Paksi Barackfesztivál

Ahogy ugye említettük is, Magyarország az utóbbi években kétséget kizáróan a fesztiválok országa lett, nyáron nincs olyan hét, hogy ne rendeznének legalább egy országos hírű, tízezrek által látogatott és nyilván jó néhány régiós, kistérségi, városi vagy falusi fesztivált többnyire valamilyen tematika köré organizálva, lett légyen az zene, bor, művészet, film vagy akármilyen tetszőlegesen kiválasztott téma. Hogy mindig van új a nap alatt, és mindig fel lehet fedezni egy-egy újabb csillagot eme kitűnő szabadidős kikapcsolódási forma végtelen égboltján, azt jól példázza a nemrég megrendezett oroszlányi zenei feszt, a majdan Vértesszőlősön gründolandó meccsnézős happening, és, bizony, a bizonyos két nappal ezelőtti Paksi Barackfesztivál is, melyen két autóban nyolc emberrel mi magunk is részt vettünk. Mert ha eddig nem lett volna világos (bár azt hiszem a "nyolcaknak" nem lehetett kétsége eddig sem, ha legalább minimális asszociációs közösséget alkotnak velem), bizony a múlt vasárnapi meglepetéstúrára utaltam a cikornyás felvezetésemmel. Ettől a paksi triptől nem vártam sokat, egészen őszintén megmondom. Arra tippeltem, hogy lesz 8 néző (a szekut és a családtagokat én nem szoktam számolni) egy fájdalmasan lehangoló állapotú, gúnyosan "stadionnak" nevezett létesítményben, ahol játszunk egy kínos, idegőrlő 0-0-t. Azt, hogy jóstehetségnek a csírája sem fejlődött ki a lassan József Attila-i hosszúságú életutam alatt, kiválóan példázza a május 6-i nap.
Mert mi is történt?
A létesítmény bár valóban aprócska, de az állapotát, a kulturáltságát azt hiszem sok más NB 1-es csapat megirigyelhetné (mondjuk annyi pozitív hozadéka van a méretével kapcsolatos jellemzőjének, hogy így legalább az a kevéske ember, aki kijár, könnyen ad absurdum félházat teremthet). A csapat helyenként jól, már-már látványosan játszott, az eredmény is teljesen megfelel (már ha tényleg nem vagyunk kíváncsiak a "céltévesztés" következményeire), nevettünk rengeteget (azt máskor is szoktunk, de nekem úgy tűnt, az átlagnál is jobb volt a hangulat), és hát ugye azok a bizonyos barackok... Amikből nem csak az összlétszámhoz viszonyítva, de talán nominálisan sem nagyon fordul elő ennyi máshol. És, ami a legszebb az egészben, hogy nem csupán kvantitatív, de kvalitatív értelemben sem emelhetünk semmiféle panaszt a helyi erők nyújtotta szortimentet illetően. Ami azt illeti, lehet, hogy a barackok helyett salátát vagy szilvát kellett volna mondanom, de ez egyrészt nyilván szórást mutatott, másrészt nem volt módunk az igazságot kideríteni, így maradtam az összefoglaló halmaznévnél. Akinek a szünetben elhangzottaknál is részletesebb, még több vizualitást kínáló jellemzésre van igénye, nézzen körül itt.

Stefi, az előző posztban neked kedveztem, bocsi, de biztos megérted, hogy ez most nem a te érdeklődési irányodnak szól... :)))

És ha már fesztivál, zárásképp jöjjön Magyarország egyik kedvenc fesztiválzenekara, akik hogyhogynem épp megénekelték gondolatainkat ("pesti" helyett gondoljatok "paksi"-ra a teljes azonossághoz, ezt a feladatot ránk bízta a banda..:)).

A legrosszabb

Ez egy faramuci szituáció. Itt van a mai meccs, annak minden várakozásával és reménykedésével együtt, elviekben egy remek túra ígéretével, de aminek örülni lehet, az ennyi, és nem több. Komolyan mondom, ennyire ingerszegény környezetet egyik legkedvesebb érdeklődés-orientációmmal kapcsolatban talán még soha nem tapasztaltam. Ez ezer összetevőből olvad egybe egy tompa masszává, mely összetevőket a hamarosan megindításra kerülő túrán talán majd boncolgatunk is kicsit, de a fő alapanyagot én mindenképpen a nem létező célok környékén keresném. Ahogy már sokszor, sokan említettük, van olyan, hogy kiesés elől menekülni, van olyan, hogy dobogóért hajtani, meg olyan, hogy a bajnoki címre menni. De olyan, hogy 1-6., olyan nincs. A "vicc" pedig az (még akkor is, ha olyan harsányan azért nem röhögök rajta), hogy ez a nyilvánvalóan túlbiztosított célmegjelölés olyan határozott nyelvcsapásokkal fog hamarosan visszanyalni, hogy öröm lesz törölgetni magunkat utána. Ahogy Dani is nyilatkozta a héten, nem akarunk rosszat a csapatnak, de azért igencsak kíváncsi vagyok, mi lenne, ha a sors olykor kevéssé fura fintora úgy adná, hogy kicsúsznánk ebből a bizonyos első féltucatból... És nem azért akarom ezt, mert mindenképp váltást szeretnék, hanem mert azt  viszont igenis szeretném tudni, hogy valóban totál hülyének néznek-e mindenkit, vagy csak úgy látni. Hogy a következmények nélküliség, melynek eredményeként egy lazán eltapsolt 2 pont után minden úgy megy tovább, ahogy reggel a nap felkel, totális méreteket öltött-e? Akárhogy is, azért az mégiscsak gáz, ha az utóbbi hetek legszórakoztatóbb momentuma (az egyik autónak mindenképp) egy bizonyos casting volt, afféle manager-casting, mikor kaptunk egy kasznit, de pornó-casting lett, rossz lukon át... :))

Stefi, helló. :)

Hallgassunk zenét, abból még sosem volt baj...

Bravúr (?)

Nem szeretném, hogy így legyen, de erősen el kellett gondolkodnom, hogy azt a kérdőjelet a címben egyáltalán odategyem-e. De azért a 3/3 mégiscsak 3/3. És most nem a letűnt idők megvetett beszervezettjeire utalok, hanem bizony az elmúlt időszakban felrajzolt mutatónkra. A legfájóbb pedig nem is a ténye, hanem az, hogy pont azon három csapat ellen jött össze, akik ellen a legjobban kellett volna a vereségek számával megegyező pontszám. Mármint meccsenként... Nyilván per pillanat nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy ennél részletesebb bírálatot fogalmazzak meg, hisz a háromból kettőről "sikerült" lemaradnom, de úgy érzem, a vereségekkel nem csak akkor lehet baja az embernek, ha a lelátón volt "szerencséje" végigkövetni, ahogy megszületett. Tudom, mert mondtátok, hogy ezen meccsek alatt voltak olyan időszakaink, amikor alkalmasint a szezon legjobb teljesítményét tettük ki a gyepre, de mint régóta tudjuk, a foci nem is műkorcsolya, és nem is talajtorna, itt nem számítanak fel pluszpontokat a kivitelezés szépségéért. Ami a fociban számít, abban pedig elég határozott mozdulattal ugrottunk fel a szopórollerre sajnos. És mivel nem ez az első ilyen kellemetlen szekvenciánk a szezonban, élek a gyanúperrel, hogy a háttérben hasonló mozaikszemek álltak össze prosztatavizsgálathoz hasonlóan fájdalmas egésszé, mint az ezt megelőző esetekben. A privát kérdésem csupán annyi: van-e olyan lehetséges kimenetel (itt most nem túl halványan például egy hetedik helyre gondolok az év végi eredményhirdetéskor), ami után az illetékesek azt mondják: "Köszi, nagyon köszi, hogy megpróbáltad, de úgy tűnik, aki jó focista volt, nem biztos, hogy jó edzőnek is. Viszlát." Ez persze csak egy provokatív teória, de nem érzem minden idegszálammal a vágyat arra, hogy ne álljon elő ez a helyzet a valóságban... Nem azért, mert rosszat akarok a csapatomnak, nem. De nagyon-nagyon nem szeretem, ha semmibe vesznek. Mert a szurkoló megértő is lehet, türelmes is, sőt, kell is, hogy az legyen, el is fogad sok mindent, de egyet sose tesz: nem ad fel harcot. Amikor látja, hogy nem lehet meg az első számú cél, akkor szeretné a második legjobbat. Azaz: nincs bajnoki cím? Kár. Előre a második helyért!
A bajom az, hogy nem látom, hogy a "túloldalon" is elegen képviselnék ezt a hozzáállást...

Sebaj.

Újváros jó túra, én még nem voltam ott, tán az eső sem esik annyit, mint a legutóbbi dél irányába indított utazás alkalmával, hátha meglesz a bravúr (?)!

Vékony határ

Szánalmas és lenyűgöző. Látszólag egymástól távol álló jelzők, azonban mint korábban többször, hétvégén is bebizonyosodott, hogy olykor a két ellenpólus nincs is oly messze egymástól. Észak és dél, fekete és fehér, sötét és világos, jó és rossz, édes és keserű, ezek nem csak nincsenek egymás nélkül, de tulajdonképpen messze sem esnek a másiktól. Lényegében mindig minden csak attól függ, miképpen határozzuk meg az origót, vagyis inkább magát a koordináta-rendszert. Mert ugyanaz a vektor, ami az egyikben ilyen utat jelöl, az a másikban bizony könnyen előfordulhat, hogy teljesen más irányt mutat. Most pedig nem, egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan univerzumot viszonyítási alapnak tekinteni, amiben a hétvégi túra egyértelműen szarnak minősíthető. Hiányosnak, torzónak talán igen, de jusson eszünkbe ezen a ponton, hogy a világegyetem legemlékezetesebb, s emiatt is legértékesebb kulturális, szellemi vagy akár épített emlékei sok esetben illethetők pont ugyanezzel a jelzővel, ami talán azért is van, mert a világ maga is ilyen, azaz tökéletlen, s így lényünk legbelsőbb kérgeiből fakad ki a velünk-született ösztön, hogy a lét alapvetésével, a szabálytalansággal azonosuló, azzal egynemű jelenségeket sokkal könnyebben fogadjuk be és ítéljük meg a természet rendszerébe illeszthetőnek, ezáltal élőbbnek, emberibbnek.

De nem filozofálni akarok, mert utálok olyanokkal foglalkozni, amihez nem értek.
Azt akarom ezzel mondani, hogy hiába esett az eső, hiába kaptunk ki, hiába a volt olykor hű a hazai oldal a "legajka" jelzőhöz, ezt a szombatot igenis lehetett élvezni.
Elsősorban a büfében :), de azért a "lelátón" is, mert meg kell mondjam (és remélem nem csak a sör torzította el audioreceptoraimat), hogy régen tűntünk ilyen hangosnak, s időtartamban sem énekeltünk ennyit Baja óta szerintem.
Az meg nagy túra volt.
Ahogy ez is. Mert a szánalmas és a lenyűgöző nincs messze egymástól.

 

Rántotthús

Tulajdonképpen nekem a maihoz hasonló túrákról csak jó emlékeim vannak. Már persze ha leszámítjuk a meccsek eredményét és lefolyását, amely körülmények viszont értelemszerűen elég nagymértékben járulnak hozzá az adott esemény minőságének megítéléshez. Mert emlékszem például a tavalyi kínszenvedős gól-nélküli összejövetelre, ami kb. annyira volt élvezhető, mint egy rosszul elvégzett béltükrözés. De ettől függetlenül tény, hogy pár óra múlva az ország egyik leghangulatosabb, legódonabb, legrusztikusabb stadionjában van jelenésünk, jó időben, ott, ahol a helyi büfé és az ott kínált rántotthúsos szendvics legendásabb, mint Alekosz és Pákó együttvéve, szóval semmi nem állhat útjába a felhőtlen meccsélménynek, pláne, h én biztosan tudom, most nyerünk is, csak amúgy bónuszként.

Hamarosan randi, vigyázzatok  magatokra!

A klip csak a cégnek, nem a csapatnak szól, akiknek minden jót, túlélést kívánok!

Minden héten túra

Szeretek utazni. Épp ezért annál boldogabb vagyok, minél hosszabb túrára indulhatok. Nekem Baja, Barcs (amíg volt), Veszprém, Paks és társai számítanak a legjobb szórakozásnak, és nem csak azért, mert útba esik Zámoly (azért nem elhanyagolható szempont...). Ezek a túrák persze nem önmagában a hosszuk miatt jelentenek olyan sokat nekem, hanem azért is, mert ezt a hosszúságot van lehetőségem valódi túraként megélni, vagyis veletek együtt megközelíteni a "műsor" színhelyét. Azaz, nem úgy, mint most... Mert bizonyos szemszögből ezek a Pest-közeli események számomra nagyban hasonlítanak akármelyik hazai összejövetelhez, nagyjából ugyanis a tatabányai meccsekhez hasonló távolságot kell utaznom ahhoz, hogy aktív részese lehessek. Persze tudom, hogy az "Always Away'" grupponak közel sem egyedül vagyok tagja, sőt, talán a minden meccsre "idegenbe" utazó tagok összlétszámhoz viszonyított arányát tekintve országos bajnokok is lehetünk, dehát mit tegyek, mindenkinek a maga "ügye" a legsúlyosabb... Ezt persze még véletlenül sem panaszkodásképpen mesélem, hisz ahogy mondom, igazán élvezem az éppen valamerre tartás, az utazás filozofikus szemszögből is jelentőségteljes állapotát, csakhogy az utóbbi hetek valahogy éppen úgy alakultak, hogy minden szombatra jutott egy-egy olyan kaland, élmény, eset, amit nem annyira kívántam volna magaménak tudni, s amely szorosan összefügg azzal, hogy még véletlenül sem egyetlen városrészt kell átszelnem, ha Farkas-gólokat akarok látni.
Elmesélem röviden.
Először is két héttel ezelőtt úgy adódott, hogy Csepelről hazafelé tartva a nullásról lefelé jövet egy tudatalatti sugallat arra vezérelt, hogy kipróbáljam, milyen érzés egy autópályán kilométerenként 7500 forintért haladni. Nos, tegnapelőtt, mikor megkaptam a visszaigazolást arról, hogy eme semmiképp sem a tudat irányítható szintjén vezérelt akcióm sikerrel járt, megtudtam, hogy nem jó érzés. Megvolt, köszönöm, de nem akarom újra átélni. Drága túra volt, ennyiért elmehettem volna kicsivel Szigetszentmiklóson túlra is.
Majd az azt követő héten, azaz a múlt heti, egyébiránt foci-szempontból boldog 45 percet hozó (az első félidőre boruljon jótékony feledés homálya) matiné után megint megtapasztaltam valamit, amit azelőtt nem: a gépkocsi rekordfogyasztását, aminek visszaigazolását sajnos a kilométeróra kérlelhetetlenül a "0" jelzés felé való elindulása, majd egyenletes ütemű továbbhaladása jelentette. Bizony, megálltunk. Aurélnak és az élete első Tatabánya-meccsélményét megtapasztaló kisöcsinek köszönhetően az 1.2 tonnányi vasat letereltük az útról, majd a 2 kilométerre lévő cél (Oroszlány) helyszínén tartózkodó "sárga angyalt" (kösz, apu!) segítségül hívva megoldottuk a helyzet kínálta, komikummal bőven átitatott feladatot.
Nos, mint látható, bármennyire lételemem a haladás, a valamerre való tartás, azért ezzel bizony együtt járnak olyan elemek, amelyeket olykor boldogan ignorálnék.
Remélem, ma sikerül, és marad a Budaörsön egyébként számomra azért be-bejelentkező meccsélmény. Vasas-drukkerek és fájó, szenvedő döntetlenek nélkül.

Hamarosan találkozunk.

Vissza a gyökerekhez

Mert az alapok, a gyökerek mindig is a csapat, a Club szeretete, a soron következő megmérettetés iránti lázban égő vágyakozás, a feszült izgalommal teli várakozás érzésegyüttese köré csoportosulnak, ez teljesen világos, történjék bármi az előző héten, lássunk akármilyen produkciót. Ezek árnyalataiban ugyan befolyásolhatják fent említett emóció-spektrumot, de át nem festhetik. És mivel most még semmi tragédiába illő nem is történt múlt héten azon kívül, hogy volt egy nyögvenyelős szezonkezdet egy számomra sem túl kirobbanó erejűnek megélt túrával (aminek oka persze könnyen lehet az is, hogy amikor egyedül érkezem, és nem veletek, akkor kimarad az egyébiránt alapvető fontosságú közös szellemi ráhangolódás), a 3 óra múlva bekövetkező indulást is körülbelül annyira áhítom, mint OV a kétharmadot. Külön öröm, hogy ragyogó tavaszi idő van és az, hogy megítélésem szerint a hír, amiről percekkel ezelőtt értesültem és ami a támadóegység megerősítéséről szólt a rutinos Weitner személyében, abszolút bizakodásra okot adó tartalmú. Vujovicsnak persze jobbulást, és Jani továbbra is az isten, de azért én kíváncsian várom, mikor lenne bővíthető az alábbi videó néhány Tatabánya-mezben előadott jelenettel (a 8:16-nál kezdődő képsorra különösen felhívnám a figyelmet).

(Aki nem tudná, annak elárulom, hogy a csatár a GYIRMÓT FC KORLÁTOLT FELELŐSSÉGŰ TÁRSASÁG nevű csapattól érkezett, a klubhonlap szerint legalábbis. De játszott már korábban a szintén dallamos nevű FELCSÚT FC SPORTSZOLGÁLTATÓ KORLÁTOLT FELELŐSSÉGŰ TÁRSASÁG-ban is...)


Hajrá, Bányász!