Most, hogy totális üresjárat van, uborkaszezon, a "Semmi nem történik és az is unalmas" időszak kellős közepe, eljöhet végre az az időszak, amikor egy ilyesfajta oldal betöltheti azt a szerepét, amit a web2 idején egy blognak alapvetően be kell töltenie: az ízlésformálásét, a közösségépítését, a részletek jelentőségének kihangsúlyozásáét, véleménynyilvánítást, gondolatok szabad terjesztését, aktuális támától függetlenül.
Most a gondolataim a zene körül forognak, leginkább azért, mert nemsokára megindulok szeretett párommal az egomi éjszaka felé olyan zenekar koncertjének meghallgatására, mely szellemiségében számos ponton kapcsolódik a lelátói kultúrához. Művelődjünk hát együtt első számukkal, melyet éppen most hallgatok.
Aztán valami a kifinomult magyar konyháról
És az első után visszatérve egy újabb klasszikusra, ami a műfajnak egyébként egy alapvetése, feldolgozza mindenki, aki számít a szakmában, de magyar szívnek egyik sem oly melengetően, mint ők.
Majd pedig egy dal sokat megénekelt, drága fővárosunkról.
Persze ezek olyan számok, amik már-már klasszikusnak számítanak, tehát aki képben van a munkásságukkal kapcsolatban, joggal kérdezheti: miért nincs valami, ami aktuális, ami friss, ami korszerű. A kérdés jogos, tehát hallgassunk meg néhány dalt az utolsó lemezükről is. Az első arról szól, amit lehet, hogy holnap én is énekelhetnék majd.
És utolsóként valami, ami KRSa és az egész banda jelszava is lehetne, annak a bandának, amelyről nehezen tudtok oly
an képet találni bárhol, amelyiken nem lenne mindenkin legalább egy Fred Perry-ruhadarab...
Na most hogy az elmúlt heti összejövetel hangulata és tétje milyen kontrasztot képezett, azt nem ecsetelem, aki ott volt tudja, aki meg nem, annak maradjon meg emlékeiben az idei 15 alapszakaszbeli hazai meccsen szerzett összbenyomása... Magyarul különösebben nem hozott lázba a páros összecsapás első ütközete, de annyi azért lerakódott hordalékként emlékezetem folyómedrében, hogy ez a Budaörs gyenge, mint a harmat. Rúgtak két gólt, s ettől azt hiszik, majdnem egy súlycsoportban vannak velünk, tán a trénerük még elengedett egy olyan megjegyzést is, hogy nem dőlt el a továbbjutás, de innen az egomi székemből üzenem neki minden tiszteletemet küldve nekik a bajnoki cím okán: de, itt lefőtt a kávé. Egy kipattanó meg egy ordas nagy kamutizenegyes még nem kellene, hogy azt eredményezze, hogy bárkiben is kétely szülessen arra vonatkozóan, vajon ki utazik jövőre Szegerdre (232 km) vagy Kisvárdára (347 km)... (Atyaég, szegény Bau Trans...)
Ettől függetlenül a dolog tétje miatt azért érdekes lesz a móka, mert írtam bár akármit feljebb, mint tudjuk a labda ilyen meg olyan formájú, meg karó meg varjú, satöbbi, szóval igazából majd csak este hét körül mondhatjuk, hogy végleg elvált az egyik a másiktól.
Ez a poszt most semmiről nem fog szólni, csak helyet ad a hétvége lehetséges kimeneteleinek taglalásához. Ami új: most nem egy adott meccs vagy párharc várható esélyein kell polemizálni, hanem azon, hogy egyáltalán lesz-e meccs, kell-e meccs.
Magyar fodball, 2013.
BUZI MLSZ!
De hogy vigadhassunk is kicsit, íme itt van a magyar foci saját, beépített Johnny Gold-ja. Csak hogy lássuk, vidám jelenetek is történnek a magyar lelátókon. :)
Mert mit is mondhatnék mást egy "kis francia csoport" tagjaként annak az embernek, aki immáron 14 éve erőforrásokat nem kímélve, kimeríthetetlen lelkesedéssel tesz meg mindent azért, hogy Tatabányán életben maradjon a szervezett lelátói élet? Emberek körülötte jöttek-mentek, volt, aki hosszabb ideig tartott ki, volt, aki rövidebben bírta, volt aki szüneteket tartott a jelenlétét illetően, de ő az, aki állócsillagként ott tündököl a bányászváros szurkolói életének manapság is pislákoló egén azóta, hogy 1999 tájékán néhány útkereső lurkó úgy vélte, hogy eljött az ideje annak, hogy a megyeszékhely klubjának is legyen egy őt tűzön-vízen át elkísérő támogatói bázisa, amely azonban nem csak ott van a lelátókon és a korlátok mellett, de látványelemekkel, koreográfiákkal, összetettebb dallamokkal operáló énekekkel is segíti a pálya katonáit. Ő az, akit túrát szervez, aki hozza a drapit, aki a szellemiséget táplálja, a lelket erősíti, aki barátságos mindenkivel, aki befogad, aki diplomáciailag kezel, aki türelmes és toleráns, aki támogat és segít, aki összefogja az egészet.
S aki nem csak arra figyel, hogy a meccsen minden rendben legyen, de arra is, hogy ez az egyedülálló társaság (aki nem ért egyet a jelzővel, annak bármikor szívesen szóban, de egyszer majd itt írásban is elmagyarázom, miért gondolom ezt a legadekvátabb minősítésnek) a pályán kívül se szakadjon el egymástól, hogy akkor is összetartozónak érezhessük ezt a piciny kompániát, ha éppen híján vagyunk annak, amihez szívünk örökre odanőtt: a futballeseményeknek.
A legutóbbi szombat is pontosan ennek a "hadműveletnek" volt a szerves része, amiért mindenki nevében tisztelet és köszönet drága jó Bécinknek, nem tudom mikor kaptad az 'Apa' jelzőt, de ennél találóbbat keresve sem lehetett volna lelni érdemeid ismeretében. Köszönjük a kulináris élvezeteket neked és Timinek, köszönjük hogy befogadtatok és elviseltetek ennyi fröccskirályt egy fél napon át. Fantasztikus szombat volt (persze ezt az egy dolgot kivéve), s picit utalva gengünk fent említett, majdan taglalandó jellemzésére itt most röviden csak annyit, hogy vérmérsékletem és kialakult értékrendem birtokában szavakkal el nem mondható örömmel tölt el, hogy az életem legnagyobb szenvedélyét jelentő futballeseményeknek olyan társaság körében hódolhatok, ahol a legdurvább és legelvetemültebb esemény az, ha valaki kedvenc csapatának a Bl-döntő 89. percben szerzett győztes gólját követően másfél deci sört kiborít...
Ezt az egészen kivételes lehetőséget és permanens élményt viszont mindannyitoknak köszönöm.
Végül szeretném megidézni azt az embert, de talán inkább helyesebb ha azt mondom, hogy jelenséget, amely szintén, ha nem is személyesen, de szellemiségét tekintve mindenképp részt vett a dzsemborin :)
Mindenféle különösebb köntörfalazás nélkül azt mondom: a szezon legfontosabb mérkőzése következik. Ez akkor is így lenne, ha betonbiztos bentmaradók, vagy épp már bajnokok lennénk, esetleg a kiesésünk lenne már kőbe vésve, ismerve a nem felejthető közelmúltbeli kapcsolatot az ellen kevéssé nagyérdemű vezetőségével. Meg akkor is az lenne, ha akárki más ellen játszanánk most, mert a jelenlegi, táblázaton elfoglalt helyezésünket és a hátralevő fordulók lehetséges kimeneteleit vizsgálva a ma délutáni összecsapás akkor is kiemelt jelentőséggel bírna.
Na de így, hogy ez a két tényező egyazon kilencven perc erejéig olvad össze, alkot közös metszetet, olyan délután vár ránk, aminek hevülete rég nem látott hőfokokat ér majd el várakozásaim szerint.
Legutóbb Sopronban voltam Tatabánya-meccsen, reménnyel telve, bizakodva, a sikerbe vetett őszinte hittel utaztam a forró májusi napon a találkozóra, ami aztán adott olyan élményeket, amiket itthon ritkán tapasztalunk, Nb 2-ben meg főleg, de ettől függetlenül a vége: zacskó. Azóta 3 ütközet zajlott nélkülem, 9 pont és 0 kapott gól a mérleg. Azért ezek igen komoly jelek voltak, a hatásukra megejtett elemzésem végkövetkeztetéseként rá kellett jönnöm, hogy baszki, rossz ómen vagyok.
Úgyhogy a hátralevő 2 (így csak ennyi lesz, és nem 4) meccsre rárakom a "skip" bélyeget, és bízom benne, hogy a karma törvényei az elmúlt 3 hétvégéhez hasonlóan hatnak majd.
Szombaton találkozunk Bélánál, majd meséljétek el részletesen az akkorra már négyrészessé váló szekvenciánk igaz történetét.
Ma egyszerűen nincs más lehetőség, csak a győzelem. Chokitósan vagy szépen, egy árva öngóllal vagy fiesztával, de ha komolyan gondolja bárki, akinek szerepe van a csapat játékában, szereplésében (mi sajnos ilyen szempontból periférikusak vagyunk), hogy egy megyeszékhely csapatának minimum a másodosztályban a helye, akkor most kell tennie érte, mert alighanem ez az utolsó alkalom. Hiába van még ezen kívül is 5 meccs, egyszerűen a mostaninak olyan súlya van pszichés és minden egyéb szempontból is, hogy ha ezt nem húzzuk be, én a magam részéről elbúcsúzok azoktól a vízióktól, hogy jövőre Bányász-meccsekre utazok a Dunának a túlsó felére.
De nem így lesz, mert ezt meg fogjuk nyerni. És csak szólok, hogy gólparádéval. Mert a munkaszeretet ünnepét most a pályán munkával fogják ünnepelni a srácok.
És egy kis "népművelés" a végére, mert bár én azt hittem, ezt az örökérvényű, grandiózus eposzt mindenki ismeri, vasárnap hazafelé tartva a kis szappantartó kabinjában kiderült, hogy mégsem. Úgyhogy tessék nagyon figyelni... :)
