hátunkon távozunk...?
Ők tavaly a negyedosztályban, mi a másodikban. Kemény, ugye?

Na, hát így vannak nekem szélsőségesen ambivalens érzéseim a múlt szombat kapcsán. De érzéseim vannak. Ez is valami a tavalyi után. És tudjátok mit? Én nem sietek sehová. Szeretem a harmadosztályt.

Jó ez a csapat, aranyosak, jópofák, tetszik, de a télen a fejekben kurvára rendet kell rakni. Majd később (csak hogy maradjon mondanivaló a szünetre is) kifejtem, hogy szerintem hol is van a gond.

S mivel az előbb nem biztos, hogy szegényes eszköztárammal kifejezően le tudtam írni, milyen miliőt is árasztott felém az egész létesítmény, s ezen is keresztül az egész esemény, mint sokszor, megint a zenét hívtam segítségül, hogy átadhassam nektek szubjektumom által generált lenyomatot.

Stefi, ez még pénteki!

Csak egy pár mondatos off, amit az élmény és a téma frissessége miatt nem hagyhatok ki. Bár a tudatom a már többször vázolt okok miatt némiképp hasadt állapotban volt a kezdő sípszó előtt, és nem voltam teljesen biztos érzelmileg sem a dolgomban, azért a nagyobb helyzeteknél kiderült, hogy az ősi, zsigeri ösztönök és legmélyebb emóciók nem írhatóak felül még évtizedes arculcsapások által sem. Igen, persze, hogy a saját ziccereinknél bosszankodtam, mikor kimaradtak, és nem a finneknél... És emígyen persze, hogy felkiáltottam az Öreg fejesénél, de ezt az egy mondatot akkor is le kell írnom:

A magyar foci jelen állapotának legadekvátabb jellemzője és egyben legtragikomikusabb eseménysora az maga a gól stadionbeli ünneplése, az egész közvetítés attitűdje és végkicsengése volt. Mert ezek mind pontosan megmutatták, milyen mélyen is vagyunk. A finnek legyőzése után sugalltak alapján gyakorlatilag majdnem azt hittem, hogy kijutottunk az Eb-re...

Na és akkor a lényegről is kicsit, merthát engem valahogy mégiscsak jobban, sokkal jobban érdekelnek a szombatok, a nemzeti bajnokság harmadik vonalának nyugati történései. Viszont jó ideje, a számomra fekete péntekké minősített október 24-e óta nem jelentkeztem ezen platformon gondolataimmal, amit legnagyobb örömömre néhányan szóvá is tettek már. :) Akkor azt mondtam és teljes bizonyossággal úgy is gondoltam, hogy a csoport abban a formában, ahogy addig volt, megszűnt létezni. Persze nem gondoltam és nem is reméltem, hogy ez abszolút értelemben is igaz lenne, hogy ne utaznánk többet, hogy ne lenne kint drapi, de a szellemiségben törést vizionáltam. Aztán persze mint mindig, néhány gondolkodással töltött nap és éjszaka ezúttal is finomította, árnyalta, cizellálta az elsőre a hozzám hasonlóan heves vérmérsékletű fazonokban kialakuló szélsőséges véleményt, de leginkább az tett jót a lelkemnek, hogy egy héttel később a feldolgozásban rendelkezésemre állt az az eszköz, amit leginkább szeretek használni: a kibeszélés. Béci barátom mondatát sohasem fogom elfelejteni (és a hangsúlyt sem, de azt itt nem lehet megjeleníteni): "Teki, attól még nem szűnt meg a csoport, hogy te azt mondod." Aminek egyrészt akkor, abban a pillanatban is teljesen világos volt az igazságtartalma, másrészt emlékpolcaimon való örökbérletének megváltásához ironikus kulisszát adott az addig sohasem látott mélységbe zuhant aktuális létszámunk, melyhez az idézett diskurzus protagonistáin kívül az örökifjú Gida járult még hozzá a maga egy főjével. Igen, természetesen később többen lettünk. Irreleváns mellékkörülmény. :)

Ezt a dolgot azért bátorkodtam részletesebben kifejteni, mert elég magabiztosan jellemzi azt az érzésegyüttest, ami bennem ezen szezon közben gyakorlatilag az eleje óta él, és melynek jelzőjeként talán az ambivalens vagy az eklektikus szó lenne leginkább citálható. Számos igen pozitív és majdnem ugyanennyi annak kioltására törekvő negatív élmény. Szép sikerek, jó túrák, közösségnek kinéző csapat, szimpatikus edző, vállalható koncepció, látványos támadójáték, régi-új arcok feltűnése, de ugyanakkor arcpirító, történelmi vereség, váratlan betli, érthetetlen kapu előtti balfaszkodások sorozata, lelátói egységbomlás, negatív létszámok, MLSZ-büntetés, klubvezetés, melyről nem tudod eldönteni hogy teljesen naiv, bájosan szentimentális vagy botrányosan inkompetens-e, régi arcok megbízhatatlanná válása, szóval van itt mindenből bőven. 

Egy valami nyilván nagy bátorsággal kijelenthető: ebben az évben sem unatkozunk. 

És kérdem én: hát kell ennél több? Nem ez a lényege az egésznek?

Óbuda, jövünk!

Ui: Stefikém, bár tudom, hogy a lényeget illetően, vagyis, hogy látod-e a soros meccs előtt vagy sem, nem sokban különbözik a péntek éjjel a szombat délelőttől, de azért reméltem, hogy ez a kis különbség is számít tán, és leginkább a te kedvedért siettem kilőni az éterbe ezt a 3308 karaktert. J